Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Modernista fenegyerek, öngyötrő atléta, a mindennapi dolgainkat észrevétető szem. Pár kifejezés azok közül, amelyekkel a megalkuvást nem ismerő, olvasóit örökké meglepő Mészöly Miklós jellemezhető. A magyar próza egyik legkiemelkedőbb alakját két írónemzedék is mesterének tekintette, inspirálta Nádast, Esterházyt és Krasznahorkait. Bár kétségkívül megbecsült szerző, nem vált széles körben népszerűvé. Miért? Mi az, amit ma is tanulhatnánk tőle? Melyik könyvével érdemes kezdeni, ha megismerkednénk a szövegeivel? A 100 évvel ezelőtt született író legfontosabb műveiről, meg nem valósult terveiről, és feleségével, Polcz Alaine-nel való kapcsolatáról beszélgettünk Szolláth Dávid irodalomtörténésszel, a Mészöly Miklós című monográfia szerzőjével.
„[...] egy olyan korban beszélt hitelesen a hatalomról, amikor arról csak hazugságokat lehetett kinyomtatni” – emeli ki Mészölyről nagyszabású könyve bevezetőjében Szolláth Dávid. Az impozáns méretű kötetben a szerző rendkívül érdekesen rajzolja meg az író fordulatos, poétikai megoldásokban bővelkedő pályaképét, mutatja be a különböző Mészölyöket, elemzi az egyes műveket. A monográfia nem csak a szakmának szól: a megfelelő oldalakon felcsapva irodalomszerető laikusoknak is segíthet kontextusba helyezni, elmélyíteni, továbbgondolni éppen aktuális olvasmányélményeiket.
Erre már csak azért is szükség lehet, mert Mészöly szövegei gyakran kizökkentenek, megdolgoztatnak, próbára tesznek. Kíváncsiságot keltenek, azt érezheted, ilyet még soha nem olvastál azelőtt. Mi az, amivel az író hosszú évtizedek óta képes megbabonázni a közönségét? Miért dönt úgy egy főiskolás srác, hogy nem áll meg egy szemináriumi dolgozat leadásánál, hanem tovább kutatja Mészölyt? Milyen élményeket szerez, amikor később személyesen is találkozik az író özvegyével, Polcz Alaine-nel? Interjú.
Mekkora kihívást jelent interjúkban, viszonylag röviden beszélni valakiről, akinek a munkásságáról 740 oldalas monográfiát írtál?
Nagyon szeretem Mészölyt, és régóta tanítok, ezért örömmel beszélek róla szakmai és laikus közönségnek egyaránt. A centenáriumot kutya kötelességem felhasználni arra, hogy népszerűsítsem a szerzőt. Nem csak nekem, számos kollégám részt vesz ebben: köztük a Mészöly Miklós Egyesület vagy a Jelenkor Kiadó. Ez az év lehetőség arra, hogy új olvasókhoz, esetleg új generációhoz is eljusson Mészöly nagyszerűsége. Nagyon fontos, hogy ne egy hermetikus, zárt szakmai nyelven fogalmazzunk, de ne is vulgarizáló módon. Mészölyt én az összetettsége, a csalafintasága, az okossága miatt szeretem. Amikor rövid interjúkban beszélek róla, néha azon kapom magam, hogy félek, a sava-borsa elvész. Hát, akkor bocsánat.
„Mészöly általánosan elfogadott, mégis exkluzív szerzője a magyar irodalomnak” – olvasható a könyvben. Miért ismeri kevésbé a nagyközönség őt, mint Ottlikot, Örkényt vagy Szabó Magdát?
Legalább egy tucat, de talán még több olyan író van a Mészölyt követő két generációból, akik mesterüknek, példaképüknek, legalábbis mércének tekintették pályájuk egy fontos szakaszában Mészölyt. Mészölyt, Ottlikot, Mándyt, de azért olyan sokat nem az előző generációból. Nagyon sok író előtt volt faltörő kos Mészöly: nyelvi, stilisztikai, poétikai megoldások gazdag tárháza, ahonnan ér lopni, szabad meríteni, és soha vissza nem adni. Így működik az irodalom. Bizonyos értelemben önmagát írja, eredetiség és hagyomány találkozik benne.
Azt, amit tavaly írtam, hogy Mészöly nem olyan tömegolvasmány, mint az Abigél, a Tóték vagy az Iskola a határon, továbbra is fenntartom, de szerencsére némileg rámcáfolt, amit az elmúlt hónapokban tapasztaltam. Kiderült, hogy rengeteg Mészöly-olvasó van, rengeteg olyan kulturális fórum, oktatási intézmény, ahova hívnak engem, meg a kollégákat. Úgy tűnik, pesszimista voltam, amikor az általad idézett részletet fogalmaztam. Bár Mészöly-műveknek voltak megfilmesítései – ezek közül kiemelkedik a Gaál István-féle Magasiskola, amely nagyon magas színvonalú, Cannes-ban díjat nyert alkotás –, nem készültek olyan népszerű adaptációk, amelyek a tévében is széles közönséget értek volna el, és azokhoz is eljutottak volna, akik nem feltétlenül olvasnak kortárs magyar irodalmat. Erről a legkevésbé sem Mészöly tehet.
Mészölynek Huszárik Zoltánnal voltak közös tervei, vállalkozásai, forgatókönyve. Az egyik legjobb regényének is az a címe, hogy Film, és egy forgatásról szól. A szövegeinek nagyon erős a képisége. Olvasott filmes szakirodalmat, a munkái tele vannak filmes vonatkozásokkal, de a korabeli kultúrpolitika egyszerűen nem engedte filmközelbe. Sajnos ez pályájának egy olyan lehetősége, amelyet sikerült visszaszorítani. Pedig nagyon képes lett volna rá, egyébként több filmben is szerepelt statisztaként, de főszerepben is, egy Jancsó-rövidfilmben. Nagyon fotogén ember volt.
Melyik Mészöly-szöveggel találkoztál először? Rekonstruálható benned az a folyamat, amelyen keresztül eljutottál oda, hogy ilyen mélységben foglalkozz az életművével?
Van ennek egy anekdotikus része. Mikor egyetemre kerültem, részt vettem egy szemináriumon, 20. századi próza és Biblia volt a témája. Lehetett választani az olvasmánylistáról különböző könyveket. Én akkor Thomas Mannba voltam szerelmes, a József és testvéreibe. Többször olvastam, de nagyon közeledett a félév vége, és rájöttem, hogy nem bírok vele: túl nagy, én meg túl kicsi vagyok. Akkor megnéztem a listát, és kiválasztottam azt a tételt, amelyik a legrövidebbnek tűnt. Ez volt a Mészöly Miklós nevű szerző Saulus című könyve, amelyről semmit sem tudtam. Elolvastam, és az eldöntöttem, hogy ebből nem csak egy szemináriumi dolgozat lesz. Ez volt 27 éve.
Fel tudod idézni, mi ragadott meg a Saulusban?
A könyv Szent Pál élettörténetének a damaszkuszi útig tartó szakaszát dolgozza fel. Első látásra az ember azt hinné, hogy bibliai tárgyú kosztümös regény. Persze hozza a korabeli tájat, az Apostolok cselekedeteiből, az Újszövetségből ismert világot. De ennél sokkal többet is. Nagyon modern, mai mű, ugyanakkor a Bibliát semmiképpen sem ugródeszkának vagy alibinek használja. Később kezdtem rájönni, mennyire fontosak azok a művek, amelyek az európai civilizáció alapkérdéseit, alaptörténeteit újra tudják gondoltatni. Itt van Szent Pál jól ismert története. Ha képtárban vagyunk, felismerjük, Szent Pál, igen. Ha könyvet olvasunk, felismerjük, Szent Pál, jó. Tudjuk, de nem biztos, hogy elevenen megszólít. Ez a könyv viszont nagyon érdekes. Újragondoltatja azt, hogy mi történik veled, amikor egyszer csak a mindennapjaidban szembejön az életednek egy sorskérdése, és el kell döntened, ki vagy, és az életed múlik rajta.
Kezdő olvasmánynak inkább Az atléta halálát szoktad ajánlani, amely a te szavaiddal élve egyfajta kapudrog lehet Mészöly szövegeihez. Miért?
Mészöly pályája leírható úgy, hogy a hagyományos elbeszélő módoktól egyre bátrabb lépésekkel távolodik el kísérletező, újat próbáló irányokba. Nem-konvencionális regényeket, prózákat, kisprózákat írt, egyre meredekebbeket néha. Az atléta halála ennek a történetnek viszonylag az elején van, ezért a mai olvasó számára talán nem olyan nagy az idegenségfoka, mint a későbbi műveknek. Szerintem jó útvonal ezzel kezdeni, vagy az ’50-es, ’60-as években született korai kisprózáival – nem véletlen, hogy a Jelentés öt egérről évtizedekig gimnáziumi ajánlott olvasmány volt. De idesorolhatjuk a Teréz krónikáját vagy a háborús novellisztikát is.
A tanári logikán túl azért is szoktam Az atléta halálát ajánlani, mert azt gondolom, sokféle olvasót meg tud szólítani. Két elbeszélője van, egy férfi és egy nő, akik nagyon különböző habitusok. Tíz éven keresztül szerelmespár voltak, a történet akkor kezdődik, amikor a férfi, Őze Bálint, a híres futó már meghalt. A szeretője, Hildi emlékszik rá vissza, próbálja összerakni Bálint életét, a közös életüket. Azt is felidézi, amiket Bálint mesélt neki. Hildi abban lenyűgöző, amilyen virtuóz képessége van a másik ember megértésére. A figyelme, az érzékenysége egyszerűen lefegyverző. És ez a figyelem olyan, hogy úgyszólván vigaszt nyújt Bálint elvesztésének gyászában. Ha Bálint a tragikus hős, az önmarcangoló, kicsit hamleti, önmagát hajszoló, a világot állandóan alapkérdésekkel térdre kényszerítő ember, akkor Hildi sokkal kevesebbel is beéri, mégis sokkal messzebbre jut.
Az emberpár mögött nyilván ott van Mészöly Miklós és Polcz Alaine habitusa, kapcsolata. Ezt azért is merem mondani, mert létezik egy nagyon érdekes kései utószava Az atléta halálának, ami sokáig nem volt publikus. Mészöly levélben írta meg Polcz Alaine-nek, milyen Hildi a regény cselekménye után tíz évvel, mi történt vele azóta, hogy van. Mészölyre egyébként is szoktak úgy emlékezni, mint az atlétára, mint erre az önmarcangoló, öngyötrő, a tudás érdekében meg nem alkuvó emberre, akire minden közösségnek szüksége van. Nem könnyű ilyen ember mellett élni, de nélkülük még sincs meg a társadalom.
Szerinted mi az a három dolog, amit Mészölytől emberileg vagy művészileg nagyon érdemes lenne eltanulni?
Az egyik a változás képessége. Érdekes ebben a pályában, hogy nagyon különböző Mészölyök vannak, nagyon különbözőképpen zseniálisak a művei. Kevés olyan alkotó van, aki valamiben sikeres lesz, de aztán nem nyugszik meg ebben, hanem megint újat akar kipróbálni, aztán megint és megint. Mészöly 60-70 éves korában is valami egészen másba fogott. A kritikusok, olvasók először nem is értették, hogy az az író, aki az elbeszélőformák parádés szétbomlasztásában jeleskedett, a modernista fenegyerek, most miért kezd el ilyen békebeli, kisvárosi, Tolna megyei történeteket mesélgetni. Hogy van ez? Aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nem az, aminek látszik. Ugyanúgy próbára teszi az olvasót, és ugyanúgy megbabonázza. Nem az van, hogy visszatért a modernizmus előtti dzsentriregény joviális világába, hanem másképp akar modern lenni. Az idős író is meg tud újulni úgy, hogy képtelenség nem azt figyelni, amit csinál. Ez egyébként belülről nem feltétlenül jó, hiszen csak nagyon ritka kegyelmi pillanatokban tudsz elégedett lenni magaddal.
Mészöly életét a II. világháború, a Rákosi- és a Kádár-korszak gyakorlatilag majdnem teljesen egészében meghatározta. Nagyon sokáig nem jelenhetett meg felnőtt irodalmi műve, kétszer kilenc évig. Nagyon sok pályatársa kötött kisebb-nagyobb kompromisszumot a fennálló hatalommal. Ő meg az Istennek se. Ez nemcsak politikai bátorság, vagy valami nagyon nyakas, szinte fatalista ellenzékiség. Ez nála habituális volt, ez jött belőle. Másnak bizonyára sokkal nagyobb erőfeszítésébe került volna. A második irigylésre méltó, rendkívüli tulajdonsága tehát az, hogy úgy tudott élni a szocializmus korabeli Magyarországon, mintha a vasfüggöny nem létezett volna. Úgy tudott kortárs nyugat-európai szellemi irányzatokkal párbeszédképes lenni, mintha adtak volna neki útlevelet. Annak az elszánt tudása, hogy mit akarsz csinálni, mi a dolgod művészként, szerintem ma is fontos. Nem azt figyelni, hogy hány példányban vesznek meg, milyen pályázatokon kapsz támogatást, milyen politikai oldalnak tetszik vagy nem tetszik, amit csinálsz. Mészöly kilométerekkel fölötte volt ennek, ezért is tudott politikailag példaértékű lenni, a természetéből jövő függetlenséggel.
A harmadik pedig a látása. Őszintén bevallom, azt én nagyon irigylem. Mészöly prózáját olvasni olyan, mintha filmet nézne az ember, valami nagyon lassú, belső filmet. Elképesztő részleteket vesz észre. Ráadásul többféle leíró művészete van, ne felejtsük el a változékony Mészölyt, tehát ez nem csak egyfajta kameratechnika. A mindennapi életünkben úgy élünk a világunkban, hogy nagyon ritkán látjuk. Nem nézzük meg, mert annyira otthonos. Nincs aktuális célunk azzal, hogy megvizsgáljuk, annak a három szelet füstölt sonkának milyen az erezete, hogy irizál, olajos-e a felszíne, hogyan szaladnak benne a zsír fehér csíkjai, milyen a színárnyalata, hol színeződött el az erősebb füstölés miatt. Minek néznénk ezt meg? És akkor jön egy ilyen szem, mint Mészöly szeme, és észrevéteti velünk a mindennapi dolgainkat. Megtanít minket látni, és ezért nagyon hálásnak lehet lenni.
Említetted, hogy Mészölyt a korabeli kultúrpolitika nem engedte filmközelbe. Ha jól tudom, színházban sem nagyon játszották a darabjait. Van más is, amit sajnálsz az életmű alakulásában?
Volna erre egy kínálkozó válasz. Mészölynek sok olyan terve volt, amelyet nem valósított meg, köztük egy nagy háborús regény. Kimondottan fájó hiányosságnak érezte, hogy erre nem került sor. Aztán egy nagy történelmi regény, az Anno. Négyszáz évet fogott volna át, rengeteget kutatott hozzá, fennmaradtak a jegyzetei. Van olyan Mészöly-olvasó, aki sajnálja, hogy nem írta meg. Mészöly regényei egyébként rendkívül sűrűek. Kicsit megtévesztő, amikor a Filmet, a Saulust vagy Az atléta halálát olvasod. Utána meglepődsz, hogy ez tényleg ilyen vékony volt? Mindegyik nagyon gazdag, nagyregény benyomását kelti, miközben rövid. Mi van akkor a nagyregénnyel? Ebben persze a külső elvárások is benne vannak, hogy attól leszel író, ha van egy tégla nagy könyved, ami beszakítja az asztalt. De én azt mondom, nem baj, hogy nem írta meg.
Mert az a kispróza, amit ezeknek a terveknek az árnyékában megírt, az egészen rendkívüli. Például épp azért, mert sok esetben nagyobb ambíció jegyében születtek, így a mondatok, a vágások, a jelenetek között felsejlő távlatok inkább nagyregényes távlatok. Ez olyan, mint amikor háromcsillényi szénből sűrűsödik össze nyomás alatt egy apró gyémánt. Nem hiányzik belőle az anyag, csak kisebb terjedelembe van foglalva. És ez nagyon izgalmas hatás.
Bár Mészöllyel nem találkoztál, Polcz Alaine-t személyesen is ismerted. Rá hogyan emlékszel vissza?
A személyes emlékeim nagyon kedvesek és kicsit fájdalmasak is. Mészöly halála után egy-két évvel ismertem meg Polcz Alaine-t. Fiatal egyetemistaként kerültem a lakásukra, segítettem a hagyaték kutatásában. Alaine rendkívül készséges volt. Pécsről jártam hozzájuk, és felajánlotta, hogy aludjak ott, adott is lakáskulcsot, pedig csak kétszer-háromszor találkoztunk. Ez nagyon jólesett. Szívesen mesélt Mészölyről is. Volt egy jópofa jelenetünk. Egyszer, mikor ott aludtam nála, nem sokkal karácsony után, a fáról lepotyogott a dió, és éjszakánként egy egér görgette a parketten. Nagyon hangos volt, nem hagyott aludni. Mondtam Alaine-nek, aki megkért, hogy akkor intézkedjek, legyek szíves, vegyek mérget, egércsapdát. Mire én kihúztam magam, és azt mondtam, ne haragudjon, kedves Alaine, de én a Jelentés öt egérről írójának lakásában ilyen mészárlásra nem vállalkozhatok. Ez a novella ugyanis egy egércsalád módszeres kiirtásáról szól, egyébként Mészöly és Polcz lakásából fikcionálva. Értette a viccet, nevetett, és megkímélt ettől a jelenettől.
Kettejük több évtizeden át folytatott levelezését 2018-ban publikálta a Jelenkor Kiadó, Nagy Boglárka szerkesztésében. Gondolom, ez a könyv új megvilágításba helyezte mindkét írót, és a kapcsolatukat is.
Ez egy rendkívül sokrétű, gazdag, szenvedélyes, néhol botrányos történet. Örülök, hogy azok az olvasatok kerültek előtérbe, amelyek képesek ennek a sokféleségét látni. Rengeteg mindent tanultak egymástól. Mészöly több írásának a színhelye Erdély, a női elbeszélőiben, az előbb említett Hildiben vagy a Teréz krónikája című novellában rá lehet ismerni az Alaine-nel közös tapasztalatokra, csakúgy, mint színdarabjainak, Az ablakmosónak vagy A bunkernek a nőalakjaiban. A Pontos történetek útközben úgy jött létre, hogy Alaine az erdélyi és dunántúli utazásairól hangfelvételeket készített, majd a diktafonos útinaplót valaki legépelte, Mészöly pedig átírta, összefűzte, szerkesztette. Az ő nevén is jelent meg, A-nak ajánlva. Ez a mai értékrendünkkel, gendertudatosabb szemléletünkkel akár visszatetsző is lehet. De ez akkor egyszerűen másképp nézett ki. Maga Alaine sem gondolta volna, hogy bármilyen szerzősége lenne. Ő ezeket az anyagokat Mészölynek gyűjtötte, „viszek neked jó anyagot”, írta a leveleiben.
Alaine-nek a háborús traumája, a szovjet katonáktól szerzett betegségei miatt nem lehetett gyereke. A gyermektelen házaspárnak sokáig a közös szellemi munka, úgy tűnik, nagyon fontos volt. Mészöly stilizálta, megfogalmazta Alaine szakmai előadásait, besegített a pszichológiai munkáiba, cikkeibe. Másrészt úgy néz ki, Alaine tanult írni Mészölytől. Ugyanakkor a könyv, amellyel Polcz Alaine beírta magát a magyar irodalom történetébe – remélem, örökre –, az Asszony a fronton, nagyon nem mészölyös. A nagy műgonddal dolgozó Mészöly mellett, akinek rettegve vitték a kézirataikat a fiatal írók, az őszinteség retorikáját megjelenítő, néha dilettáns nyelvhasználattal is kokettáló mű jelenik meg az akkor 69 éves Alaine kezéből. Döbbenetes keresetlenséggel, szinte szégyenérzetmentesen tudta elmondani a tömeges megerőszakolások történetét.
Nagyon másképp sebezte meg őket a háború. Alaine-nek sokat segített a túlélésben Mészöly, később inkább Mészöly támaszkodott Polcz Alaine-re. Persze az is nyilvánvaló, hogy Mészöly számtalanszor megcsalta Polcz Alaine-t, és ez krízisekhez vezetett. Sokat próbált kapcsolat volt, mégis kitartottak egymás mellett.
