Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Azt, hogy Kabos Gyula zseni volt, senki nem vitatja. Ha mai szemmel nézzük a harmincas évek magyar filmjeit, hamar rájövünk, hogy nélküle még az is unalmas, amelyben Jávor és Karády epekedik egymás csókjáért. Mindez annak a különleges humornak és nyelvi leleménycsokornak köszönhető, ami ezt az alapvetően szomorú embert jellemezte.
Úgy beszélt, ahogy a korabeli pesti kispolgár, teljesen mindegy, mit alakított, Brazíliában élő milliomost, elmeorvost vagy épp csak tengődő festőművészt. Szerette a népi közmondásokat, irodalmi fordulatokat kiforgatni: „Szegény vagyok, mint a templom agara.” „Úgy otthagyta azt a szegény lányt, mint Szent Péter az esernyőjét.” „Ritka, mint a fehér hattyú.”
Ilyeneket csak a magyar Chaplin – ahogyan halála után sokan nevezték – tudott kitalálni, az eredeti helyzetektől függetlenül, rögtönözve. Sokszor abba kellett hagyni a forgatást, mert a stáb tagjai percekig fetrengtek a nevetéstől. A forgatókönyvekben olyan bejegyzések találhatók, mint: itt bejön Kabos, és mond valami poénosat. Évente átlag 5-6 filmet forgatott – már ameddig engedték a Horthy-korszak törvényei.
Mindeközben nagyon szomorú és szerencsétlen ember volt, rossz üzleti érzékkel. Bármennyit keresett, rossz pénzügyi döntéseket hozott, sosem érezte úgy, hogy biztos az anyagi háttere. Szinte robotolt, hogy eltartsa a családját, no meg a szeretőjét. Kabos sokat költött erre a kapcsolatra. Noha a felesége figyelmeztette, hogy a barátnője megcsalja, Kabos mégis folyósította a nő havi járandóságát – olvashatjuk Czenner Mihály visszaemlékezésében.
Minden figurához, aki az írók eredeti szándéka szerint sokszor teljesen érdektelen mellékszereplő volt, kitalált valami apróságot, amivel főszereppé változtatta. Hebegett, motyogott, kuncogott, selypített. Mozdulatai, mimikája, mozgása – teljesen mindegy, hogy fizetőpincért vagy elszánt kerékpárbajnokot alakított – ellenállhatatlan nevetésre késztette a nézőt. Olykor, mintha színpadon lenne, oldalt „kiszólt” a vászonról.
Kifogyhatatlan nyelvi lelemények
Mint minden nagy komikus, elsősorban magát tette nevetségessé. Szinte nincs olyan jelenet, ahol a kalapja ne lenne csálé, a nadrágja derékig felhúzva, kevéske haja felborzolva, miközben folyton a homlokát törölgeti az izzadtságtól. Még a legelegánsabb szmoking is sután áll rajta, akárhogy igazgatja Hyppolit.
Sokszor visel a filmekben kölcsönöltönyt, felemás hózentrágert, máskor a cipőjébe véletlenül kávézaccot önt. A cipőtalpát – a Kölcsönkért kastély című filmben – gondos munkával kilyukasztja, hogy szegénynek nézzék.
Ahogy telefonált, az külön tanulmányt érdemelne. Örökzöld klasszikus, amikor a Meseautó című film egyik híres telefonálós jelenetében belebonyolódik a Mit sütsz, kis szűcs nyelvtörőbe.
Csöng a telefon az irodában – ez 1931-ben történt, amikor még nagyon kevés telefonkészülék létezett Budapesten –, amikor előtte megjegyzi a lányának: ez az anyád, megismerem. Az anyád…
Mindeközben a legnépszerűbb magyar komikus alig játszott főszerepet: csupán kétszer, a Hyppolitban és A papucshősben.
Nyelvi leleményei kifogyhatatlanok, hasonlatai csak rá jellemzők. Az udvarlás is nevetségbe fullad nála. A Lovagias ügyben így vall szerelmet Gizikének, azaz imádott partnerének, Gombaszögi Fridának: „úgy összevissza vagyok, mint cilinderen a szőr”.
Olykor nem tudja befejezni a mondatot, és egészen más irányba, hangulatba tereli az eredeti gondolatot: „Meghatódom az emberi jóság eme… eme… eme… Minek kezdtem el ezt az emét? – majd befejezi: – emegyek ferblizni.”
Pályáját a színpadon kezdte, évtizedekig játszott kőszínházakban, alázatosan alkalmazkodva az adott darab stílusához. Másik kedvelt partnernőjével, Vaszary Piroskával például Csehov Cseresznyéskertjében, a Vígszínházban, emlékezetes sikerrel.
Kosztolányi Dezső így ír a Magyar Színház-beli 1923-as alakításáról, Tersánszky Józsi Jenő Szidike című drámájában: „Kabos, aki egy kisvárosi, részeges adóhivatalnokot játszik, remekbe készült figurát vetít elénk, melynek minden mozdulatáról, köhintéséről tanulmányt lehetne írni.”
A vásznon, a színpadon kitűnő volt, de színházat nem tudott igazgatni, mert nem értett az üzlethez.
A direktor fizeti az útiköltséget…
Kabos Gyula, aki a Király utcában nőtt fel, amint az a Kölcsönkért kastély című filmből is kitűnik, soha nem tudta volna elképzelni az életét vidéken. Úgy erezte magát falun, mint valami idegen országban.
– Mondja nekem azt, hogy kávés jó reggelt, szűrve, habbal – javasolja a szobába belépő parasztfiúnak, aki pálinkás jó reggelttel köszön. Érdemes figyelni arra is, hogy bár a forgatókönyvbéli figurája 20 évvel korábban ment ki Brazíliába, Kabosban fel sem merül, hogy törve, akcentussal beszélje a magyart. Csak hogy emlékeztesse a nézőt arra, hol él, megkérdezi, úgy mellesleg: hogyan is áll most a milreis?
A tönkrement dzsentrivilágot figurázza ki zseniálisan, amikor a vidéki kastélyban vadászatra indulva, trópusi stílusú, rövidnadrágos öltözékben, szafarikalapban jelenik meg, amiben alig tud mozogni. „Isten bizony olyan vagyok, mint a makk filkó…”
Jól beszélt angolul és németül is, és szeretett az idegen szavakkal játszadozni. Volt, amikor filmbéli partnerei nem értették a kifejezéseit, máskor ő csinált úgy, mintha nem tudná, mit jelent egy-egy szó. Pönálé: orosz szó, azt jelenti, hogy a direktor fizeti az útiköltséget – magyarázza a Lila ákácban a Moszkvába készülő táncoslányoknak.
Amennyire kishitű volt, soha nem hitte volna el, hogy 80 év múlva kívülről fújja mindenki a mondatait. „Kilenc órakor szervírozzák a szupét. … Mit csinálnak a micsodával?”
Látlak, Amerika
„1939. január 23-án szombaton vonatra ült Kabos Gyula. Nem adott interjút, nem mondott semmit, csak nézett. Már fel voltak stócolva a bőröndök, ládák a vagonba, amikor így szólt a feleségéhez: szedjük le a csomagokat és maradjunk itthon.” Végül nem maradtak. A kivándorlás szörnyű sorsfordulatot hozott számára. Soha nem akart volna kimenni, de pontosan sejtette, itthon mi várna rá: elhurcolták volna valamelyik haláltáborba.
Mindvégig idegen maradt neki Amerika. Amiről nem tudtak kacagtató filmjeinek hazai nézői: számos optimista, jóságosan hazudozó, biztató levelet írt haza az otthon maradottaknak. De pontosan tudta, hogy soha nem lesz akkora sikere kint, mint otthon. Szenvedett, mert a kezdeti tapsok után elmaradtak a sikerek. Nem értett az ottani ügynöki-menedzseri rendszerhez. A kinti magyarok pedig nem sejtették, mekkora sztár volt az óhazában.
Nemcsak leveleket, de kisebb tárcákat, cikkeket is küldött haza Amerikából, az ottani élet apró, jellemző eseményeit taglalva. Egyszer, amikor sétált az utcán, megfigyelte, hogy egy fiú és egy lány beszélget egy padon, a némák kézjeleivel.
„A titkos iratokat úgy fejtik meg, hogy kikeresik a nyelvnek azokat a magánhangzóit, amelyek a legtöbbször fordulnak elő. Először tehát ezeket kell megfejteni. Rendszerint az a, az e és az i a dominánsok….. Szépen formálódtak már a sorok, de még nem volt értelme. – e –es –élj – osan – a ülye – igye-in-et. És megvan: Ne beszélj hangosan, az a hülye figyel minket…”
Honvágya mérhetetlen volt, de egy idő után persze ő is elkezdte keverni a magyar és az angol szavakat, ahhoz hasonlóan, ahogyan aztán az ’56-osok „vaccsolták a tívít”, azaz elkezdték az angol szavakat magyarul ragozni.
„Kérdezem a boyt, hát mondja, hogy a rikkancs kikérdezte mi a nevem és ki vagyok. Másnap két customert szolgált ki és el akartam csúszni mellette. Utánam szólt: Hallo Julius, here is your copy!”
Belehalt a száműzetésbe
A magyar nyelv egyedülálló szépségét sosem győzte eléggé dicsérni. „Sokszor gondolkozom, hogy egy-egy szó milyen nyelven hangzik szebben: angolul, németül vagy magyarul” – elmélkedik. A testvér szóval versenyezhet-e a Schwester vagy a sister?
„Ebben a pillanatban két munkás halad át mellettem. Magyar szó üti meg a fülemet: hazajött a gyárból tennap a testvérem! Kéjes bizsergés fut végig a testemen, egy pillanatra csak nedves fátyolon keresztül látom a tovahaladó két magyart…”
1941-ben halt meg, szívrohamban – vagy inkább, ahogyan a Magyar Filmintézet által 1987-ben kiadott Kabos Gyula-emlékkötetben olvashatjuk, amely születésének 100. évfordulójára jelent meg – belehalt az elszegényedésbe, a száműzetésbe.
A felesége 1942-ben hazatért, 1950-ben hunyt el. Élete utolsó éveiben 120 forint havi kegydíjból tengődött.
