Gács Anna: Szeretünk beleborzongani, hogy másnak milyen nehéz

IMG 2148

Míg korábban híres művésznek, politikusnak vagy sportolónak kellett lenni ahhoz, hogy széles körű érdeklődésre tarthasson számot az életed, addig manapság bárki a nyilvánosság színpadára léphet. Elmehet egy valóságshow-ba, posztolhat a Facebookon, indíthat blogot vagy YouTube-csatornát. Ha mindenki megnyilvánulhat, egy idő után akkora lesz a zaj körülöttünk, hogy elveszítjük a képességünket a jelentős és a jelentéktelen történetek megkülönböztetésére? Vagy inkább örülnünk kellene, hogy végre olyan marginalizált tapasztalatok is láthatóságot kaphatnak, mint a menstruáció, a zaklatási ügyek vagy a kisebbségi emberek élményei? Meg tudunk oldani problémákat azzal, hogy elbeszéljük önmagunkat? Vagy az uralkodó normák helyett mindig csak újabbakat hozunk létre? Erről kérdeztem Gács Anna egyetemi docenst, az A vágy, hogy meghatódjunk című esszékötet szerzőjét.

„Bár szerettem volna hinni, hogy a személyesen elmondott élettörténet alkalmas lehet rá, hogy hidat teremtsen a radikálisan eltérő élettapasztalatok, társadalmi és kulturális körülmények között, valahogy mégis inkább kukkolónak éreztem magam, mint felelős kutatónak vagy pedagógusnak: kukkolónak, aki akkor kapcsolódik be a másik, egy idegen életébe, amikor kedve tartja, anélkül, hogy kapcsolatot teremtene vele, anélkül, hogy amit lát, el tudná vagy el akarná helyezni a másik életének szélesebb összefüggésében.” 

Gács Anna gondolatai sokunk számára ismerősek lehetnek. Nem vagyunk-e bizonyos értelemben szinte mindannyian kukkolók? Nem szeretünk-e beleborzongani mások nehézségeibe vagy bátorságába, hogy egy pillanatnyi rácsodálkozást követően továbbkattintsunk, és újabb tartalmakat fogyasszunk? Hogy megnézzük egy blogból készült könyv színházi változatának a filmadaptációját? Mennyire számít közben a hagyományos értelemben vett minőség és az univerzális tanulság megléte, vagy bármi fontossá válhat, ami erősen hat az érzelmeinkre? 

A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatója olvasmányos módon mutatja be a kortárs önéletrajz-kultúra legaktuálisabb kérdéseit. Az A vágy, hogy meghatódjunk című esszékötetben izgalmas tanulmányokat olvashatunk olyan szerteágazó témákról, mint a BookTube-videók, a Steven Spielberg által alapított holokausztarchívum működése vagy éppen Péterfy-Novák Éva Egyasszony című művének fogadtatása. Intimitáskényszerről és cselekvőképes közösségekről beszélgettünk Gács Annával, aki azt is elárulta, milyen hátulütői lehetnek az egyénre kihegyezett szenvedéstörténeteknek. 

Napjaink részvételi kultúrájában gyakran az olvasó lép elő az irodalom értelmezőjeként, ajánlójaként, listakészítőjeként. Most is olyan interjúhelyzetben vagyunk, amikor klasszikus bölcsészháttér nélkül beszélgetek veled a könyvről. Hogy látod, mik az előnyei és a hátrányai annak, hogy átalakultak ezek a tekintélystruktúrák? 

A hátrányait nem nagyon látom, bár vannak olyan szerepek, amelyeknek a perspektívájából ez frusztráló lehet. Én irodalomkritikus is vagyok, így szoktam javaslatokat tenni arra vonatkozóan, hogy mi az érdekes egy könyvben. Azzal szembesülni, hogy azok véleménybefolyásoló ereje, akik nem ebből az intézményrendszerből jönnek, gyakran sokkal nagyobb, mint a miénk, érthető módon nem minden kollégám számára könnyű. Én magam azonban soha nem éreztem így: szerintem nagyon jó dolog, hogy a könyvekről szóló beszélgetés sokszereplőssé vált, és olyan közösségek is láthatóságot kapnak a témához kapcsolódóan, akiknek korábban nem volt nyilvánossága, vagy legalábbis nem ugyanabban a nyilvánosságban versengtek az emberek figyelméért. 

Gács Anna legújabb könyvéről beszélgettünk
Gács Anna legújabb könyvéről beszélgettünkRuzsovics Dorina

Ahogyan az esszékötet alcíme is jelöli, az A vágy, hogy meghatódjunk a kortárs önéletrajz-kultúráról szóló tanulmányokat tartalmaz. Röviden el tudnád mondani, mit értesz ez alatt a fogalom alatt? 

Hát muszáj lesz [nevet]. Egy olyan fogalmat kerestem, amely egyrészt érezteti azt, hogy az engem foglalkoztató kérdéseknek köze van az irodalmi önéletrajz hagyományához, ugyanakkor azt is, hogy sokkal szélesebb körű jelenségről van szó. Az én szememben minden a kortárs önéletrajz-kultúrába tartozik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen feltételek között beszélünk nyilvánosan a saját életünkről, illetve hogyan találkozunk mások saját életéről szóló beszámolóival. Ez azt jelenti, hogy nemcsak szövegek tartoznak ide, hanem például YouTube-videók is, amelyek ma már mennyiségben messze kiszorítják a hagyományos, könyv formájú énelbeszéléseket. De idesorolhatjuk a holokauszt vagy a más népirtások túlélőivel készült ún. tanúságtétel-gyűjteményeket is, illetve a képregény formában elmesélt önéletrajzokat. Ezek az elbeszélések sokféle médiumban jelennek meg, és máshogy viszonyulunk hozzájuk attól függően, hogy mondjuk egy blogon olvassuk őket, vagy a színházban látjuk. Különböző minták jöttek létre abban is, ahogyan ezek köré az elbeszélések köré közösségek épülnek, mint például a kismamablogok esetében.   

A könyvben hangsúlyozod, hogy történetek olyan özönében élünk, amire korábban nem volt példa. Szerinted milyen szempontok alapján érdemes kiválasztani, hogy mit fogadjunk be ebből az ingeráradatból? 

Bár sok a szorongás azzal kapcsolatban, hogy ez a hatalmas mennyiség nem bénítja-e el az érzékenységünket, én ezt nem gondolom így. Azt se felejtsük el, hogy alapvetően emancipációs folyamatról beszélünk, amely lehetővé teszi, hogy sokféle életmód, identitás, közösség jelenjen meg a nyilvánosság előtt, és nem is feltétlenül úgy, hogy látványosságként volnának felkínálva, vagy nevetségessé lennének téve (persze azért sajnos erre is akad példa). Hanem úgy, hogy ezek az emberek a saját életükről beszélve képesek új normákat teremteni, vagy legalábbis kétségbe vonni a mainstream elképzelést arról, hogy hogyan kell élni, mi az, hogy élettörténet. 

Ez az egyik dolog, ami alapján válogathatunk: mik azok a történetek, amelyek az életmódunk, identitásunk szempontjából példaértékűek lehetnek. Emellett továbbra is vannak kiemelkedő elbeszélések, szövegek, amelyeket felfedezhetünk, amelyek intenzívebben hatnak ránk, bonyolultabban láttatják a világot. A harmadik szempont maga a kiszámíthatatlanság: saját tapasztalatból is tudom, hogy az ember néha belebotlik egy történetbe, amely akkor és ott hirtelen nagyon fontossá válik a számára, és elkezdi foglalkoztatni. Úgyhogy szerintem a sok önmagában nem nyomasztó, azt nem csak zajként lehet elképzelni. 

A véletlennek is lehet szerepe abban, hogy mihez tudunk jobban kapcsolódni
A véletlennek is lehet szerepe abban, hogy mihez tudunk jobban kapcsolódniRuzsovics Dorina

Idézel olyan elméletalkotókat is, akik a mások megrendítő története iránti kereslet növekedését a kritikai gondolkodás csökkenésével kötik össze. Mennyire osztod a pesszimizmusukat? 

Érdekes, hogy jóval a digitális korszak előtt, már a ’60-as években elkezdett megfogalmazódni az az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha boldog-boldogtalan szerepelhet az újságban a saját véleményével, történetével. A nyilvánosság demokratizálódása feletti szorongás azóta is újra meg újra felmerül, ráadásul manapság tényleg elképesztő mennyiségű ember állhat elő a saját történetével, amely felerősítette a kritikus hangokat. Én viszont azok közé tartozom, akik ezt üdvözlendő dolognak tartják. Persze azokkal a – főként kereskedelmi televíziózásban megjelenő – műsorokkal én sem rokonszenvezek, amelyek kihasználják az önéletrajzi elbeszélői szándékot, és abnormálisnak állítják be a szereplőket, hogy nézőként azt érezhessük, mi vagyunk a normálisok. Ugyanakkor az, hogy sokféle történet kerülhet nyilvánosságra, és köréjük kialakulnak beszélgetések, közösségek, mindenképpen fontos szerepet játszhat abban, hogy a normákat megkérdőjelezzük. 

Erre jó példa a #metoo-mozgalom. Amikor az emberek elkezdték elmesélni az élettörténetük egy epizódját, ez inspirálóan hatott másokra, majd nem sokkal később a történetek olyan megdöbbentő tömege jött létre, amely alapvetően megváltoztatta azt, ahogyan sokan a munkahelyi hatalmi viszonyokat, illetve a nők és más alkalmazottak bizonyos szituációkban való kiszolgáltatottságát érzékelik. Nemcsak a normáink változtak meg, hanem az is, ahogy a saját életünkről gondolkodunk. A #metoo-kampány nem úgy működött, hogy több millió ember magában őrizgette azokat az élményeit, hogy hogyan használták ki, zaklatták vagy alázták meg, csak nem beszélt róla, hanem sokak számára ezek a történetek maguk voltak azok, amelyek új fényben tüntették fel mindazt, ami velük történt. A kezükbe adtak olyan fogódzókat, amelyeknek a segítségével el tudták mesélni a történetüket. 

Létezik a történeteknek az a mennyisége, amellyel valódi változást lehet elérni
Létezik a történeteknek az a mennyisége, amellyel valódi változást lehet elérniRuzsovics Dorina

Ennek valamennyire a fordítottja is eszembe jutott. Richard Sennett már az 1970-es évek második felében felvetette, képesek vagyunk-e még személytelen társadalmi ügyeket észlelni. Egyfajta „intimitáskényszerről” beszélt, amely szerinte – ahogy írod – „lehetetlenné teszi az idegenek közötti együttműködést társadalmi célok érdekében, ami a valódi közélet alapja volna”.  

Sennett ezt egy 19. században gyökerező jelenségként meséli el, miközben hajlamosak vagyunk teljesen új fejleményként érzékelni azt, amikor az imidzs megalkotása egy politikus esetén fontosabb annál, mint hogy milyen döntéshozó, vezető. Magyarországon és a régióban egyébként sokáig nem jelent meg a politikusok személyes hitelességére, élettörténetére épülő kommunikáció, a szocializmus ideológiája azt sulykolta, hogy az emberek elvont fogalmakkal tudnak azonosulni. Ennek a hatása máig érződik: az Egyesült Államokkal vagy a nyugat-európai országokkal összevetve, nálunk kevésbé lehet belebukni, ha valakiről például kiderül, hogy bántalmazza a családját. Ugyanakkor egyre gyakrabban látjuk, hogy politikusok is a bulvárélet szereplőivé válnak. 

Annak persze, hogy személyes történeteken keresztül próbálnak meg ügyeket megtestesíteni, hátulütői is vannak. A menekültválság idején fordult elő például többször, hogy a kormánypárti sajtó keresett egy embert, aki elmondta, hogy vele milyen csúnyán bántak ezek a migránsok, milyen borzasztó, hogy bejönnek, mennyire fél. Az ellenzék pedig keresett egy menekültet, aki megható módon megosztotta az ő történetét. Ott állt egymással szemben két beszámoló, és ez félrevezető, mert ilyen alapon nem lehet döntéseket hozni olyan komplex kérdések kezeléséről, mint a menekültügy. Hiába tudunk ilyenkor könnyen involválódni, óriási csapda, amikor összetett dolgok megértésére kizárólag személyes történeteket használunk. 

A komplex kérdések kezeléséhez nem elég kizárólag személyes beszámolókat alapul venni
A komplex kérdések kezeléséhez nem elég kizárólag személyes beszámolókat alapul venniRuzsovics Dorina

Nem heteró emberként volt egy olyan megélésem is, hogy az előbújás-történetemmel folyamatosan mások rendelkezésére kell állnom, mintha két lábon járó érzékenyítő eszköz lennék. Újra meg újra el kell mesélnem a történetemet annak ellenére, hogy rengeteg ilyen beszámoló pár kattintással elérhető a neten, a többségi emberek mégis tőlem akarják hallani, és maga az ügy csak akkor halad, ha folyamatosan történetekkel etetjük.  

Szerintem ez ahhoz kapcsolódik, amiről korábban beszéltünk, hogy a normától eltérő történeteket látványosságként is fel lehet kínálni: annyira szeretünk beleborzongani, hogy másnak milyen nehéz, vagy hogy más milyen bátor. Ugyanakkor engem valamennyire optimistává is tesz, ha te azt érzékeled, hogy van igény a kisebbségi csoportokhoz tartozó emberek történeteire. Én nagyon sokszor nem ezt látom. A csinálják a négy fal között típusú reakció pont arról szól, hogy ne kerülhessen be bármi a nyilvánosságba. Egyébként az is érdekes, hogy a kisebbségi csoportok az alternatív élettörténetek elmesélésével saját maguknak is normákat állítanak fel. Előfordulhat, hogy akkor vagy igazán része a közösségnek, ha coming outoltál, nyilvánossá tetted a történetedet. Persze amint megszaporodnak egy sajátosságról, életmódról, problémáról szóló történetek, a történetmesélésnek óhatatlanul kialakulnak bizonyos szabályai. 

Nem tudom, hogy ezekre a dilemmákra van-e föloldás, hogy a történetmesélő ne úgy élje meg, hogy neki ezt egyfajta cirkuszi produkcióként újra és újra elő kell adnia. Talán az egyik lehetséges válasz az, hogy vegyük észre, a nyilvánosság tagolt dolog, sokféle szférája van, nem kell mindig mindent a mainstream színpadra vinni. Lehet valami korlátozottan nyilvános is, ami kevésbé megterhelő, mégis segít a személynek közösséget találni. Ilyenek tipikusan például a betegségblogok, amelyeket leginkább az érintettek és az illető közeli barátai követnek. 

A nyilvánosság tagolt dolog, megterhelő mindig mindent a mainstream színpadra vinni
A nyilvánosság tagolt dolog, megterhelő mindig mindent a mainstream színpadra vinniRuzsovics Dorina

Nagyon megérintett a tanulmányodban az az Ulrich Becknél, majd Zygmunt Baumannál megjelenő gondolat, amely szerint az ember csak elbeszélni tudja saját magát, de nem tudja megalkotni, nem tud a sorsával szembehelyezkedni”. Előfordulhat, hogy az önéletrajzi megnyilatkozások felszaporodása a 21. századi ember politikai, technológiai, klímaügyi, stb. kontrollvesztésével van összefüggésben?

Bauman azért idézi Becket, hogy megmutassa: sok önéletrajzi elbeszélés abból ered, hogy a neoliberális ideológia, a 20-21. század fordulóján lévő társadalom mindent az egyénre tol. Azt mondja, ez a te dolgod, oldd meg. Bauman önáltatásnak érzi, hogy a történeteink elmesélésével majd megoldunk bármit is, mert ezekből pont az nem derül ki, hogy a nehézségeink nagy része rendszerszintű problémákból adódik. Ezekre nem az a válasz, hogy kiállunk a reflektorfénybe, és könnyes szemmel elmeséljük, hogy, teszem azt, milyen borzasztó volt, amikor elvesztettük a munkánkat, de aztán összeszedtük magunkat, és nyitottunk egy kis kézművesboltot a sarkon, és akkor megtapsolnak minket. Ezzel azt erősítenénk meg, hogy nincs másfajta segítség, az ember teljesen magára van hagyva. 

Sokan ezért kritizálják az amerikai álmot is, amely azt mondja, hogy az egyén bármit képes megoldani, ha eléggé hősies, és erre mindenkinek lehetősége van – holott ez nincs így. A nemünktől, a származásunktól, az anyagi helyzetünktől és sok más tényezőtől függően nagyon különböző esélyeink vannak a sikerre. Az egyénekre kihegyezett szenvedéstörténetek pedig sokszor pont ezt fedik el. Ugyanakkor a #metoo-kampánynál láthattuk, hogy ha a történetek mennyisége elér egy bizonyos szintet, azt már nem lehet kimagyarázni, ott már kibukik a rendszerszintű probléma. Ettől persze még nem biztos, hogy létrejön egy cselekvőképes közösség, de ez régen is ritkán történt meg. 

A hősies egyének történetei gyakran elfedik a rendszerszintű problémákat
A hősies egyének történetei gyakran elfedik a rendszerszintű problémákatRuzsovics Dorina

Az utolsó fejezetben Kertész Imre kapcsán emeled ki, hogy a tanúságtételekben az élettapasztalatok szüntelen újraértelmezése zajlik. Mennyire zárhatók le az önéletrajzi történetek, hiszen, ahogy te is mondtad, állandóan változik bennünk, ahogyan a saját múltbéli tapasztalatainkra visszatekintünk? 

Igen, az elmesélés maga mindig maximum azt a pillanatot tükrözi, amikor lezártuk. Szerintem ez azért is releváns kérdés, mert ahogyan ma a nyilvánosságba jutnak ezek a történetek, abban sokkal jobban kivehető a work-in-progress jelleg, mint a könyvben olvasott önéletrajzok esetében. Egy blog, egy YouTube-vlog esetén folyamatosan lehet követni valakit, nem lezárt élettörténeteket kapunk a kezünkbe, hanem gyakorlatilag lépésről lépésre kísérjük vagy kukkoljuk ezt az állandó újraértelmezési folyamatot. Ráadásul a menet közbeni visszajelzések is tudják alakítani a tartalmakat. A jövő felé való nyitottság az egyik jellegzetessége annak, ahogy ma ezekkel a szövegekkel találkozunk. Látod, ha előbb beszélgetünk, talán én is beleírom ezt a kötetbe.

Oszd meg másokkal is!
Mustra