Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ötven év feletti, többnyire legfeljebb szakmunkás végzettségű, tartósan hajléktalan, egyedül élő férfiak alkotják a fedél nélkül élők legnépesebb csoportját – többek között ez derült ki az idei Február Harmadika Munkacsoport országos hajléktalanügyi adatfelvétele során. A kutatás arra a szomorú tényre mutatott rá, hogy a hajléktalanság Magyarországon ma már messze nem csupán lakhatási probléma: az otthontalan emberek helyzete egyre szorosabban összefonódik az egészségügyi, szociális, oktatási és munkaerőpiaci rendszerek hiányosságaival.
A Menhely Alapítvány szervezésében, a Hajléktalanokért Közalapítvány által támogatott Február Harmadika adatfelvételt 1999 óta minden év február 3-án szervezik meg, hogy évről évre hiteles és részletes kép rajzolódhasson ki a Magyarországon élő hajléktalan emberek helyzetéről. A legfrissebb kutatás eredményei most láttak napvilágot, amelyek rámutatnak arra, hogy folytatódnak azok a folyamatok, amelyek hatására az ellátórendszernek az átmeneti krízisek kezelésén túl egyre inkább idős, beteg alacsony jövedelemű emberek túlélését kell biztosítania.
Két jelentős változás látható
A 6947 ember megkérdezésével készült felmérés adatai alapján az elmúlt években jelentősen átalakult a hajléktalanság szerkezete, és jelenleg két különösen meghatározó tendencia érzékelhető: egyre idősebb emberek jelennek meg az ellátórendszerben, és az elszegényedés mértéke is drámai méreteket öltött.
Egyre több 60 évnél idősebb ember él utcán
A hajléktalan emberek legnagyobb csoportját ma az 50 év feletti, többnyire legfeljebb szakmunkás végzettséggel rendelkező, tartósan hajléktalan, egyedül élő férfiak alkotják – a válaszadók közel fele ebbe a csoportba tartozik. Ennél is súlyosabb azonban, hogy emelkedik a 60 évnél idősebb, beteg, munkaképtelen emberek aránya is, akik közül sokan időskorukban veszítették el az otthonukat. Mindez alapjaiban érinti az egész a hajléktalanellátás működését, hiszen, ahogyan a Menhely Alapítvány módszertani vezetője, a Február Harmadika Munkacsoport tagja, Gurály Zoltán fogalmazott, noha az ellátórendszer nincs rá felkészülve,
a hajléktalanszállásoknak ma már rendszeresen olyan embereket kell ellátniuk, akiknek valójában jövedelempótlásra, illetve idősgondozásra lenne szükségük.
Megváltozott a lakhatási és a társadalmi környezet is
Ennél a gondolatnál érdemes visszatekinteni a kilencvenes évekre, arra az időszakra, amikor létrejött a hajléktalanellátó-rendszer. Miután ekkor az érintettek problémáját elsősorban a lakáshiány okozta, sorban nyíltak meg a szállások azok számára, akik vagy nem tudták megfizetni a lakhatásukat, vagy valamilyen személyes konfliktus miatt kiszorultak abból. Ezek a szociális intézmények akkor még ideiglenesen pótolni tudták a hiányzó lakhatást, az elmúlt évtizedekben teljesen átalakult társadalmi és a lakhatási környezet miatt azonban ma már nem a lakáshiány jelent problémát, hanem azok megfizethetősége és hozzáférhetősége.
Speciális ellátás kellene az időseknek
A szakember szerint semmi sem indokolja, hogy idős, beteg emberek tömegszállásokon éljenek. Egyrészt azért, mert megfelelő lakhatási programokkal egyébként lenne elegendő lakás, másrészt azért, mert az időskorral járó egészségügyi problémák speciális ellátást igényelnének – a hajléktalan-ellátásban azonban nincs intézményesült ápolási szolgáltatás. Noha időszakosan léteznek lakhatást segítő, pályázati forrásból működő programok, ezek nem jelentenek tartós, rendszerszintű megoldást.
„Különösen vidéken gyakori, hogy egy idős embert egyszerűen azért helyeznek el hajléktalanszállón, mert a család nem tudja megoldani az ápolását, a megfizethető idősotthonok telítettek és az a költségtérítésesek pedig megfizethetetlenek. Ez a helyzet jól mutatja, hogy a hajléktalanság problémája szorosan összefügg a jövedelem-szegénységgel és az egészségügyi és szociális ellátórendszer hiányosságaival” – mondta el a Díványnak Gurály Zoltán.
Rendkívül súlyos a hajléktalanok jövedelmi helyzete is
Mint azt már cikkünk elején is említettük, a Február Harmadika kutatás másik súlyos megállapítása az extrém alacsony jövedelmek problémája. A válaszadók közel fele havi 50 ezer forintnál kevesebb bevételből próbál megélni, ám e helyzetet még tovább nehezíti az, hogy a fedél nélkül élőknek hasonló arányban vannak különböző tartozásaik is, legyen az hitel-, lakbér-, rezsi- vagy közlekedési hátralék.
Az alacsony jövedelmek miatt ezeknek az adósságoknak a rendezése sok esetben szinte lehetetlen, ráadásul – tovább mélyítve a kiszolgáltatottságot és a kilátástalanságot – a tartozások a hivatalos munkavállalást is nehezíthetik.
Az is kiderült, hogy a hajléktalan emberek mintegy 20 százaléka nyugdíjszerű jövedelemből él, ám ezek az összegek is rendkívül alacsonyak; gyakran még az elvileg stabilnak számító nyugdíj sem elegendő a legalapvetőbb megélhetéshez.
„Mostanra értek be a rendszerváltás idején kezdődött folyamatok. A kilencvenes években sokan veszítették el munkájukat, és kényszerből bizonytalan vállalkozási formákba menekültek, ahol gyakran nem fizettek megfelelő nyugdíjjárulékot utánuk. Rengetegen dolgoztak éveken vagy évtizedeken át úgy, hogy közben nem szereztek elegendő nyugdíjjogosultságot” – elemezte a hajléktalanságban élők jelenlegi jövedelmi helyzetét a szakember, aki szerint egyre többen próbálnak minimális jövedelemből túlélni úgy, hogy nemcsak a lakhatásukat, hanem sokszor a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják finanszírozni.
Az oktatási hátrányok is tovább öröklődnek
Az adatok szerint az alacsony iskolai végzettség továbbra is meghatározó tényezője a hajléktalanság fennmaradásának. Az aktív korú hajléktalan emberek többsége, valamint a 30 év alatti érintettek kétharmada legfeljebb nyolc általános iskolai osztályt végzett. Mindez jelentősen korlátozza a munkaerőpiaci esélyeiket, és szinte ellehetetleníti a társadalmi felzárkózást.
A hajléktalanellátó szervezetek szerint a közszolgáltatási rendszerek – különösen az oktatás, az egészségügy, a lakáspolitika és a szociális ellátás – hiányosságai leginkább a legkiszolgáltatottabb emberek életében halmozódnak fel.
A gyermekkorban elszenvedett hátrányok, traumák, az egészségromlás és a lakhatás elvesztése gyakran egymást erősítő folyamatként jelennek meg. Az ellátórendszer emiatt sokszor folyamatos válságkezelésre kényszerül, miközben az érintettek számára csupán a túlélés minimális feltételei biztosítottak.
Út a hajléktalanságba
A szakemberek szerint a hajléktalanság kialakulásának okai rendkívül összetettek, de alapvetően minden olyan tényező szerepet játszik benne, amely gyengíti a társadalmi integrációt. Az egyik ilyen a hátrányos társadalmi helyzetből fakadó lecsúszás: ide tartoznak azok az emberek, akik alacsony iskolai végzettséggel, bizonytalan családi háttérrel, gyakran kisebb településekről érkeznek, és soha nem tudtak stabilan kapcsolódni a munkaerőpiachoz, többségük alkalmi vagy bizonytalan munkákból próbál megélni.
Ha ebben a sérülékeny helyzetben megjelenik egy újabb probléma – például szenvedélybetegség vagy más krízis –, egyenes út vezethet a lakhatás elvesztéséhez.
A második jelentős tényező a mentális betegségek jelenléte, különösen a súlyos pszichiátriai kórképeké, például a skizofréniáé. Ezek a betegségek gyakran fiatal felnőttkorban kezdődnek, hosszú lefolyásúak, és nemcsak az érintettek, hanem családjaik számára is rendkívül megterhelők. Erős családi háttér hiányában pedig sokan fokozatosan kiszorulnak társadalmi kapcsolataikból.
A hajléktalan-ellátásban nagyon sok olyan ember él, akinél egy korai pszichiátriai epizód áll a háttérben.
A harmadik út a traumákon keresztül vezethet a hajléktalanság felé – ilyen lehet akár egy hozzátartozó elvesztése, a családon belüli erőszak vagy a gyermekvédelemben szerzett sérülések sora. Gurály Zoltán szerint, ha az érintettek nem kapnak időben megfelelő pszichológiai vagy traumafeldolgozó segítséget, hosszú lecsúszási folyamat végén könnyen hajléktalanná válhatnak.
Túl a kríziskezelésen
Mint azt a módszertani vezető elmondta, az ellátórendszer ma már jellemzően nem a problémák kezdeti szakaszában találkozik az emberekkel, hanem akkor, amikor azok helyzete már rendkívül összetett és súlyos – a lecsúszás addigra gyakran adósságokkal, alkohol- vagy kábítószerhasználattal, mentális betegségekkel és társadalmi elszigetelődéssel társul.
„Sokan hosszú éveken át próbálnak valamilyen módon túlélni, gyakran féllegális vagy illegális pénzügyi megoldásokba sodródva. Mire valaki bekerül a hajléktalanellátásba, a problémák már egymásra rakódnak. Ilyenkor az ellátórendszer mozgástere rendkívül szűk: leginkább a lakhatás minimális stabilizálására és a további romlás megakadályozására van lehetőség” – összegezte a szakember, hozzátéve: a legfontosabb társadalmi feladat a megelőzés lenne annak érdekében, hogy senki se jusson el a lakhatása elvesztéséig.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A hajléktalanság nem rendészeti kérdés
A Február Harmadika Munkacsoport szerint a hajléktalanság problémája nem kezelhető pusztán rendészeti vagy városüzemeltetési kérdésként. Gurály Zoltán szerint első lépésként rendezni kellene a jogszabályi környezetet – kivéve például az Alaptörvényből azt a rendelkezést, amely tiltja az életvitelszerű közterületi tartózkodást. A kriminalizáció és a kiszorítás helyett emberközpontú rendszerekre lenne szükség, amelyek képesek megelőzni a lakhatás elvesztését, és valódi segítséget nyújtanak azoknak, akik már hajléktalanhelyzetbe kerültek. Ehhez egyszerre több területen, átfogó változások kellenének:
egyfelől fontos lenne a lakhatási biztonságot erősítő rendszerek fejlesztése, másfelől pedig az ápolási és gondozási szolgáltatások bővítése, valamint a terápiás ellátások szükségletekhez igazított szabályozása és finanszírozása.
Ugyanakkor elengedhetetlen a speciális foglalkoztatási lehetőségek és a felzárkóztató oktatási-képzési programok kialakítása is, mindemellett szükség lenne a gyermekvédelmi, egészségügyi és büntetés-végrehajtási intézményekből kikerülők hatékony utógondozására is. A módszertani szakember végezetül hozzátette: újra kellene indítani azokat a szakmai egyeztetéseket és párbeszédeket is, amelyek korábban – minden hiányosságuk ellenére – léteztek az állam, a minisztérium és a szakmai szervezetek között.
Egy korábbi interjúnkban Aknai Zoltánnal, a Menhely Alapítvány ügyvezető igazgatójával beszélgettünk a társadalom peremére szorult emberek helyzetéről.
