nyilvánosság - Dívány

Egy repülővel együtt látható az ufó a leghitelesebbnek tartott fotón.

Betegsége óta először mutatkozik nyilvánosan a rákbetegséggel küzdő Katalin hercegné.

Nem látom a templomot, a parkot, alattunk a boltba, munkába igyekvő embereket. Csak ülök, és bámulom, hogyan pattogott le az erkély korlátjáról a festék. Ezt csinálom húsz perce. Hogy vagy, Babám, lép ki hozzám a Szerelmem, Aki Szintén Nő. Péntek reggeli álmos fej, kockás pizsi. Két bögre kávé van nála, az egyiket leteszi elém az asztalra. Még mindig olyan, mintha lenyomtak volna a víz alá, válaszolom. Tegnap óta én is folyton a sírás határán vagyok, rohadt megalázó ez a pedofiltörvény. Mi közünk nekünk ehhez? Nyilván semmi, szorítom meg a kezét. Hallgatunk. Lehet, kár volt elvállalni a cikket, sóhajtom. Olyan jó lenne lelépni pár napra, vagy sorozatokat nézni. Tudomást sem venni az egészről. Biztos kitalálsz valami jót, mosolyog rám. Van már ötleted?

Míg korábban híres művésznek, politikusnak vagy sportolónak kellett lenni ahhoz, hogy széles körű érdeklődésre tarthasson számot az életed, addig manapság bárki a nyilvánosság színpadára léphet. Elmehet egy valóságshow-ba, posztolhat a Facebookon, indíthat blogot vagy YouTube-csatornát. Ha mindenki megnyilvánulhat, egy idő után akkora lesz a zaj körülöttünk, hogy elveszítjük a képességünket a jelentős és a jelentéktelen történetek megkülönböztetésére? Vagy inkább örülnünk kellene, hogy végre olyan marginalizált tapasztalatok is láthatóságot kaphatnak, mint a menstruáció, a zaklatási ügyek vagy a kisebbségi emberek élményei? Meg tudunk oldani problémákat azzal, hogy elbeszéljük önmagunkat? Vagy az uralkodó normák helyett mindig csak újabbakat hozunk létre? Erről kérdeztem Gács Anna egyetemi docenst, az A vágy, hogy meghatódjunk című esszékötet szerzőjét.

Ha éhes a gyerek, megszoptatom. Parkban, kávézóban, áruházban, buszon, bárhol. És nem azért, mert szeretem mutogatni magam. Muszáj beleszólni?

A pattanásnyomkodás, a körömlakkozás, esetleg a szőrszedegetés a legidegesítőbb?