Száz évvel ezelőtt nem léteztek eldobható termékek, így mondhatjuk, hogy a menstruáció szinte teljesen zero waste volt, beszélni azonban nem lehetett róla. Az üzletekben is arra törekedtek, hogy még az eladó számára se derüljön ki, hogy valaki menstruációs eszközt vásárol.
„Legszebb lány voltam Zuglóban, annyi udvarlóm volt már 13 éves koromtól, amennyit csak akartam. Abban az időben nagyon csendesen, finoman, úrin mentek a dolgok, mert ha valakinek rossz híre támadt, azt aztán már senki sem mosta tisztára. Én nagyon betartottam a szabályokat. Egy akkori 16-17 éves lány egy mai 10 évesnek felel meg, annyira tudatlanok voltunk szexuálisan. Nem hozták azt úgy fel, mint most, nem tárgyaltak annyit.
Emlékszem, amikor először megjött, fogalmam sem volt, hogy mi az. Reggel felkelek, és véres a hálóingem, anyám nem volt otthon, teljesen kétségbeesve rohantam át a szomszédunkba, mondom, jaj Fekete néni, drága, meg fogok halni, tessék nézni, elvérzek. Átjött hozzánk, megnyugtatott, mondta, hogy mosakodjak meg, és adott egy felkötőt, mert akkor felkötő volt, flanelből összehajtogatva, azon volt egy tű, azt fel lehetett tűzni a harisnyatartóra. Nem volt akkor még vatta, és ezt mindig ki kellett mosni és kifőzni, és mindenki megvarrta magának.”
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
A nehéz napok
A 20. század elején a menstruáció teljesen tabusítva volt. Amikor egy nő menstruálni kezdett, akár úrilány, akár vidéki cselédlány, azzal senki sem törődött. Ez a téma annyira kerülendő volt, hogy az orvosi folyóiratokon kívül nem találtuk nyomát a korabeli sajtóban. A női narratíva egyértelműen a fehérneműk közé sorolta az úgynevezett felkötőt, amit a nők a menstruáció alatt használtak.
A 19. század vége táján kezdtek el megjelenni a kifejezetten menstruáció idejére tervezett, a rongyok, pamuttekercsek megtartására alkalmas alsóneműk. Ez az alsónemű lehetett az úgynevezett egészségügyi öv, amely megakadályozni próbálta a belé helyezett nedvszívó anyag elmozdulását, illetve az öv fölé kerülhetett a menstruációs kötény. Ezt valóban kötény módjára kellett viselni, annyi kiegészítéssel, hogy a két láb között az anyagot átvetve, hátul szalagokkal meg lehetett kötözni, így megóvta a ruhát a vértfoltoktól. Funkciójában ugyan biztonságosabb, de esztétikailag nem szép látványt nyújtó megoldást jelentett az egészségügyi nadrág.
Amerika, a betétek és tamponok fellegvára
Míg Amerikában az 1910-es évek elején megjelentek az első egészségügyi betétek, sőt a tamponok elődjei is, addig a budapesti úrinő akkoriban még mindig havikötőt használt. A tengerentúlon két cég vetélkedett a piacon: a Johnson & Johnson, amelynek az egészségügyi betétje eleinte a gyártó nevét kapta, majd az 1920-as években átkeresztelték a semlegesebbnek hangzó Nupakra, és a nagy konkurencia, a Kotex, amelyik olcsóbb és jobb felszívódást biztosító betéteket kezdett gyártani. Ennek feltalálása állítólag az első világháború alatt szolgálatot teljesítő nővéreknek volt köszönhető, akik rájöttek, hogy a sebesültek ápolásánál használt facellulóz alapú, vattaszerű anyagnak sokkal jobb a nedvszívó képessége, mint azé a pamuttekercsé, amit ők az egészségügyi alsóneműikbe tettek. A menstruáció tabusítva volt még a modern Amerikában is, ezért a Kotex forradalmi ötlettel állt elő: a boltokban elhelyeztek egy perselyt, így a nők észrevétlenül tudtak fizetni a titkolni való árucikkért, majd a terméket gyorsan a táskájukba rejtve kisétálhattak az üzletből, anélkül, hogy hangosan kellett volna kérniük az intim eszközt. Ez azért is fontos volt, mert a boltokban általában férfiak dolgoztak.
Dr. Earle Haas amerikai orvos, látván felesége havi nehézségeit, a higiénia érdekében applikátorral felhelyezhető tampont fejlesztett ki, és Tampax néven hozta forgalomba. Találmányáért kezdetben nem tolongtak tömegek. Nem is csoda, hisz maga a gondolat meglehetősen újnak hatott a nők számára, így a doktor kénytelen volt eladni szabadalmát a jobb üzleti érzékkel megáldott Gertrude Tenderichnek. Ő volt az, aki tudatos, orvosok és nővérek bevonásával folytatott marketingkampányával továbbfejlesztette és népszerűsítette a tampont.
Budapestre ezeknek a forradalmi találmányoknak a híre sem jutott el, falun pedig továbbra is vászonrongyokat használtak. A falusi közösségek lustakötéssel, pamutfonalból kézzel kötött betétet is készítettek, ami hasonló alakú volt, mint a mostaniak. A Nyírségben a havikötő nevű ruhadarabot általában lenvászonból készítették, mivel ez bírta a főzést, a fehérítést, a mángorlást. Ez egy alsószoknyaszerű ruhadarab volt, amelyet végig hordtak a menstruáció alatt. Voltak falvak, ahol mosás után kitették a tornácra, ezzel is jelezve, hogy a nő nem terhes. Ezek ki nem mondott kódok voltak a falu és a férjek, férfiak számára.
Kínos diszkréció
Budapesten az úrinők felkötőt használtak, amit általában a saját varrónőjükkel varrattak meg, és soha nem mosatták a cseléddel vagy a mosónőjükkel. Ezt a ruhadarabot nagyon diszkréten és titkosan kezelték. Csak a bátrabb és módosabb asszonyok vettek patikában ilyesmit, bár mivel a legtöbb patikus férfi volt, így sokan postán rendelték meg a terméket. A patikusok hirdetései is a teljes diszkréciót hangsúlyozták.
„Legfinomabb Lama-pamutból kötve, minden testmozdulat szerint simul oda, anélkül, hogy dörzsölést okozzon. Legmagasabb fokú felszívóképesség. Könnyen mosható, akár egy harisnya. Évekig eltartó, olcsó és a legjobb felkötő!” – szólt a hirdetés.
Budapesten 1906-ban havikötő-szabadalmat nyújtott be Latzkó Cecília. Találmánya Discreto néven forgalomba is került, bár valódi elterjedésére Magyarországon nincsenek adatok. A Tolnai Világlapja 1909-es számaiban bizonyos Detsinyi Frigyes V. kerület, Marokkói utca 2. szám alatt működő drogériája hirdetett ZEA néven a havikötőt mint kényelmes, higiénikus és orvosilag ajánlott készítményt. A Párisi Nagy Áruház 1915-ben Mensis felkötőt árult.
Ezt a fehérneműdarabot a harisnyakötőre lehetett felgombolni, ahogy egy visszaemlékező mesélt róla: „Fölkötőt használtunk havibajkor. Volt egy öv két pánttal, és azt föl lehetett a bugyihoz gombolni. Többrétegű gézpólyaszerűség volt, és azt rögtön be kellett áztatni, és kimosták, mindenki maga természetesen. Drogériában árulták, anyukám vette, én ezt szégyelltem. 12 darabnak kellett lennie a hozományban.”
A felkötőt, mint a fehérneműs kelengye tartozékát, említik ugyan, de a menstruáció megítélését, az arról való vélekedést és beszédet meglehetős prüdéria övezte a korban. A menstruáció szégyellni és titkolni való dolog volt, pedig a menstruációkor rendelkezésre álló kellékek és meglehetősen esetleges használatuk miatt mindenki tudhatta, mikor menstruál egy nő. A férfiak számára kimondatlan üzenet volt, ha egy úrinő szoknyáján foltokat fedezett fel. Ezt a legkönnyebben akkor láthatta, amikor a nő lépcsőn fölfelé ment, szoknyáját megemelve, hogy el ne essen. De egyértelmű jel volt a férj számára az is, ha a fürdőben vagy a konyhában kis vászondarabokat látott száradni.
Mivel a menstruációról beszélni nem volt szokványos dolog, az anyák sem beszéltek róla, így a lányokat igazi sokk érte az első tapasztaláskor. Leggyakrabban betegségre gondoltak, a vér látványa pedig nagyon kellemetlenül érintette őket. Az anyák már csak akkor mondták el a lányaiknak, hogy mi is ez tulajdonképpen, amikor az első menstruáció bekövetkezett.
