Závada Pál: Ha íróként volt is fölvilágosító szerepünk, gyalázatos eredménnyel jártunk

ZP 2019 09 11 a Fókusz könyváruházban - Marjai János fotói

„Nem szerencsés azzal az elhatározással indítani egy írói feladatot, hogy már megint rettenetesen vissza van esve az emlékezetpolitika, tenni kéne valamit. Ez így nem működik, ez tanmese” – vallja Závada Pál, aki úgy képes megmutatni a budaörsi németek több mint két évszázados, azóta gyakran elhallgatott-elferdített történetét, hogy az olvasó sok mindent megtud, mégsem érzi egy pillanatig sem didaktikusnak a szöveget. Ez nem véletlen, hiszen nem szokványos fotóskönyv a Wanderer. Miben lelte különös örömét a szerzője, miközben dolgozott rajta? Humorra való nyitottságról, botcsinálta krónikásokról és óriási táskamagnetofonokról beszélgettünk a Kossuth- és József Attila-díjas íróval.

    „Wanderer egyszer azzal csúfolt minket, miszerint nekünk olyannyira csak a szorgos munkálkodás, a haszon és a takarékosság vezérli minden percünket, hogy még akkor is dolgozunk – de legalábbis munkának hívjuk azt, amit csinálunk –, amikor...na!, hát szóval…
    Mikor még amikor? Miféle hát szóval? Mire célozgat itt nekünk? Különben is, honnan veszi? Egyáltalán volt már sváb asszonnyal dolga? Nem volt, nem is lehetett, mert az soha nem csapodár, ellenben hűséges, a leány pedig becsülettel őrzi tisztességét. 
    Dehogyis, hát nem arra gondolt ő, magyarázta mosolyogva Wanderer egyszer később, épp amikor Hanzli bácsiéknál voltunk tollfosztáson. Hanem pontosan erre, amit most művelünk: beszélgetünk, eszünk, iszunk, énekelünk, sőt táncolunk, meg ide-oda kacsintgatunk – de hogy ne lehessen az egészet léha szórakozásnak mondani, ki van borítva ide a nagyasztalra ez a temérdek lúdpehely, hogy azt tépkedjük, fosztogassuk, s hogy le legyen foglalva az a kéz, ne másfele nyúlkáljon. 
    Ezt rosszul látja, vitatkoztunk vele, nem a szórakozás van munkálkodással elrontva, hanem a munka van bearanyozva énekkel, itallal, tánccal [...]” 

Autópályák, bútoráruházak, gyorséttermek. Szégyenszemre automatikusan ez ugrott be nekem Budaörsről, mielőtt kézbe vettem Závada Pál idén ősszel újra megjelent Wanderer című könyvét. Olvasás közben viszont én is találkoztam a Vándorral: Goethe éji dalából lépett elő, hogy aztán végigutazva két évszázad történelmén, együtt járkálhassunk a valaha itt élt németek között. Megtudtam, honnan ered a Törökugrató neve, mi az a piktortégla, vagy kik alkották a Szeretet Lányainak Társulatát. Szó volt pestisről, munkamorálról, őszibarackról és sok minden másról is. Például olyan traumákról, amelyeket együtt kéne elmesélni ahhoz, hogy jobban megértsük őket. Hogyan lehetne jól használni a történelmet mint tanítómestert, és felkutatni a saját idők nyomait? Erről kérdeztem Závada Pált.

2006-ban jelent meg először a Wanderer, eredetileg Úton a budaörsi ótemetőbe címmel. Miért döntöttek úgy, hogy 2020-ban ismét kiadják a kötetet, és miben változott az előző verziókhoz képest?

Azért döntöttünk így, mert a 2006-os első verzió nem kereskedelmi forgalomba készült, hanem ajándéktárgy volt, a budaörsi önkormányzat rendelte meg. Szüts Miklós barátom, aki festőművész és kitűnő fotós, kapott egy megbízást, hogy fényképezze le a Budaörsről száműzött, ’46 januárjában kitelepített eredeti német nemzetiségű lakosság nyomait, elsősorban a fölújított ótemetőben. Ő vont be engem, mert felmerült, hogy valaki írjon szövegeket a könyvhöz. Én pedig megpróbáltam kitalálni ennek egy saját műfajt, tehát nem egy szokványos fotóskönyv kísérőszövegét vagy előszavát írtam meg, hanem szépirodalmat, mondjuk úgy, egy kisprózafüzért. Kitaláltam egy főhőst, Wanderer nevűt, aki közlekedik az időben, föl-alá járkál az évszázadok közt az 1700-as évektől a legkésőbbi korokig.  

A könyv 123 fénykép és egy kisprózafüzér segítségével mutatja be a budaörsi németek történetét
A könyv 123 fénykép és egy kisprózafüzér segítségével mutatja be a budaörsi németek történetétFotó: Magvető Kiadó

Az azóta megtalált archív fotók ihletésére később is folytattam ezeket a szövegeket. Amikor eredetileg írtam, már léteztek ugyan képekkel ellátott helytörténeti kiadványok, de ezek nem voltak ahhoz foghatók, amit később a Fortepanon, illetve a budaörsi Bleyer Jakab Heimatmuseum fotógyűjteményében találtam. Főleg ezekből a képekből válogattam, Szüts Miklós barátom munkáiból most csak néhányat emeltem át ebbe a kötetbe. A könyv előzményének tekintendő még a Természetes fény című háborús regényem, amihez túlzás nélkül több tízezer képet néztem végig. Az abban szereplő fotók nem illusztrációk, hanem dramaturgiai pozícióba vannak helyezve, úgyhogy arra a módszerre is támaszkodni tudtam, amelyet ott szöveg és fotó összefüggésében kidolgoztam. Meg persze az útirajzok hagyományára, amelyet például Dávid Anna, a Magvető igazgatója, a szerkesztőm is nagyon pártol. Ez egyébként az emlékekben való utazást is jelentheti, mindenesetre két eszközzel, a szöveggel és a képpel való együttmesélésnek a műfaja volna ez.    

Miközben olvastam a könyvet, végig az motoszkált bennem, hogy bárcsak ilyenek lettek volna a töriórák, és más magyarországi városokról is lennének hasonló írások. Szóba jött valaha ez az opció? Kapott esetleg megkereséseket más önkormányzatoktól? 

Ha mi a Szütscsel helytörténeti kisvállalkozók volnánk, akkor tudnánk még ilyeneket gyártani. Nyilván lehetne is, de ez a része a dolognak nem érdekelt. Persze nagyon régen, szociológus koromban, hasonló nyomon szoktam volt járni: ismeretlen településeken kutattam fel azokat, akik a saját idők nyomait, a helyi, privát történelmet őrizték. A régebbi évtizedekben az idősebb emberek ráadásul egészen más korokról tudtak mesélni, mint a mai időkben. Megkerestük őket a történeteikért, a fényképeikért, meg minden másért, amiből megismerhetőnek, aztán pedig megírhatónak látszott ez a fajta helytörténet. Én magam is nagyon pártoltam volna ezeket a történelemmegismerési módszereket. 

Persze a regényeimhez gyűjtögettem ilyen módon írói forrásokat, de ennek sosem az volt a célja, hogy legyen egy csinos kiadvány, amit aztán sok példányban el lehet adni, vagy amiért az önkormányzat fizet. De igen, ha a kérdést komolyan veszem, akkor elárulhatom, hogy fel szoktak vetődni ilyen igények, és én általában bátorítom a fiatalokat, hogy vágjanak bele. A mi időnkben még óriási táskamagnetofonokkal próbáltunk közlekedni, és rögzíteni a beszélgetéseket. Nem tudtunk fényképeket másolni, sok mindent nem lehetett megoldani. Most viszont minden eszköz a rendelkezésre áll, hogy meg lehessen újítani a szociográfiát. Én szoktam ezt papolni, de saját magam már csak inkább itthon csücsülök. 

Budaörs látképe a Kő-hegyről, jobbra az Odvas-hegy, lent a mai Zúzmara utca épületei. A fénykép 1924-ben készült
Budaörs látképe a Kő-hegyről, jobbra az Odvas-hegy, lent a mai Zúzmara utca épületei. A fénykép 1924-ben készültFotó: Schermann Ákos / FORTEPAN

Számomra Wanderer, a mindenkori vándor és az elbeszélő budaörsiek közti interakciók tették igazán játékossá a szöveget. Ahogyan együtt borozgatnak, filozofálgatnak, pletykálkodnak, ugratják egymást. Sokat kísérletezett, mire rátalált a történet rekonstruálásának erre a közösségi módjára? 

Muszáj volt nekem valami eredeti dolgot kitalálni ahhoz, hogy a Szütscsel közös 2006-os vállalkozásunkhoz csatlakozzak. Az egész onnantól kezdett érdekelni, amikor megvolt, hogy legyen egy kollektív budaörsiek elmesélő szólam, és legyen egy idegen, egy vándor, aki időről időre visszatér. Jól ismerik már, de hát mégiscsak egy botcsinálta krónikás – egyáltalán nem akartam, hogy nagyon komolyan legyen véve. Amíg ki nem találtam, hogy ez a két szólam interakcióba kerülhessen, addig nem nagyon tudtam elkezdeni a munkát. Ilyenkor az ember hetekig, hónapokig tologatja az ötleteit, amíg végre megszólal egy hang, vagy megszólalnak hangok. Különféle regényeimnek különféle verziói vannak, ezt már nem először csinálom. 

A kérdés az volt, hogy a többes szám első személyű elbeszélői hang milyen pozícióba tud kerülni, kivel tudja felvenni a beszélgetés fonalát. És ehhez a könyvhöz eléggé illeni látszott egy játékosabb, ugratósabb, a humornak több lehetőségét megengedő felállás, forma, dramaturgiai alaphelyzet. A hangnemek találkozása, amelyben a komoly beszédnek is megvan a maga ironikus vagy önironikus keretbe foglalhatósága. Azért is nyúltam hozzá még egyszer, mert ebben a stílusban szokatlan örömömet leltem. Most nem a hencegés miatt idézem fel Réz Pál irodalomtörténész megjegyzését – aki azóta már sajnos meghalt, atyai jó barátom volt és főszerkesztőm a Holmiban –, hogy amikor először olvasta az eredeti verziót, akkor azt mondta: „hát ezt a szövegedet bírtam a legjobban”. Ami kicsit ugratás is volt, meg kicsit komolytalan megszólalás ahhoz képest, hogy milyen regényeket mutogattam neki korábban. Másrészt viszont megértettem, hogy mi okulnivalóm lehet ebből. Például az, hogy nem muszáj mindig olyan nagyon komolyan venni magunkat. Vagy ha igen, akkor is legyen benne több irónia és humorra való nyitottság

Talán épp Wanderer közeledik az Odvas-hegy lábánál?
Talán épp Wanderer közeledik az Odvas-hegy lábánál?Fotó: Jankovszky György / FORTEPAN

A kötetben megjelenik az 1720-as évek elején betelepült, később mintegy tízezer főre gyarapodó budaörsi németek kiűzetéstörténete is. Hogy látja, mennyire jellemző napjainkban ennek az epizódnak az elhallgatása, a bűnbakképzés és az áldozatiság kettőssége? Megfigyelhetők azért arra irányuló tendenciák is, hogy képesek vagyunk jobban szembenézni az ország holokausztban betöltött szerepével? 

Ez azért szomorú kérdés, mert korábban azt hittem, előrébb tartunk ebben. Évtizedek óta foglalkoztatnak ezek a kérdések, és azt látom, jó ideje retrográd folyamatok vannak: állami szintre van emelve a történelemhamisítás és ez a fajta fölfogása a múltnak. A történelmet, mint tanítómestert, valami egészen rosszra használja a kormányzati szintű emlékezetpolitika. Azt gondolom, hogy ha az íróság meg az olvasnivalót kínáló szerep mellett még mellékesen valami fölvilágosító szerepet is be kellett volna töltenünk, akkor e tekintetben gyalázatos eredménnyel jártunk. Nem szokott jókedvem lenni ettől. De nem is ezért szoktam én ilyesmikbe belebonyolódni, vagy a témáim közé beengedni, csak ha a szöveg dramaturgiája úgy kívánja. Nem szerencsés azzal az elhatározással indítani egy írói feladatot, hogy hát már megint rettenetesen vissza van esve az emlékezetpolitika, föl kéne világosítani az embereket – ez így nem működik, ez tanmese. Még úgy is az, hogy most csak beszélünk róla, nem irodalmi szövegbe foglaljuk a mondandónkat.  

Szóval ilyen tekintetben gáz van, és én nem tudok jobb módszert annál, mint hogy beszéljünk róla. De nem szakosodva, hogy akkor most a trianoni sebek, a holokausztsebek, meg a komcsik által elkövetett törvénytelenségek elszenvedőinek összetartozása és másokkal szemben való gyűlölködése. Ez utóbbinak régóta nagy reneszánsza van, például amikor azt mondják, hogy amit a komcsik üldöztek, az csak jó lehetett. Hát bocsánatot kérek, a komcsik antifasiszták is voltak, és a felelősségre vonások, ha közben csomó-csomó törvénytelenség is zajlott, nem csak bűntelen dolgokért történtek. Együtt kéne elmesélni ezt az egészet. Erre viszont egyre kevesebb hajlandóság, nyitottság látszik. De hát ez megint egy pedagóguskodó okoskodás, sok értelme nincs. 

A lényeg, hogy érdemes pártolni azokat a személyes törekvéseket, amelyek egyszerre vagy egymással összefüggésben mesélik el a traumákat, mert ezek mind bonyolult dolgok. És nemcsak az áldozatok vagy a szenvedők nézőpontjából, nemcsak úgy, hogy jaj, megint hogy elbántak velünk, hanem vállalni a vétkeket is, akár csak azt, hogy valaki rest volt a jóra, ahogy a keresztény etika mondja. De hát sajnos nemcsak ebben voltak vétkesek az elődeink vagy mi magunk, hanem sokan haszonélvezői, csendes drukkerei, nem elég őszinte együttérzői vagy ennél is nagyobb bűnösei voltak a történteknek. Ezeknek a hangoknak mind egyszerre kéne tudni megszólalni, és nem volna szabad aktuális politikai érdekeknek megfelelően, tetszés szerint torzítani a múltat.  

Érdemes kiállni a történelemhamisítás vagy az egyetemi autonómia megsértése ellen
Érdemes kiállni a történelemhamisítás vagy az egyetemi autonómia megsértése ellenFotó: Színház Online

A könyv erőteljes gesztusa, amikor a vége felé Wanderer felidézi, hogy kikre emlékszik a budaörsi svábok közül: a felsorolásban kb. 160 személy- és 64 családnevet olvashatunk. Ennek a listának az esztétika szabott határokat, ennyit bírt el a szöveg, vagy a többieknek nehezen lehetne a nyomára bukkanni? 

Mivel ez irodalom, így a források felkutatásának szakmai protokollja máshogy alakul, mint ha helytörténetet írna az ember. Meg lehet úgy ragadni a feladatot, hogy Wanderernek ezek a nevek jutottak eszébe, ezért ezek találhatók a könyvben. Én egyszerűen azokat a neveket írtam ki, amik 2006-ban a rendelkezésemre álló szakirodalomból, visszaemlékezésekből, helytörténeti munkákból, interjúkból elém kerültek mint valódi budaörsi nevek. Azóta nyilván még többhöz hozzá tudnék férni, pláne ha levéltári kutatásokat végeznék, vagy megszerezném a korabeli lakossági iratokat. Akár az összeshez is, ha nagyon akarnám, de itt nem ez volt a cél. 

Több helyen reflektál a könyvben a történetírás megbízhatatlanságára. Arra például, hogy a jelenben betöltött pozíciónk gyakran jelentősen befolyásolja mindazt, amire és ahogyan a múltból emlékszünk. Wanderer maga is egy botcsinálta krónikás, ahogy ön fogalmazott. Mit gondol, mitől hat egy szöveg nagyon igaznak annak ellenére, hogy nem feltétlenül valóságos dolgok vannak benne? 

Nem tudok jobbat válaszolni annál, mint hogy minden attól függ, hogyan van megfirkálva. Lehet ez egy törekvése az embernek, aki tollat forgat vagy klaviatúra elé ül, hogy mit tud kitalálni irodalomtechnikai, megformálási szempontból, aminek az lesz a hatása, hogy úgy nézzen ki, mintha kőkemény igazság volna, tisztelt bíróság, és milyen stíluselemek, milyen hangütés képes ezt az olvasóval elhitetni. De az is lehet, hogy igen, egyfelől legyen ilyen, de azért megbújhasson a szöveg mögött valami kis elbizonytalanítás, önironikus visszahatás, hogy azért a fene tudja. Másrészt ott van az is, hogy ez most a szereplő, az elbeszélő vagy az író mesterkedése-e, ez egy újabb dimenzió. Ezekkel mind lehet játszani, és egy mű megfejtésében szokott is számítani, hogy milyen viszonyban áll a referencialitással. Csak játszani akart az író, hogy ne unatkozzon írás közben? Vagy volt ennél komolyabb célja is, jobban ki van ez találva? Nem mindig kötelező, hogy határozott értelme legyen az ilyen játéknak, de ha van tétje, az jót tud tenni a szövegnek. 

A cikk az ajánló után folytatódik

A KEVESEBB TÖBB. A MENTES JOBB. – MEGJELENT MENTES ANYU SZAKÁCSKÖNYVE

 

„Mentesen táplálkozó családnak főzni nagy kihívás. Ezt a lányaim mellett megtanultam. Ebbe a kötetbe olyan recepteket válogattam, amelyekből akár többhetes menü is összeállítható, gyorsan elkészíthető, így bőven jut idő a családra is. A könyvvel elsősorban a sorstárs mentes anyukák életét szeretném megkönnyíteni, de mindenki sok hasznos ötletet meríthet belőle."

Nemes Dóra újságíró, a Dívány szerzője, a Mentes Anyu megálmodója, de mindenekelőtt kétgyerekes anyuka. Mentes receptekkel először „csak” meggyőződésből kísérletezett, majd a családban felbukkanó inzulinrezisztencia és gluténérzékenység óta kötelezően és elszántan foglalkozik.

Mentes Anyu szakácskönyve ide kattintva már rendelhető!

Promóció

Címlap- és borítókép: Marjai János. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.