Az egyén vagy a közösség jólléte előbbre való? – így szól cikksorozatunk szeptemberi kérdése. A buddhista filozófia álláspontját Tóth Zsuzsanna, az A Tan Kapuja Buddhista főiskola tanára tolmácsolja.
Azt hiszem, hogy mielőtt e kérdést megpróbálnám megválaszolni, érdemes néhány szót szólni arról, hogy az egyén milyen helyet vagy szerepet tölt be a buddhista filozófia rendszerében. Ez a szerep összetett kérdés, irányzatonként változó. Nagyon leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy a korai buddhizmus hangsúlyosan egyéni utat vázol fel, ahol az egyén a saját megszabadulására, nirvánájára törekszik. Ezt a befelé fókuszálást ugyanakkor a szeretet, az együttérzés és nem ártás erkölcsi parancsa ellensúlyozza. A későbbi irányzatok megközelítése teljesen más: azok szerint az ideális ember, a bódhiszattva „késlelteti” saját megszabadulását, úgymond segíti és bevárja a többieket.
Megszólalónkról
„Vallásomat tekintve nem tartom magam buddhistának, inkább csak felelősen és nyitottan gondolkodó embernek, akihez a buddhizmus erkölcsisége és filozófiája áll a legközelebb. Válaszaimmal a buddhista alaptanításokat, illetve a théraváda iskola tanításait próbálom egy 21. századi ember hozzáállásával képviselni.”
Tóth Zsuzsanna, az A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára
Irányzatoktól függetlenül általában elmondható, hogy egyfelől ott van az éntelenség tanítása, amely szerint bár hajlamosak vagyunk konkrét, szinte kézzelfogható, alig változó entitásnak tekinteni az egót, a valóságban az a körülményektől erősen függő, folyton alakuló valami, ami létezik ugyan, de nem úgy, ahogy érzékeljük. Ebből talán következhetne az, hogy az egyén nem kap jelentős szerepet a buddhista rendszerekben, de ez mégsem így van: a buddhista út hangsúlyosan az egyén útja, egyéni elszánás, erőfeszítés és belátás kell hozzá. A Buddha tanító, abban az értelemben, hogy megmutatja az utat, amin mindenkinek magának kell végigmennie (ha akar), egészen a megvilágosodásig. Ezen az úton mindenki „hozott anyagból”, vagyis saját magából dolgozik, építkezik.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Az egyén kiemelt szerepét mutatja az is, hogy a buddhizmus három alapvető értéke, vagyis Három Ékköve – a Buddha (a tanító), a Dharma (a tanítás) és a Szangha (a közösség, amely e tanítás szerint él) – praktikus szempontból nézve nem egyformán fontos. Ugyanis az ember akkor is meg tud világosodni, ha olyan időszakban él a világban, amikor nincs jelen megvilágosodott tanító (vagyis buddha), és szellemi közösséget sem talál. Ilyenkor a tanítást, pontosabban a világ és az ember működését megismerve egymagában is be tudja járni a szellemi utat.
És hogy mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség boldogsága? Meggyőződésem, hogy a kettő nem választható szét. Nehéz elképzelni egy olyan boldog közösséget, amelynek tagjai nem boldogok, és fordítva, egy nem jól működő közösségben valójában az egyének sem boldogok. Itt is az az érzékeny kapcsolat van jelen, mint az ember és a természet között: okok és feltételek sűrű szövedéke kapcsolja össze a kettőt. Ha egy társadalom működését az intolerancia, a gyűlölködés, az önzés határozza meg, akkor minden egyén kénytelen úgy élni a mindennapjait, hogy – akár tudatosan, akár tudattalanul – tisztában van azzal, hogy bármikor fordulhat úgy a kocka, hogy mindennek ő lesz az elszenvedője. Az ilyen társadalmakban szinte tapintható a bizalmatlanság és az aggodalom.
A Buddha egyik tanítóbeszédében ismerteti, hogy milyen a jól működő társadalom. Egy Szigála nevű fiatalember felkeresi a Buddhát, és elmondja, hogy édesapjától azt a tanácsot kapta, hogy minden égtáj irányában végezzen szertartásokat, és így biztonságban tudhatja magát, azaz gonosz erők, démonok semelyik irányból nem tudják támadni. A Buddha viszont azt tanácsolja neki, hogy ne szertartásokat végezzen, hanem felesége, gyermekei, alkalmazottai, tanítói, barátai felé teljesítse kötelességeit, és ezzel egy olyan társadalmi hálót épít ki, amelyben biztonságban, boldogan élhet. Figyelemre méltó, hogy a szöveg mind a két irányban felsorolja a teendőket: tehát például nemcsak a gyermekek kötelességét a szülőkkel a szemben, a feleség kötelességeit a férjjel szemben vagy az alkalmazottak kötelességeit a munkáltatóval szemben, hanem fordítva is.
Ilyen lenne tehát a kölcsönös szolidaritáson alapuló ideális társadalom, ahol az egyén biztonságban érezheti magát. Azt hiszem, ha megvalósul valaha egy ilyen toleráns, egymásra odafigyelő emberekből álló közösség, akkor fel sem merül majd a kérdés, hogy az egyén vagy a közösség boldogsága fontosabb-e.
