Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Miután Barack Obama az Egyesült Államok elnökeként elhintette, hogy a kedvenc kortárs irodalmi művei között szerepel a Gilead, tovább növekedett a Marilynne Robinson munkásságát övező figyelem. A legtöbben a Pulitzer-díjas író regénytrilógiájáról (Gilead, Lila, Itthon) beszéltek, ám létezik a szerzőnek egy 1981-ban megjelent első könyve is, amelyet sokan szintén igazi mesterműnek tartanak. Az árván maradt Ruth és Lucille hipnotikus erejű története, a Háztartás végre magyarul is olvasható a Magvető Kiadó jóvoltából, Szabadkai Bernadett fordításában.
A teológusként, esszéistaként, szépíróként egyaránt ismert Marilynne Robinson 1943-ban született Idaho államban. A Brownon szerzett bölcsészdiplomát, majd a Washingtoni Egyetemen doktorált angol irodalomból. 1967-ben ment férjhez, a párnak két gyermeke született, James és Joseph. Robinson a ’70-es évek második felében kezdte el írni a Háztartást, délutánonként, amíg a kisfiúk aludtak, főleg a saját örömére. Elmondása szerint menet közben nem igazán foglalkoztatta, hogy mi lesz a szöveg későbbi sorsa. Azért megmutatta egy író barátjának az elkészült anyagot, akinek irodalmi ügynöke rögtön lecsapott a lehetőségre.
A könyv óriási siker lett, pláne ahhoz képest, hogy Robinson neve addig nem sokat mondott az olvasóközönség számára. Doris Lessing írt róla elismerő kritikát az Observer hasábjain, 1982-ben pedig megkapta a legjobb első kötetnek járó Hemingway-díjat. Közel 400 ezer példányban vásárolták meg, és csakhamar film is készült belőle. Valamivel később, a 2000-es években a The Guardian minden idők 100 legjobb könyve közé sorolta az alkotást, közel sem érdemtelenül.
Mitikus vonatbaleset
Az elbeszélő, Ruth és testvére, Lucille családját nagyapjuk hozza az idahói fiktív kisvárosba, Fingerbone-ba, „erre a valószínűtlen helyre”. „A mi házunk a város szélén volt egy kis domb tetején – emlékszik vissza Ruth –, így nálunk legfeljebb a pincében jelent meg néha egy fekete tócsa, a tetején rovartetemmel. Vagy keskeny tó keletkezett a gyümölcsösben, kristálytiszta víz fedte a füvet, a fekete leveleket és lehullott ágakat, körülötte fekete levelek, ázott fű és lehullott ágak, és rajta, mint egy alig kivehető kép a szemben, ég, felhők, fák, lebegő arcunk és hideg kezeink.”
Ennek a különös, néha álomszerű, néha vészjósló környezetnek „az alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete”. Ide zuhan be egy éjjel a hídról a városba igyekvő vonat. A szörnyű balesetnek mindössze két túlélője van, a többi utast, köztük a nagyapát is, a szerelvény roncsaival együtt örökre elnyeli a tó vize. A tragédia a közösség történetének legkirívóbb eseménye lesz, és a Foster család sorsa is ekkor siklik ki végérvényesen a hagyományosnak tekinthető pályáról. A veszteség fájdalma elől az egyik lány Kínába menekül a misszionáriusokkal, a másik kettő fiatalon kötött házasságok révén hagyja el a szülői házat.
Sodródás és várakozás
Hét és fél évvel később a középső lány, Helen, visszatér Fingerbone-ba. Fogja a két gyermekét, Ruthot és Lucille-t, leülteti őket a bőröndjeikkel a verandára, ölükben egy doboz keksszel, majd elmegy, és egy szikláról a tóba kormányozza az autóját. A kislányokat ettől kezdve szigorú nagyanyjuk neveli, majd amikor a matróna meghal, rövid ideig annak sógornői veszik át a gyerekek gondozását. Az idős hölgyek kifejezetten komikus karakterek, bizarr szimbiózisban funkcionálnak, kiabálva beszélnek, és mindentől rettegnek. „Azt hiszem, Lily és Nona semmi mást nem szeretett, mint a megszokott, ismerős dolgokat, az egyik nap tökéletes ismétlődését a következőben. Ez viszont megvalósíthatatlan volt Fingerbone-ban, ahol minden ismeretség szükségképpen új volt, tehát elviselhetetlenebb, mint a magány, s ahol állandó fenyegetettségben éltek, hiszen Lucille vagy én bármikor köhögni kezdhettünk, vagy kinőhettük a cipőnket.”
Másvalaki álmában élni
Végül megérkezik Helen testvére, a különc Sylvie, akire Lily és Nona szinte rálőcsöli a lányokat, csak hogy mielőbb visszatérhessenek az öreg napjaikra kalibrált életbe. Sylvie a regény központi karaktere: áttűnő, szórakozott, lunatikus lénye az olvasót is könnyen magával ragadja. Jelenlétével a ház drasztikus átalakuláson megy keresztül, a szobák sarkaiban felgyűlnek a falevelek, a helyiségekbe pókok, fecskék, verebek költöznek, a kint és a bent közötti különbség egyre inkább feloldódik. A fiatal nő mindvégig megőrzi csavargó életmódját: ruhástul alszik, újságokat gyűjt, rövid történeteket mesél kétes személyekről. Sylvie a sötétség, az örök jelen, a pályaudvarok átmenetisége. S bár a maga módján szereti az unokahúgait, Ruth és Lucille sosem lehetnek biztosak abban, hogy velük lesz-e a következő pillanatban, így folyton monitorozniuk kell a viselkedését. „Egész életünket azzal töltöttük, hogy figyeltünk és hallgatóztunk, a sötétben eltévedt gyerekek éles figyelmével. Úgy tűnt, végtelenül elveszettek vagyunk egy olyan tájban, amely már egy kis fénytől is teljesen ismerős lenne.”
A kötődésnélküliség kétarcúsága
Ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a testvérpár tagjai máshogy viszonyulnak Sylvie életviteléhez és értékeihez. Lucille normalitásra, beilleszkedésre, fejlődésre vágyna (ezt példázó emlékezetes jelenet, amikor szabásminta alapján próbál meg divatos ruhát varrni magának), míg Ruth inkább kalandot lát az otthontalanságban, a természetközeliségben, az állandó vándorlásban. A regény fő kérdése is e köré a dilemma köré szerveződik: a legkiszámíthatatlanabb veszteségek sorozatos élményével a hátad mögött képes vagy-e még bármiben bízni és kötődni hozzá, legyen szó egy helyről, egy tradícióról, egy célról vagy egy másik emberről? Ha viszont lemondasz a létezés konvencionális kereteiről, nem állsz be a sorba, akkor mások szemében kisiklott életed lesz, amely egyszerre tehet rendkívül felszabadulttá, de magányossá is. Ahogy Ruth fogalmaz: „Kísértetté válok, az ételük nem csillapítja az éhségemet, és hiába simítom végig a tollpaplanjukat vagy a csipkés párnahuzatukat, nem érzek semmit, és nem találok vigaszt bennük. Mint egy elszabadult lélek, csak a képeit és az árnyait találom itt a dolgoknak, amelyek táplálhatnának.”
Megmásíthatatlan felfedezés
Bár Ruth a magány érzését írja le ezekkel a szavakkal, azokat nem túlzás a könyv olvasásakor szerzett tapasztalatok összegzésére sem használni. Robinson úgy bánik a nyelvvel, ahogyan csak nagyon kevesen tudnak, különösen egy harmincas éveikben írt első kötetben. A fordító, Szabadkai Bernadett munkáját dicséri, hogy magyarul is érzékletesen képes közvetíteni ezeket a finom megoldásokat. A szöveg képekben és biblikus utalásokban gazdag, mégis letisztult, minden érzékszervre ható, már-már meditatív folyam. Sylvie feltámadásra váró, réveteg, kötöttségektől és kötődésektől mentes világa az író által használt nyelv sajátosságaiban, ritmusában is tökéletesen leképeződik. Jólesik elsüllyedni, lebegni, tükröződni benne. Ha pedig egyszer belemerészkedtél, legszívesebben újra meg újra megmártóznál ebben az időtlenségben.
