Mit keres egy nő 200 éves holtteste az Antarktiszon? A legfurcsább halálesetek

A Déli-sarkvidék nem tűri meg magán az embert áldozatok nélkül. A pingvinek remekül alkalmazkodtak a szélsőséges időjáráshoz, ám ez a felfedezőknek a legmodernebb technológia és a kitartás ellenére sem sikerült teljesen. Bárki bármikor életét veszítheti egy előre nem várt esemény okán, mondjuk attól, hogy a szárazföldi hőmérséklet -90 Celsius alá süllyed, vagy feltámad a 300 km/h-val tomboló szél. A magas halálozási arányért felelősek még a gleccserek, mély hasadékok, amelyek úgy elnyelik az embereket, hogy még a testek felfedezése is lehetetlenné válik. A BBC a leghíresebb csatákat veszi sorra, amiket ember valaha vívott az Antarktisszal.

A chilei csontok rejtélye

A legrégebbi földi maradványok, amelyeket az Antarktiszon valaha találtak, 175 évig hevertek a parton a Déli-Shetland-szigetek (az Antarktiszi-félszigettől 120 km-re északra fekvő szigetcsoport) részeként létező Livingston-szigeten. Az emberi koponya és combcsont a nyolcvanas években került elő. A chilei kutatók vizsgálatának eredménye szerint valaha egy körülbelül 21 évesen elhunyt nőhöz tartoztak. A halál idejét 1819 és 1825 közé teszik, így elképzelhető, hogy egy chilei őslakos maradványait fedezték fel, az egyik első emberét, aki megpróbált megélni az Antarktiszon. Arról azonban még a tudósoknak sincs fogalmuk, a nő mégis hogy kerülhetett oda. Jelenlegi ismereteink szerint a chilei őslakosok kenuja nem bírta volna ki a durva tengeri utazást. Talán azok az utazó kereskedők ragadták magukkal a nőt, akik fókabőrre vadászva őslakosok segítségével igyekeztek tájékozódni a vad, ismeretlen vidéken? Talán sosem tudjuk meg.

Scott felfedezőútjának legénysége

Robert Falcon Scott brit felfedező csapatával 1912. január 17-én érte el a déli pólust, de nem telt benne sok öröme: a szibériai pónik alkalmatlansága miatt három héttel Roald Amundsen után érkezett meg, tehát a dicsőségről lemaradt. Készletei azonban olyan erősen megfogyatkoztak, hogy hamarosan az elveszített verseny volt a legkisebb problémája. 18 kilométerre voltak az utolsó élelmiszerraktártól, de soha nem értek el odáig. Edgar Evans halt meg először a csapatból februárban, őt követte Lawrence Oates, aki meg volt róla győződve, hogy gyenge fizikai állapota miatt csak hátráltatná a tagokat a mielőbbi hazatérésben. Közölte, hogy kimegy egy kicsit körülnézni, és soha nem tért vissza. A két férfi testét soha nem találták meg, ellentétben Scott, Edward Wilson és Henry Bowers maradványaival. Testüket egy harmadik expedíció tagjai lelték meg hónapokkal a halál bekövetkezte után. Scott az utolsó naplóbejegyzése szerint március 29-én adta fel végleg a küzdelmet. A holttesteket még az év novemberében temették el jégsírba, ám azt  folyamatosan mozgó jég a tengerbe sodorta.

Az 1965-ös csapat balesete a gleccserszakadékban

Négy férfi indult útnak a kelet-antarktiszi Hailey kutatóbázisról egy Muskeg traktorban: John Ross, Jeremy Bailey, David Wild és John Wilson. Mögöttük szánhúzó kutyák rohantak, de a kutatók közül három a speciálisan jégen történő közlekedésre kifejlesztett jármű kabinjában utazott, igyekeztek navigálni, miközben a szél állandóan havat hordott a szélvédőre.

Egyedül John Ross vált tőlük külön a kutyák húzta szánok egyikén. Ross szánja egyszer csak megállt, majd amikor a férfi elindult terepszemlére, sehol sem találta a traktort, sem társait. Egy hatalmas szakadékot fedezett fel, ami egyszerűen elnyelte a járművet a benne utazókkal együtt. Ross becslése szerint a Muskeg harminc méter mélyen állt meg a jégfalban. Húsz percig szólongatta a bent rekedteket, mire az egyetlen túlélőtől, Jerry Bailey-től választ kapott, de az is kiderült, hogy a férfi súlyosan megsérült. Ross ennek ellenére leindult érte, ám egy utolsó sikoly után Bailey nem válaszolt többet a szólongatásra. A baleset még inkább felhívta a figyelmet arra, hogy a szinte észrevehetetlen gleccserek milyen hatalmas veszélyt jelentenek szerte a Déli-féltekén. Hiába igyekeztek egyre fejlettebb járművekkel és egyre felkészültebb kutatókkal küzdeni ellenük, mindig a jég állt nyerésre.

Ambrose Morgan, Kevin Ockleton és John Coll tragédiája

Már a nyolcvanas években járunk, a három kutató expedícióra indult a féltekén, télen. A szilárddá fagyott jégen át könnyen eljutottak a Petermann-szigetre, és sikeresen tábort vertek egy kunyhóban. Az északi fény szokatlanul erősen ragyogott felettük. A békének egy meglepően erős vihar vetett véget, ami annyira összetörte a jeget a kunyhó körül, hogy lehetetlenné tette a visszajutást. A csapat tagjai nem aggódtak, korábban egy hónapra elég élelmet halmoztak fel a kunyhóban. A következő napok azonban további viharokat hoztak, a jég nem tudott újra összeállni. A tagok kéthétnyi fogság után már erősen aggódni kezdtek, főleg akkor, amikor egyre több pingvin vette körül őket, s az állatok szaga egyre zavaróbbá vált. Néhány pingvint levadásztak és megettek, de ez sem segített: a kutatók rosszul lettek a kunyhóban talált romlott élelmiszertől. Már a rádió elemei is lemerültek, amikor végre remény látszott a menekülésre, ám újabb viharok csaptak le. A három férfit soha többé nem látták, és holttestükre sem akadtak rá – valószínűleg nekiindultak a hazavezető útnak, de nem jutottak át.

Az Antarktiszon még a halál és a gyász is más. Miután a legtöbb elhunyt kutató testét nem találták meg, temetés és utolsó búcsú nélkül kellett elgyászolni őket. Többüknek emeltek emlékművet, vagy építettek jelképes sírt. A feldolgozást nehezíti még az is, hogy a túlélőknek tovább kell küzdeniük az életért a jeges körülmények között. A gyász talán el sem jut igazán a szívükig – a térség mintha mindent megfagyasztana.