Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 7. nap

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

A mai nap is a túlélésről szól, de egészen más síkon, mint a tegnap.

Semmi kedvem semmihez. Totál lemerültem a tegnap történtektől, ráadásul éjszaka félóránként ki kellett mennem pisilni, alig aludtam valamit. Nem vagyok sokkhatás alatt, de nem is fogtam még fel teljesen, min mentem keresztül az alaptábor elérése után.

Miközben vártam, hogy Bishow és az önkéntesek visszatérjenek a keresésemről – és bocsánatot kérhessek a tévelygésemért –, egy afgán sráccal beszélgettem, aki elmesélte, hogy nem olyan régen, kezdő kalandorként ő is eltévedt egy Mont Blanc-körtúrán. Szóval nem én vagyok az első és utolsó, akivel ilyesmi történik, és lehetőleg számítsak arra, hogy most majd mindenki okoskodni fog, akinek csak egy kicsivel is több köze van a hegyekhez, mint nekem. Egyébként meg érezzem magam inkább hősnek, mintsem lúzernek, hiszen sikerült épségben visszajutnom a szállásra. Jólestek a szavai.

Nem volt erőm tovább várni, fél tíz felé jó éjszakát kívántam és megindultam a szobám felé. Ekkor csapódott a bejárati ajtó, visszatértek Bishowék, megkaptam a várt letolást, aztán mehettem végre ̶a̶l̶u̶d̶n̶i̶ forgolódni.

Most itt ülök egy tál forró levessel a kályha mellett, Bishow némán figyeli, ahogy egykedvűen szürcsölgetek, és biztos vagyok benne, hogy egyre gondolunk: iszonyat hosszú nap vár ránk. De a tegnapinál rosszabb már csak nem történik!

Erika éppen úton van a túravezetőjével az alaptáborba, miután visszaértek, ők is megindulnak lefelé. Ma Thuklán keresztül irány vissza Pangbochébe (1200 métert ereszkedünk), onnan holnap Namche Bazaarba, az utolsó túranapon pedig egészen Lukláig megyünk, ott éjszakázunk, majd másnap korán reggel repülünk vissza Katmanduba. Amint lesz újra térerőnk és internetünk, Bishow elintézi a repülőjárat újrafoglalását.

A szállásról egy csomóan megindultak hajnalban a túra legszebb kilátópontjának számító Kala Pattharra, drukkolok, hogy tiszta maradjon az idő, mire felérnek a csúcsra. Közben persze egy kicsit irigykedem is, de csak egy kicsit, hiszen tegnap igencsak túlteljesítettem, aminek köszönhetően jelenleg messziről elkerül a FoMO érzése.

Nyolc órakor búcsút veszünk Goraksheptől, kezdődik az a rész, amit felfelé jövet csak megváltásként emlegettünk, merthogy „lefelé sokkal könnyebb és gyorsabb lesz minden”.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Nyolc órakor búcsút veszünk Goraksheptől, kezdődik az a rész, amit felfelé jövet csak megváltásként emlegettünk, merthogy „lefelé sokkal könnyebb és gyorsabb lesz minden”. Úgy legyen! Útközben meg-megállok, hogy mélyen magamba szippantsam a himalájai levegőt. Kell ez a kis feltöltődés, mert most minden egyes lépést komoly erőfeszítésnek élek meg. Vegyes érzések kavarognak bennem. Szívesen elidőznék még egy darabig ebben a környezetben, és nagyon jól jönne most egy meditálással vagy élményfeldolgozással töltött pihenőnap, de mennünk kell tovább. Miközben ereszkedni kezdünk a sziklákon, összeszorult szívvel, gombóccal a torkomban integetek a Csomolungmának és társainak.

Síri csendben menetelünk Thukla felé, vagyis én inkább csak vonszolom magam, Bishow szinte szalad. Lehetetlen küldetés most együtt haladni vele, örülök, hogy a saját tempómat tartani bírom. A síremlékek látványa most még nyomasztóbb, a levegő is fagyosabbnak érződik, mint odafent. Ma minden olyan szürke és komor, nehéz a szépet észrevenni. Sejtjeim túlóráznak, az elmém már csak vegetál, alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak!

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Bishowval egész úton alig szólunk egymáshoz. Tudjuk jól, hogy sor fog kerülni egy komoly beszélgetésre, de a tegnap még itt van a nyakunkon, kell egy kis idő, hogy könnyebb legyen beszélni róla. 

Thuklába érve ismerős arcokkal találkozunk, ki még a tábor felé tart, ki már lefelé. Megebédelünk és összeszedjük a két napja itt hagyott holminkat, majd nekivágunk a második etapnak: háromórányi útra van még tőlünk Pangboche, de ez a három óra egy örökkévalóságnak tűnik a hóban, szembeszélben, sárban menetelve. Muszáj is egy hosszabb teaszünetet tartani félúton, hogy átmasszírozzam a tagjaimat. Mintha a túrazsák is egyre nehezebb lenne, de legalább az utolsó szakasz már hó- és szélmentes. Itt mellénk szegődik egy okos kutyus is, aki egészen a szállásunkig kísér minket. 

A pangbochei szállás – egy klassz találkozás helyszíne – most nemcsak átlagos menedékhely, hanem egy igazi kánaán, oázis, mennyország – akkor is, ha a csapból csak nappal folyik a víz – hiszen estére befagy –, akkor is, ha itt íztelen a momó, amihez műmártást adnak, akkor is, ha a kimosott zoknim éjjel törhetővé dermed, és akkor is, ha a szomszéd szobából minden apró nesz áthallatszik. Aki bújt, aki nem, én itt most olyat jót fogok aludni, mint még soha életemben!