Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A külföldön vagy a hazai utcákon dolgozó prostituáltak nagy része állami nevelőotthonokból kerül ki. A szeretetéhes, kiszolgáltatott fiatal lányokat könnyen elcsábítják az erre szakosodott futtatók. Hogy a fiatalok minél tisztábban lássák, miért és mire kell nemet mondani, három szervezet életre hívta a Kiállok érted című színházi előadást.
A Láthatáron Csoport, a KV Társulat és a Névtelen Utak Alapítvány közös színházi előadása elsősorban nevelőotthonban élő fiataloknak szól. Valóság és mese határán, a kamaszok nyelvét használva mutatják meg, mi történik egy állami gondozott lánnyal, aki azt hiszi, a nagy szerelem toppant be az életébe. Az előadásokat igyekeznek minél több gyermekotthonba eljuttatni. A másfél órás előadást minden esetben egy feldolgozó foglalkozás követi, ahol a gyermekotthon dolgozóival és a gyerekekkel külön foglalkoznak. Azok, akik színházban néznék meg az előadást, a Stúdió K Színházban tehetik meg. A darabról Feuer Yvette és Urbanovits Krisztina színésznőkkel, az előadást életre hívó társulatok vezetőivel beszélgettünk.
Hogy indult el az együttműködés?
Feuer Yvette: Egy újságírónő ismerősöm mesélte, hogy rengeteg lányt visznek el prostituáltnak a nevelőintézetben lakó lányok közül, és milyen jó lenne előadást készíteni erről, a megelőzés lehetőségeiről. Egy évig kutattuk a témát, közben gyerekvédelmi munkásokkal, szociális munkásokkal, esetmenedzserekkel, a NANE munkatársaival beszélgettünk, és a Névtelen Utak Alapítvány terepen dolgozó munkatársai is nagyon sokat tanítottak nekünk a lányokról, erről az egész helyzetről. Rendszeresen ellátogattunk a nyírszőlősi gyermekotthonba, ahol drámafoglalkozásokat tartottunk, közelebbről megismerhettük a gyerekeket, az általuk használt szlenget, vagy épp a zenét, amit hallgatnak. Később arról is tanultunk, hogy az előadások utáni foglalkozások során hogyan reagáljunk a gyerekek esetlegesen előbukkanó saját történeteire. Maga az előadás végül a norvég civil alapnál nyert pályázati pénz segítségével jött létre.
Urbanovits Krisztina: Yvette-tel régóta ismerjük egymást. Az előadás ötlete és címe tőle származik, és amikor megkeresett minket – én a KV Társulatban vagyok Száger Zsuzsával –, azonnal igent mondtunk, hiszen az egész teljesen nyilvánvalóan egybevágott azzal, amivel mi foglalkozunk, amilyen témákat mi keresünk. Nagy érdeklődés és érzékenység volt bennünk a téma iránt. Azóta is Yvette, Zsuzsa és én szervezünk mindent, bár az utóbbi időben Kőszegi Juci színésznő végzi az előadások egyeztetését. A Névtelen Utak Alapítvány a prostituáltak mentését, rehabilitációját végzi, tőlük Doncsecs Ildikó az, aki a nevelőotthonokban dolgozókkal beszélget előadások után.
A darabot Romankovics Eda rendező és Bíró Bence dramaturg írták a színészek – Feuer Yvette, Háda Fruzsina, Hajmási Dávid, Kőszegi Judit, Tarr Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Ficzere Béla, Varjú Nándi – ötleteinek a felhasználásával. Megtalálták azt a hangot és formát, ami ezeket a gyerekeket megszólítja, és olyan, félig mesés formában tálalják a megrázó történetet, hogy az ne traumatizáljon senkit.
Mi az elsődleges célotok?
F. Y.: Az előadás célja a prevenció. Hogy a fiatalok, a prostitúció határán táncolók tudjanak erről a problémáról és vigyázzanak egymásra. Elsősorban azokat a fiatalokat célozzuk, akik érintettek, veszélyeztettek, akik úgy nőttek fel, hogy ezt a problémahalmazt értik és ismerik. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez nagyon erősen tabutéma. A tömény emberi szenvedést sokszor eltartjuk magunktól, és az áldozatot hibáztatjuk. A jobb sorsú diákok számára másfajta, úgynevezett érzékenyítő foglalkozást tartunk: számukra a foglalkozás egy része éppen ezért arról szól, hogy végignézzük, mire van szüksége egy fiatalnak ahhoz, hogy szeretetben, gondoskodásban nőjön fel. Ezeket felírjuk egy táblára, aztán megnézzük, hogy a darab főszereplőjének ezekből mennyi jutott. Ekkor a gyerekek is megértik, hogy nem az áldozatot kellene okolni. A nem érintett fiatalok a Stúdió K Színházban tudják megnézni az előadást, illetve olykor eljutunk vele gimnáziumokba is.
U. K.: Az előadás elsősorban érintett, de a prostitúcióba még be nem került gyerekeknek szól. A legnagyobb dolog, hogy a veszélyeztetett gyerekekhez jutunk el, és ott tudjuk a legnagyobb munkát végezni: egyfajta vészcsengőt adunk. Az előadást minden gyermekotthonban nevelkedő fiatalnak látnia kellene. Borzalmasan magas köztük a prostitúció aránya. Az intézetek többsége ráadásul nyitott, azaz nem kell hozzá nagy bűncselekményt elkövetni, hogy egy lányt elcsaljanak. Ez az egész gyermekvédelmi rendszer súlyos problémákkal terhelt. Amióta járjuk az előadással az országot, nagyon sok nevelővel, otthonvezetővel ismerkedtünk meg, és számtalan elhivatott, nagyszerű emberrel találkoztunk. Ugyanakkor a rossz jogszabályok, a bürokratikus akadályok nagyon megkötik a kezüket, és ebbe tényleg belefásulnak. Ezért is örülök, hogy a workshopok során ők is tudnak beszélgetni, mert megkérdezzük és meghallgatjuk őket. Egyébként is vérlázítóan alacsony bérért dolgoznak nagyon sokat. A rendszer rossz, tulajdonképpen újra kellene fogalmazni az egészet.
Hogy bírjátok színésznőként elviselni a szerep és az élet által utatokba sodort tragédiákat?
U. K.: Pont a tegnapi pápai előadás után beszélgettünk róla, hogy iszonyatosan megrázó ez az egész. Még soha nem játszottam olyan előadásban, ahol ennyire közvetlenül lehet a közönség reakcióit mérni. Az előadásra érkező gyerekek sokszor eltartják maguktól az egészet, bekiabálnak, túl akarnak lenni az egészen. Az első megszólalás után azonban olyan szinten szippantja be őket a darab, hogy leesik az álluk. Az előadás alapvetően egy szerelmi kapcsolatot mutat be: az intézetben nevelkedő lánynak megjelenik egy fiú az életében. A közönség soraiban érezni, hogy az adrenalin az egekbe szökik, hiszen mindenki a nagy szerelemre vár, lesik az őrületes szerelmi jelenetet. Aztán jön a sokk, amikor a megnyerő fiúról kiderül, hogy egy bántalmazó, aki lányokat futtat, és bántja a főszereplőt. Amikor erre a pontra érünk, az olyan megrendítő, hogy szinte minden alkalommal elsírom magam. Tébolyító az a csalódottság, fájdalom, ami ilyenkor tombol a gyerekekben. Ez a nagy csapdahelyzet, amibe belekerülnek sebzetten, szeretetre éhesen, vezeti őket ezekhez a futtatókhoz, bűnözőkhöz. Nagyon nehezen viselem, amikor előadás után a foglalkozáson ezek a gyerekek megnyílnak, és elmesélik a történeteiket. Mindegyikük intelligens, nyitott, érzékeny, mi pedig elgondolkodunk azon, hogy milyen kegyetlen az élet, hiszen semmiféle választási lehetőséget nem adott nekik: nem ők kérték, hogy otthonba kerüljenek.
F. Y.: Nem az előadást nehéz elviselni, hanem azt az életet, amit az intézetis vagy nélkülözésben felnövekvő gyerekek élnek. Iszonyatos, hogy ma Magyarországon sokan milyen nyomorban, nélkülözésben tengődnek, és nem tudom, hányan kérdezik meg tőlük: hogy vagytok? Nagyon megterhelő, nagyon nehéz ezekkel a sorsokkal találkozni. Az némi megnyugvást jelent számomra, hogy olyan dolgot csinálok, aminek értelmét látom, és amivel tudok segíteni.
Hogy képzelitek el a jövőt?
U. K.: Az előadások ingyenesek az otthonban nevelkedő gyerekek számára, ezért csak támogatásokból, pályázatokból tudjuk fenntartani magunkat. A Stúdió K Színházban már a nagyközönség felé nyitunk, örök hála, hogy ott is bemutathatjuk. Nagyon nagy az érdeklődés, az otthonokban tartott előadásokra ugyanis nem jöhet civil, vagy csak külön engedéllyel. Most viszont folyik egy fantasztikus együttműködés az Országos Rendőr-főkapitánysággal, ahol Barabás Ildikó alezredes nem kis munkával és energiával pénzt szerzett csaknem húsz előadásra. Valahogy így képzelem el a jövőt: jó lenne együttműködni a rendőrséggel, és persze minden létező helyre pályázunk.
F. Y.: Az ORFK-nak hála előadjuk a darabot a megyei központokban rendezett bűnmegelőzési napokon, ez nagyon sokat lendít az előadáson. Május végétől azonban befejeződnek ezek az előadások, akkortól megint pályázunk. A gyerekvédelmi rendszer rettenetes állapotban van, mert nincs rá miniszteri szintű valódi döntéshozói szándék, hogy jobb legyen. Csak kivonják a pénzt a rendszerből, nem beleteszik, és egyre több gyerek egyre rosszabb állapotban van. Egy nagy vérző testre sebtapaszokat helyezünk fel – így tudnám megfogalmazni a munkánkat.
