A kóla totális egodrog, ami az ördögöt is két vállra fekteti

A kokain ma státuszszimbólum. Munkaeszköz. Partikellék. Vágyfokozó. A kokain ma reneszánszát éli itthon, mondhatnám, hogy boldog-boldogtalan használja. Előző cikkemben a kokainhasználat elterjedtségét, funkcióit, hatásait mutattam be részletesen, ezúttal pedig a függőség természetét, a megküzdés nehézségeit és a leszokás lehetőségeit veszem sorra.

Előző cikkemet azzal fejeztem be, hogy a kokain kőkemény drog. Annak ellenére, hogy nincsenek olyan komoly fizikai elvonási tünetei, mint a heroinnak vagy az alkoholnak, a pszichés addiktív potenciálja nagyon súlyos.

Egy kliensem így ír erről:

„Tizennyolc évet drogoztam. A kokain nagyjából végigkísérte a pályafutásomat. A párommal – akivel végül együtt józanodunk – úgy ismertük meg egymást, hogy egy kocsma előtt odaléptem hozzá egy jointtal a kezemben, hogy tud-e kokaint. Két óra múlva már együtt szívtunk. Nem az a sztori, amit szívesen mesélsz a szülőknek vagy majd az unokáknak. Nagyon érdekes, hogy nálam a kokain igazi mélypontot nem hozott. Akkor is, ha heti négyszer betéptem, valahogy mindig az volt az illúzióm, hogy bármikor ki tudok szállni. Élhetőnek és fenntarthatónak gondoltam, hiszen megadta azt a kamu érzetet, hogy bármilyen helyzetben simán eladom magam, könnyen tárgyalok, egyszóval én vagyok az élet császára. Mindemellett a szerhasználat úgy lenullázott anyagilag, hogy a végén már ketten izgultunk a rulettasztal mellett, hogy meglegyen estére a körülbelül százezer forint, amiből szívhatunk reggelig. Az éjszakai élet, a rendezvények, szórakoztató események mind-mind a munkám része, így a leállást követően is rendre belefutottam a kokainba.

Egyszer egy nagyobb céges eseményre mentem, ahol ismertek régről. Az egyik srác behívott az öltözőbe, ahol már mondjuk úgy, hogy fel voltak készülve az érkezésemre. Csíkok kihúzva, udvariasan elutasítottam, kis erőszakoskodás és magyarázkodás után pedig már mehettem is, egy ’nem voltál te mindig ilyen ’ kíséretében. Az ajtóból majdnem visszafordultam, aztán körülnéztem a vendégseregen, elvégeztem a munkám, és nagyon örültem, hogy nem kellett kattognom. A kokain elhagyása nyilván az ellentétes viselkedésformákat generálta: szorongtam, hogy elég jó, elég érdekes vagyok-e, a szexet pedig úgy kellett újratanulni , mint a járást egy agyvérzés után. A kokainnal az a helyzet, hogy tényleg még az ördögöt is két vállra fekteti, és mivel totális egodrog, egyfajta pszichopata személyiséget épített nekem, még sok évig el tudtam volna húzni az önámítást. A túladagolás rész szerintem az egyik leghangsúlyosabb. Nem egy barátom kapott szívrohamot, aki huzamosabb ideje szívott. A legszívgyilkosabb anyag. Én is nagyon rosszul voltam tőle, emlékszem egy komolyabb állapotra, ahol két napig feküdtem, és habot hánytam heves mellkasi fájdalmakkal. Ott döntöttem el, hogy leállok. Ott jött az amfetamin. Újra. Sokszor váltottam alkoholra, de végül a mindennapos amfetaminhasználat hozta meg a mélypontot. 

Januárban ’kényszerleszállást’ hajtottunk végre, tarthatatlanná vált a helyzetünk, csontsoványan, pszichózis jeleit mutatva hazaköltöztünk a párom szüleihez, és körülbelül egy hónapot ágyban fekvőként töltöttünk. Számomra, mivel arányosan többet voltam beállva, mint józan, még akkor sem tűnt ez az életemet, életünket veszélyeztető problémának. A párom egyáltalán nem ivott, én titokban ittam egy-egy pohár bort, mert olyan szorongás lett rajtam úrrá, hogy az utcára sem mertem volna kimenni. Tervezgettük, hogy hány hónap után téphetünk be újra. Határidőket adtunk magunknak, amikor újra szívhatunk. Ahogy teltek a hónapok, mindenféle terápia nélkül egyre idegesebbé váltunk, mert függőként működtünk, csak nem mertünk használni. Júniusban épp hazafelé tartottam, amikor a párom hívott, hogy talált egy segítőt, aki 16 éve tiszta, és azt mondja az egyik írásában, hogy »nem fogok hazudni, drogozni jó«.

Na végre! Ez érdekel!

Hazaértem, és külön-külön bejelentkeztünk. Augusztusra kaptunk időpontot. Jó függőként működve, megnyugodtunk, hogy a megfelelő irányba tartunk, júliusban visszaestünk, amit a kiábrándultság és a depresszió hetei követtek. Közben nyilván teljesíteni kellett az élet más színterein. Rohadt nehéz volt. Augusztus 1. az első konzultáció napja, innen számolom a valódi józanságom, és nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam egy addiktológiai konzultánssal, aki egy pillanat alatt kijózanított abból a tévhitből, amiben éltem. Rádöbbentett, hogy egy ilyen drogmúlttal rendelkező ember számára, mint én, nem működik a ’csak egy pohár bor ’ , és így a szociális fogyasztás sem. A terápia során  jutottam, jutottunk el egy tizenkét lépéses programba, ami azóta mindennap megmenti az életem. Újratanulok élni, tudatosan építeni az életem, és beleállni arccal a traumákba, amiket a 18 év alatt gyűjtöttem be. Ez kicsit patetikusnak tűnhet, de az igazság néha magasztos. Néha valóban az.”

Paradoxon, avagy a leszokás nehézségei  

Arról már sokszor írtam, hogy a felépülés feltétele a megadás. Ebben az a paradoxon, hogy

akkor nyerhetem vissza az életem, ha beismerem, hogy elvesztettem a csatát szerhasználat terén,

már nem én irányítok, bármennyire is szeretném, viszont így megnyerhetem a háborút, és lehet még egy józan életem. Ez akkor következik be, ha be tudom látni, hogy nem tudom semmilyen formában kontroll alatt tartani a használatomat. Se így, se úgy, ha már minden létező módot kimaxoltam, és ha beismerem, hogy van valami, ami nagyobb, ami erősebb nálam. Csodálhatom, szerethetem, de már nem élhetek vele. 

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez alatt az idő alatt én is (más is) már megittam, elszívtam annyit, mint öt más ember egész élete során. És ez itt a nagy nehézség! A vereség, a tehetetlenség beismerése a létező legnehezebb egy magát omnipotensnek tartó, céget, cégeket vezető, sok ember felett diszponáló, komoly hatalommal, tekintéllyel, információkkal rendelkező kokainhasználónak. És ha sikerül, akkor is gyakran csak ideig-óráig tart. Ha ez nem sikerül – és többször nem sikerül, mint igen –, nem is lesz igazi leállás és felépülés. Miért? Mert nehéz ezt a közeget elkerülni, más játszóteret választani. Mit is szoktak mondani, mi kell a felépüléshez? Alázat. És ebből van a legkevesebb a kokainhasználóknak. 

Alázat nélkül nem is győzhet. Egy óriási egójú függő nehezen enged be másokat (még segítő szándékkal sem) a saját életébe. Kevesebb bennük a hajlandóság, több az „én tudom”.

Az is nehezítő tényező, hogy a hozzám konzultációra érkezők többnyire nincsenek (még!) olyan mélyen. Még relatíve jobb állapotban vannak. Még relatíve jól állnak anyagilag, még jól fésültek és jól öltözöttek, ám már feledékenyek. Még megy a biznisz, de már szaporodnak a baljós jelek. Magánéleti problémák mindenhol megjelennek, szinte mindegyik kurvázik, de minimum szeretője van, és persze senki se szeretné a bulis társaságot elengedni, ami persze hozza magával az újabb használatot. Az is nehézség, hogy van köztük sok olyan, aki sosem tudna annyit kokainozni, hogy elfogyjon a pénze.

Előbb fog belehalni. 

Vannak igen beképzelt kliensek. Az élet császárai. A „Nekem senki ne mondja meg, hogyan éljek!” attitűd jellemzi őket. Ők gyakran azt hiszik, hogy pénzért a felépülést is megvehetik. „Hívjon majd a konzultáció napján vagy küldjön emlékeztetőt, nehogy elfelejtsek jönni!” – mondta például az egyikük. 

Sok kokainista alapból depressziós. A kokain a legjobb antidepresszáns. Na mi a legkönnyebb, leggyorsabb út a depi kezelésére? Igen, a kokain! Ez könnyebb út, mint a depressziót kezeltetni, terápiára járni. Eredményt, de azonnal! Mindent akarok, de azt most rögtön! Kinek van ideje kivárni, amíg az elmúlik a depresszió? 

Rendszeresen előforduló probléma az is, hogy az ismertebb emberek nehezebben jutnak el csoportra, segítséget is nehezebben kérnek, félnek, hogy kiderül róluk, és gyengül a pozíciójuk az üzleti életben. Sebezhetővé válnak. Aminek van is realitása, de mégis életmentő. Pont az ilyen tényezők miatt úgy érzékelem, hogy a kokainfüggők kisebb arányban képesek felépülni. Ez ne keserítsen el senkit, mert azért vannak, akik képesek rá, azok, akik tényleg fel akarnak épülni. Mert a használat során akkora „vérveszteségeket” szenvedtek, hogy kénytelenek lettek tényleg megadni magukat. Ők azok, akik megéltek olyan mélypontokat, és van bennük annyi hajlandóság, hogy képessé váltak azt is elfogadni, hogy nem elég a kokainnal felhagyni, mert az alkohol és/vagy a nyugtatók újra visszaviszik őket a szerhasználathoz, és akkor kezdődik minden elölről. 

Kinek mi a mélypont? Ez személyenként változó. Nincs rá egyenválasz. Van, akinek egy beadott válás, és ezzel a gyerekei elvesztése. Másnak az, hogy kiteszik a jól fizető állásából. Megint másnak egy börtönbüntetés lehetősége.

Van, akinek egy infarktus kell ahhoz, hogy megélje a mélypontját.

A konzultációkon a klienseimmel gyakran kiszámoltatom, mekkora összeget költöttek kokainra. Óriási összegek jönnek ki. Sokszor évi tízmilliós vagy afeletti összegekről beszélünk. Ebben ráadásul még nincsenek benne a használattal kapcsolatos egyéb veszteségek, így például az elmaradt üzleti tárgyalások, a másnaposan vagy éppen kialvatlanul hozott rossz üzleti döntések. Van kliensem, több is, akinek elvették ittasan a jogsiját, és taxi fuvarozza őket napi 24 órában. Többük veszélyeztette már úgy a gyereke életét, hogy kokainosan ült be vinni őket valahová. 

Mint előző cikkemben írtam, gyakori a prostitúció megjelenése. Először csak piázás megy, és ha az már hat, jöhet rá a kóla, és innen már csak egy lépés a lányok „berendelése”. 

„A másik nagyon fontos, ami eszembe jutott, hogy a nők nagy része prostituálódik ezért a szerért. Vagy ugye szerencsésebb esetben árul. De a prostituáltak nagy része fogyasztja, és nemcsak azért, mert státuszszimbólum, hanem hogy képesek legyenek megtenni olyan dolgokat, amihez amúgy kurvára nincs gyomruk. És kedvük sem. Sok Kelet-Európából nyugatra szabadult kurvával szívtam, mind azt mondták, hogy ez a szer az egyetlen örömük. ” – mondja az előbbi kliensem.

Túladagolás

Sok kokainhasználó számol be extrém mértékű üldözési mániáról, paranoiáról. Pont a napokban mesélték hozzátartozók, hogy apuka a kocsiban megállás nélkül fotóz mindent, állandóan azt hiszi, hogy követik, megfigyelik. Velem is előfordult, és igen gyakori a beszámolókban, hogy betépve azt hiszik, üldözik, megfigyelik őket. Én volt, hogy órákig álltam az ablak előtt, és vártam, mikor törnek rám a kommandósok, valamint előfordult velem is, hogy valami zajra megijedve lehúztam a cuccot a vécén. Persze nem jött senki, amikor meg más esetben tényleg jöttek, annyira leblokkoltam, hogy pont nem tudtam lehúzni.

Én sosem felejtem el, milyen halálfélelmeim voltak. A kokain túladagolásánál jön a mellkasi szorítás, a halálfélelem, az üldözési mánia, a magas vérnyomás, a paranoia, a szapora pulzus. Marékszámra kapkodtam a nyugtatót, vert a szívem, mint a gép, rázott a hideg, ötösével dobáltam a Xanaxot. Aztán ahogy jobban lettem, megkönnyebbültem, és máris újraindult az őrület. A kokain-túladagolás veszélye jóval nagyobb, ha az illető más szereket is használ hozzá, ami amúgy igen gyakori (itt főleg az alkoholra és az egyéb drogokra, nyugtatókra gondolok).

A szerhasználat alvásproblémákkal, reszketéssel, hidegrázással, extrém mértékű szorongással, nyugtalansággal, magas testhőmérséklettel, nagyfogyasztóknál gyakran roncsolódó vagy éppen kilyukadó orrsövénnyel jár. Ez utóbbi miatt több kliensemnek kellett az orrát műteni. Gyakran előfordul rohamos súlycsökkenés is. A kokain komolyabb túladagolása agyvérzéssel, infarktussal, szívhalállal is járhat, és a használatot követően gyakoriak a depresszív fázisok, öngyilkossági gondolatok.

Leszokás

A szerhasználat abbahagyása nem is olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. Becsapós, hogy nincs igazán komoly fizikai elvonása, ezért a legtöbben azt gondolják, elég nem használni, de arra nem szoktak gondolni, mennyi mindenen kell a kokainhasználónak változtatni ahhoz, hogy tartósan józan tudjon maradni. 

A józansághoz át kell strukturálni a napokat. Alkalmazni kell a „csak ma nem használok” elvét. Mit veszíthet, ha kipróbálja a teljes absztinenciát? Ha nem jön be, még mindig visszamehet drogozni... Fokozatosan vagy radikálisan el kell engedni a szerhasználó kapcsolatokat, haverokat. Életformát kell váltani. Érdemes elkezdeni rendszeresen sportolni annak is, aki előtte ezt nem nem tette. Sok kliensem vélt vagy valós félelme az, hogy ha nem szív a többiekkel, lemarad a jó üzleti lehetőségekről. Sokan temetik a szórakozást is. 

A nehézség többek közt az, hogy azt még csak-csak belátják, hogy a kokainnal bajuk van, de az alkoholt nem tudják, nem akarják elengedni, és szociálisan szeretnék a továbbiakban használni. Ezzel pedig fenntartják az aktív függőségüket: tulajdonképpen csak idő kérdése, mikor esnek újra vissza. Vagy az történik, hogy többet tényleg nem használnak kokaint, ám az alkoholfogyasztásuk erősen megnő (idővel szinte biztosan alkoholistákká válnak). Vagy egy harmadik variáció, hogy spicces állapotban nem képesek ellenállni a kísértésnek, a kínálgatásoknak, és amikor bekínálják őket, ebben az állapotban képtelenek nemet mondani. Újra a kokainhoz nyúlnak, és kezdődik minden elölről, újra pörög az orrszívó porszívó. Ez különösen igaz azokra, akik nem akarják elengedni ugyanazt a baráti, ismeretségi kört. Kell a bulika, ugye.

Gyakran elkövetett hiba még, hogy a józan napok növekedésével egyenes arányban nő a „meggyógyultam, nekem egy kicsi már nem árthat meg” érzése. Azaz hamar elfelejtik, honnan jöttek. Emiatt nagyon fontos, hogy „edzésre” járjanak, rendszeresen látogassák az önsegítő csoportokat, ami a leghatékonyabb módszer az elért józanság megtartásához. 

Gyógyulás

A függőség progresszív, halálos betegség:

Függő lettem, ezt kellett elfogadnom, és ezzel együtt kell élnem.

Ez nem nehéz. Ebből meggyógyulni nem tudok, ám amennyiben működik a függőségem elfogadása, tudatosítása, akkor tudom ezt a megfelelő eszközökkel kezelni, és így tudok józanul teljes életet élni. A felépülésre azt mondják – és ezt a saját tapasztalatommal is meg tudom erősíteni –, hogy legalább annyi ideig tart, mint a korábbi szerhasználat, de a betegség progresszív jellegéből adódóan a felépülésnek igazából sosincs vége. Több mint 17 éve, hogy semmilyen kémiai tudatmódosító szert nem használtam, és most már tartok ott, mint a velem egykorú, szereket kényszeresen sosem használt kortársaim. Nem azzal foglalkozom, miért lettem függő, hanem azzal, hogy hogyan tudok nem használni.

Simán csak az absztinencia, a szinten tartás, a csak akaratlagos nem használat – csak „izomból nem inni/drogozni” – kevés lenne számomra. Borítékolható volna a visszaesésem. Ha nem változtattam, ha nem változtatnék meg majdnem mindent – a játékszert, a játszótársakat, a játékteret –, újra használnék. A betegségem kezelése érdekében napi és heti szinten egyaránt megteszem, ami szükséges. Napi terv, napi leltár készítése, érzéseim kimondása, igyekvés a kontroll elengedésére. Heti szinten „edzésre”, azaz önsegítő csoportba járok, ahol kimondom, hogy függő vagyok, hogy nem gyógyultam meg. Pszichológushoz már évek óta járok.

Mivel járna nekem mint függőnek, ha azt gondolnám, meggyógyultam? Én, ismerve magam, egyből arra gondolnék, már képes vagyok szociálisan inni vagy drogozni, hiszen már nem vagyok beteg. Ez ebben a paradoxon. A felépülés egyéb eszközeinek használata mellett épp

a betegségem elfogadása tart józanon.

A laikusok gyakran mondják, csak akaraterő kérdése az egész. Ez nem így van. Ez betegség. Csak akarattal nem lehet belőle kigyógyulni. A függőknek – így nekem is – volt és van akaraterejük. Mindenféle módon meg tudtam szerezni a használathoz szükséges nem kevés pénzt, drogot, kellékeket. Tettem mindezt leleményesen, kitartóan. A szerért bármikor, bárhova elmentem. Nem ismertem lehetetlent. Minél tovább próbáltam kontrollálni a használatom, minél inkább próbáltam kézben tartani az irányítást, váltogatni a használt szereket, annál tovább használtam. Nem volt könnyű beismerni a vereséget, de ez szükséges volt ahhoz, hogy abba tudjam hagyni a kényszeres szerhasználatot. A gyengeség, a vereség beismerése adja meg azt az erőt, ami a józannak maradáshoz kell. El kellett fogadnom, hogy bár imádtam a drogozni, de a szerek erősebbek voltak, legyőztek, ők használtak engem, nem én őket. Ebben az esetben a beismert gyengeségem az erősségem. Anyagozni jó, de nem oldja meg a problémáimat.

A drogokat továbbra is csodálom, szeretem, de el kellett fogadnom, hogy nálam hatalmasabb erők, és nem tudok élni velük. Csak visszaélni. Életemben egy szerelem volt addig, és azt DROGnak hívták. Így, csupa nagybetűvel. Búcsút kellett mondanom neki, és ez kurvára fájdalmas volt. Ha most megkérdezik, vannak-e olyan örömeim, mint amit a drogok adtak, ezt felelem:

Olyan fizikai örömforrást azóta sem kaptam, mint amilyen egy jól sikerült speedball (heroin-kokain koktél) intravénás használata okozta flash. Tudom viszont, hogy azt megelőzőleg és azután nem volt semmi más, csak félelem, rettegés, szenvedés, hiány, lelki fájdalom, magány, önutálat. Most helyette van nagyon sok egyéb kisebb-nagyobb fizikai öröm: szexualitás, sport, ölelés stb. A lelki örömeim pedig messze-messze felülírják a bármilyen drog által kapható örömöt. Felülírhatatlan megélni józanul a kislányom születését, a pillanatot, amikor közli az orvos, hogy az egyéves kezelés következtében elmúlt a hepatitisz C-m. Amikor kézbe kapom a diplomám, amikor megölelem a kedvesem, amikor sikerélményem van a munkában, vagy ha a nagylányomtól kapok egy SMS-t, hogy nagyon szeret. Szeretek és szeretve vagyok. Ez az, amit sosem kaptam meg a drogoktól, csak ideig-óráig. A drogok sokat adtak, de még többet elvettek.

A kokainfüggőségből való felépülés útja tehát a teljes absztinencia útja is egyúttal, ez pedig – tapasztalataim szerint – egyedül nem szokott menni. De van segítség: erre való a konzultáció, a csoport és szükség esetén esetleg a rehab.