Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Beszédképtelen beteget szállítottak 1840-ben a párizsi Bicêtre Kórházba. A rejtélyes fiatalember minden kérdésre egyetlen értelmetlen szócskával reagált, ezért jobb híján Tan úrnak kezdte szólítani a személyzet, mivel folyton ezt a kifejezést hajtogatta. A férfi később a neurológia egyik leghíresebb esetévé vált, kilétére azonban csak 150 évvel később derült fény.
A lélektan klasszikusai a terület iránt érdeklődők százezreit ejtik újra meg újra ámulatba. Történelmi jelentőségük abban áll, hogy a pszichológia alapkérdéseit helyezték egészen új megvilágításba. A válaszok keresése pedig korántsem ért véget: a technológia fejlődésével és a tudásunk gyarapodásával az egykor kapott adatok értelmezése napjainkban is élénken zajló folyamat. Mivel gazdagodott a tudomány egy baleset, egy betegség vagy egy gyilkosság szörnyű története által? Sorozatunkban a pszichológia leghíresebb esettanulmányait mutatjuk be.
Húsz évig élt beszédképtelenül a kórházban
Louis Victor Leborgne neve talán nem sokat mond neked. Ő volt az a férfi, aki 21 éven át egyetlen rövid kifejezés kiejtésére volt képes, mégis figyelemre méltó módon járult hozzá mindahhoz, amit ma a beszédről és az agy működéséről tudunk. A 2010-es évek felfedezései szerint Tan úr 1809-ben született egy Moret-sur-Loing nevű francia városkában. Öt testvérével együtt nevelkedett, édesapja általános iskolai tanító volt. Leborgne felnőve kalapformázóként kereste meg a betevőt, de egészségi problémái az évek múlásával egyre súlyosbodtak: epilepsziás rohamok gyötörték, 30 éves korára pedig teljesen beszédképtelenné (afáziássá) vált. Ekkor került be egy párizsi külvárosi kórház pszichiátriai osztályára, és mivel a családjával nem tudtak kapcsolatba lépni, élete végéig ott is maradt.
Mit jelenthetett a „tan” szócska?
Bármit kérdeztek tőle, Leborgne a tan szócskát ismételgette, amit mindig kétszer mondott gyors egymásutánban. A verbális megnyilvánulást rendszerint intezív gesztusokkal kísérte, illetve arckifejezésekkel igyekezett kommunikálni. Meg tudta például mutatni, hogy hány óra van, illetve mióta van kórházban. A szavak megértésével tehát nem volt problémája, intelligenciája átlagosnak volt mondható. A Leborgne történetével foglalkozó kutató, Cezary Domanski szerint pedig a tan szó a tanneries kifejezésre utalhatott, ami magyarra fordítva tímárságot, illetve cserzőműhelyt jelent. Tan úr szülővárosa pedig éppen erről az iparágról volt ismeretes – talán azt próbálta minduntalan elmondani a környezetének, honnan származik.
Találkozás a világhírű sebésszel
Monsieur Tan állapota idővel egyre romlott, mígnem végül teljesen ágyhoz kötve töltötte a mindennapjait. Mivel abban az időben mindössze heti egyszer mosdatták a betegeket, az ápolók túl későn vették észre, hogy Leborgne elüszkösödött lába tovább fertőződött, és a gyulladás rohamosan terjedt az alsó végtagján. Ekkor, 1861 áprilisában utalták át a briliáns sebészhez és anatómushoz, Paul Pierre Broca doktorhoz. Broca alaposan megvizsgálta páciensét, akivel mutogatás útján remekül szót értett. A vizsgálatok megerősítették, hogy a beszédképtelenség hátterében nem értelmi fogyatékosság áll, és a hangképző szervek is teljesen épek. A zavar forrása tehát az agyban volt keresendő. Mivel nem sokkal később Leborgne meghalt, Brocának lehetősége volt konzerválni egykori páciense agyát.
Az orvos megfigyelései során sérülést talált Monsieur Tan bal frontális (homloki) lebenyében. Az agyunknak ezt a részét ma is Broca-területnek nevezik, és a beszéd motoros központjaként tartják számon. A mai vélekedések szerint legfőbb funkciója az információfeldolgozást végző nagyobb idegi hálózatok és a motoros kéreg közötti koordinálásban rejlik, az artikulációt megelőző szakaszban.
Miért olyan jelentős Tan úr esete?
A 19. század közepén élénk vita zajlott az agy működéséről a tudósok körében. Sokan úgy vélték, hogy a májhoz hasonlóan az agyban is minden funkció minden terület együttes bevonásával zajlik, tehát a részek nem specializálódnak egy-egy működésre. Ezzel szemben Broca a lokalizációs elméletet képviselte, amely szerint az agy egyes területei különböző, jól körülhatárolható feladatokért felelnek. Végül a francia doktor sikerrel győzte meg kortársait, és ehhez éppen Louis Victor Leborgne és más betegek példájára volt szüksége.
Érdekelnek más esettanulmányok?
1953. szeptember 1-jén megállt az idő Henry Gustav Molaison számára. A fiatalember agyából orvosai aznap hüvelykujjméretű darabkákat metszettek ki, hogy epilepsziáját enyhíteni tudják. A kísérleti műtét ebből a szempontból sikeres volt, de olyan nem várt mellékhatással járt, ami az egész idegtudományt megváltoztatta. Alábbi cikkünkből megtudhatod, hogyan.
