Van rá esély, hogy megszabaduljunk a memóriánkban őrzött kínzó emlékképektől? Egyáltalán: akarjuk mi ezt?
„Az ember az, ami megtörtént vele, s amit megcselekedett. Természete tehát nincs, csak története. S a története – ő maga” – mondja Popper Péter, és talán ezért érezzük úgy, hogy megbocsátani valahogy sokkal könnyebb, mint felejteni.
Vagy megvan Jim Carrey tragikomikus filmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása? Ahol is hősünk kétségbeesetten igyekszik a volt barátnőjéről őrzött minden emléket kitöröltetni a fejéből egy még kiforratlan (ál)tudományos módszer segítségével – mindhiába?
Az emlékezet működése sajnos nem akaratlagos: van, amire akkor sem emlékszünk, ha nagyon szeretnénk, míg más emlékek akkor is felidéződnek, amikor a legkevésbé sincs szükségünk rájuk – a poszttraumás emlékek talán a legsúlyosabban ilyenek. A pszichológiában azokat az eseményeket nevezzük traumatikusnak, melyek olyannyira súlyos stresszt okoznak, amivel már egyszerűen nem vagyunk képesek megküzdeni. A trauma így nem pusztán egy mély lelki sérülés, de általában magával hozza mindazokat a feldolgozatlan emlékeket is, melyek az adott eseményhez kötődnek.
Milyen könnyű pedig azt mondani: engedd el, felejtsd el, próbálj meg ne gondolni rá. Biztos azonban, hogy ha mindenáron azon törjük magunkat, hogy ne gondoljunk valamire, paradox módon azzal épp az ellenkező hatást érjük el: folyton gondolni fogunk rá. Mint ebben a minikísérletben:
Ne gondolj a citromra!
Ugye nem jutott eszedbe a citrom?
Na ugye.
A tudomány azt állítja viszont, mégiscsak van arra mód, hogy ne emlékezzünk dolgokra, eseményekre ha nem szeretnénk (és még csak a lottón se kell nyernünk hozzá). Ez azoknak lehet igazán jó hír, akik valamilyen traumát éltek át, és ha tehetnék, kitörölnének az emlékezetükből mindent, ami a kellemetlen incidensre emlékezteti őket (vagy esetleg a lottón nyert pénzből vásárolnának maguknak egy új élettel járó új identitást).
A tetrisz gyógyít – avagy „játszani is engedd”
Ez nem a lapos földes oldalról gyűjtött hír – a tetrisz és a hozzá hasonló egyszerű, vizuális számítógépes játékok segíthetnek abban, hogy ne törjenek ránk a szomorúságot, szorongást okozó emlékképek.
Erre az egyszerű, de mégis nagyszerű módszerre a következő módon akadtak a kutatók: egy lehangoló filmet nézettek vizsgálatuk résztvevőivel, majd arra kérték őket, hogy foglalják le magukat egy kis tetriszezéssel. Azoknak, akik elmatattak a játékkal, sokkal kevesebbszer jutottak eszükbe a filmben látott véres, erőszakos jelenetek. Egy másik kutatásban a tetrisz jótékony hatását PTSD-s betegeknél is tesztelték – ugyancsak sikerrel. Az ambulancián a szovjet téglaforgató játékot nyomkodó baleseti sérültek ugyanis hosszú távon is jóval kevesebb emlékképbetörésről számoltak be.
Nem minden játéknak van persze ilyen jó hatása: ha valamilyen tudásalapú játékkal próbáljuk elterelni a gondolatainkat, az inkább indukálja az elnyomni kívánt emlékképek felbukkanását.
Majdnem Pavlov
Alváskísérletben sikerült már emlékeket elhalványítani is, mégpedig az emlékképekhez társított hangok segítségével. A kísérlet résztvevőit arra kérték, hogy elfeledni kívánt emlékeikhez asszociáció segítségével társítsanak valamilyen hangot. (Például, ha egy elefántot szeretnénk elfelejteni mindörökre, akkor nyilván elefánttrombitálás lenne az asszociációs hang, vagy ha azt szeretnénk, hogy egy tehén legelésszen az örök homály mezein ezután, akkor tehénbőgés, és így tovább.) A felejtés aktusához is kellett valamilyen hangot társítaniuk. A kísérlet alvás közben végzett fázisában a kutatók lejátszották az elfelejteni kívánt szóhoz társított hangot, és a felejtéshez társított hangot is az önkénteseknek, akik egy héttel később arról számoltak be, hogy a feledni kívánt motívumok halványodtak.
A kutatók arra figyelmeztetnek, hogy azzal, hogy igyekszünk bizonyos emlékeket elfojtani, más, ehhez időben kapcsolódó emlékképek is a homályba veszhetnek. Úgy tűnik, hogy a hippokampusz lecsendesítése a memória blokkolásához vezethet, „amnéziás árnyékot” hozva létre, ami blokkolja az emlékezőtehetséget.
Ami fáj is, te vagy
Nem biztos, hogy jót teszünk persze azzal, ha minden kellemetlen emléket száműzünk a fejünkből, hiszen így elveszítenénk a fájdalmas tanulás útján szerzett tapasztalati tudást, ami arra tanít meg bennünket, milyen helyzetbe ne hozzuk magunkat újra – mondják a kutatók, megerősítve, hogy a történetünk, bármilyen fájdalmas legyen is, mégiscsak mi magunk vagyunk.
És ha fájdalmas felejtésről van szó, nem lehet nem megemlíteni a magyar származású Amerikában élő terapeutaként dolgozó Edith Eva Egert, aki holokauszttúlélőként arra tette fel életét, hogy traumatizált embertársainak segítsen megszökni saját elméjük koncentrációs táborából, megszabadulni fájdalmas múltjuk árnyaitól.
