Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Milyen érzés mindent összepakolni és átköltözni Budapestről egy álmos, ritkán lakott, zöld szigetre - majd hét hónappal később ugyanezt megcsinálni visszafele? Hogyan éli ezt meg egy harmincas pár, és vajon mennyit ért meg ebből egy közel három éves gyerek?
Éppen akkor lopták el az autójukat, amikor egy kisebb örökséghez jutottak, így adta volna magát, hogy a pénzből vegyenek egy újat. A harmincas éveiben járó, kreatív munkát végző Barbara és Gergely azonban máshogy gondolta, és inkább tömegközlekedni kezdtek, majd kétéves kislányukkal együtt leléptek az Azori-szigetekre. Az eredeti terv szerint hat hónapot maradtak volna, de annyira bejött a kinti élet a kis családnak, hogy ráhúztak még egyet. Nem sokkal a szigetekre érkezésük után egyszer már kifaggattam Barbarát. Mivel pár hónapja újra Budapesten élnek, most újra mesélt nekem az út tapasztalatairól, a hazaérkezéssel kapcsolatos érzéseikről.
Milyen volt a hazatérés? A kislányotok pontosan értette mi történik?
Nagyon érdekes volt. Szerintem megértette, hogy hazajövünk, mert sokat beszéltünk neki előzetesen is erről. Ugyanakkor még hetekkel később is keverte az ottani és az itteni életet. Most vagyunk két hónapja Budapesten, és az első hónapban rendszeresen mondta köszönésképpen, hogy obrigada (köszönöm), amin nagyon jól szórakoztunk. Még most is szokta emlegetni, hogy ha majd megint meglátogatjuk az ottani barátainkat, akkor szóljunk nekik előre, hogy a kutyájuk ne adjon neki puszit, mert azt nem szereti.
Egyszer a játszótéren megkérdezett valakit, merre van a világítótorony (a Ponta Delgada-ira gondolt, Budapesten még nem találkozott világítótoronnyal). Egy-két hete tudatosult benne szerintem egyértelműen, hogy máshol lakunk – bár úgy tűnik, a fejében még mindig nem teljesen világos, hogy mi az, hogy Budapest. A lakásunk? Egy kerület? A hely, ahol a nagyszülei és barátaink élnek? – szerintem ezért emlegeti nagyon gyakran, hogy menjünk vissza Sao Miguelre.
És nektek milyen volt újra itthon?
Egy nyugodt, álmos, viszonylag ritkán lakott sziget után egészen elképedtünk, hogy milyen őrületes a forgalom Budapesten szeptember elején vasárnap hajnali 5-kor az utakon, a reptérről hazafelé tartva. Miután ezt megállapítottuk, azonnal nevetni kezdtünk magunkon. A másik hasonló ilyen élmény, ami mutatja, mennyire megváltozik pár hónap alatt az ember méret- és mértékérzékelése, az az volt, amikor átautóztunk a Dunán. A Dunát mindig hatalmas folyónak láttam, az óceán állandó látványa után viszont úgy tűnt, mintha az eltelt hét hónap alatt összenyomták volna. Nyilván e megállapítás után is röhögtem magamon.
A hazatérés nekem sokkoló volt, elsősorban mert az óceáni kristálytiszta levegő után a parlagfűszezon közepén landoltunk. Nagyon erősen allergizál az a növény, és emiatt másfél hónapon át iszonyatosan szenvedtem. Két hete kezdett kicsit jobb lenni, de most meg szépen beléptünk az ősz végi náthák szezonjába. A másik sokkoló dolog – bár erre számítottam, nem először térek vissza hosszabb idő után külföldről – az emberek hétköznapi gesztusai. Ezek finoman szólva nem túl kedvesek, ugyanakkor jó látni, hogy egy csomó ember tudatosan szegül szembe a fő csapással, és végtelenül kedves, legyen egy drogérialánc eladója vagy egy átlagos járókelő.
Ugyanakkor az általános egymás iránti bizalmatlanság és rosszindulat mikro- és makroszinten is nagyon elszomorít, főleg a kislányom jövője miatt.
Mi a legnagyobb különbség a hazatérés utáni életetek és a kint töltött hónapok között?
Szinte minden teljesen más itthon, ez egy teljesen más életforma. A legfőbb különbség, hogy ötödannyit vagyunk hármasban együtt, mint Sao Miguelen. A kislányom édesapja szerencsés esetben 6-ra már haza is ér, a lányunkat fél 9-kor letesszük aludni, szóval most hét közben összesen látják (és látjuk hárman együtt) egymást, mint ott egyetlen nap alatt. Nyilván a tempó is gyorsabb itthon, és sokkal több – sok esetben örvendetes – kötelességünk is van, mint amilyenek a személyes találkák családtagokkal és barátokkal. Ezek nyilván szuperek, hiányoztak is, de ritkán vagyunk a lakáson kívül hármasban együtt.
Ez hatalmas változás azután, hogy szinte mindent együtt csináltunk hét hónapon át.
Illetve háromszor egy héten elkezdett családi napközibe járni a lányunk, egyelőre csak négy órát, ami villámgyorsan elröppen, de ez is egy jelentős különbség.
Összességében: nem vagyunk úgy összenőve, sokkal kevesebbet vagyunk együtt – és innen nézve is csak örülünk a döntésünknek, hogy hét hónapra kiléptünk ebből a külső körülmények által ránk kényszerített életformából. Ja, és sajnos sokkal kevesebb halat és marhát eszünk itthon; és sajnos sokkal kevesebbet kirándulunk és túrázunk; bár utóbbin igyekszünk változtatni.
Amikor legutóbb interjúztunk, még csak néhány hónapja voltatok kint – most így az egészre visszatekintve mik a legnagyobb tanulságai az azori kalandotoknak?
Az egyik apró tanulság, hogy helyesen tettük, hogy előzetesen nem szerveztük és nem aggódtuk túl a dolgokat, mert alapvetően minden gördülékenyen alakult a teljes ottlétünk alatt. Azt előre tudtuk – és beváltotta az élet –, hogy az egyetlen igazi nehézség az lesz, hogy kettesben nem tudunk majd időt eltölteni a Gergővel. Azt gondolom, hogy az a tény, hogy ezt emelem ki a legnegatívabb dologként, valószínűleg azt mutatja, hogy milyen jól, tulajdonképpen idillien sült el az egész.
Ha a lányunkat kérdeznéd, ő alighanem azt mondaná, hogy szuper, hogy ennyi időt lehettünk együtt hármasban, különös tekintettel az apjára, akit most alig lát és ezt nehezményezi is (minden reggel megkérdezi, hogy mikor jön apa). Plusz nagyon megszerette az óceánt, annak minden pompás hozadékával együtt. Minden nap emlegeti azt is, hogy majd menjünk vissza a faluba, ahol éltünk.
Az is egy nagy tanulság volt, hogy három ember három bőröndnyi cuccból bőven meg tud lenni egy életen át (mínusz lakásfelszerelés). Még (sőt, főleg!) egy kisgyerek is. Ja, és játszótér nélkül is lehet élni.
Szerencsére fejenként mindegyikünk csak egyszer járt Sao Miguelen orvosnál, ezek – és helyi barátaink rémtörténetei – alapján azt a megállapítást tettük, hogy az EU-ban van rosszabb a magyar egészségügynél. És még egy gyakorlati dolog ami jobb Budapesten: kint nagyon hiányzott a jó minőségű kenyér, amit itthon egyre több helyen lehet kapni.
Ha most lenne rá lehetőségetek visszamennétek még egyszer ugyanennyi időre gondolkodás nélkül, vagy azért lennének kételyeitek?
Gondolkodás nélkül indulnánk vissza, és pár apróságot kivéve mindent ugyanígy csinálnánk; például, és elsősorban: ugyanígy nem autóra fordítanánk azt a miniörökséget, amiből az utunkat finanszíroztuk – még ha ez a döntés azzal is járt, hogy most nagyon szűkre kell húznunk az ún. nadrágszíjat. Illetve én hatékonyabban próbálnám rábeszélni arra a szüleimet, hogy látogassanak meg minket.
Terveztek még ilyen utat a későbbiekben? Hova mennétek?
Nagyon szeretnénk megismételni ezt, akár később, ha lesz majd még egy gyerekünk. Szívesen visszamennénk ugyanoda, de akár Madeirára is. Ha a pénz nem lenne akadály, akkor a kényelem és a változatosság miatt akár Amerikába is szívesen mennénk, bár ha jobban belegondolok, bárhová a világon, ahol jó a közbiztonság és nincsenek veszélyes állatok és járványok.
Nekünk teljesen beváltotta ez a hét hónap a hozzá fűzött reményeinket. És én már most totál nosztalgikus vagyok!
