Kukkantson be Terry Gilliam elméjébe!

Ritkán van olyan, hogy leszólítanak egy könyv miatt, de a Gilliamesque-el megtörtént. A kedvenc kávézómban kezdtem el olvasgatni, mikor azt vettem észre, hogy a fiatal, tetovált karú, hosszú hajú pincérfiú egyre közelebb somfordál. Végül rászánta magát és megkérdezte, belekukkanthat-e a könyvbe. Az enyhe sokk után, ami elfogott, hogy valóban a könyvem érdekli és nem én, szívesen odaadtam neki, ő pedig leült a szomszédos asztalhoz (nem volt még bent rajtunk kívül senki), és vagy egy fél órára belemerült. Még jó, hogy volt nálam más olvasnivaló, hagyhattam neki, hogy olvasgassa.

Az hiszem, a képzőművészet és zene mellett az egyik legkönnyebben befogadható művészeti ág a humor, és megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy lehet úgy egészen magas szinten művelni, hogy  mégis tömegek értsék. Egy Celan zsenialitású költőből sose lesz szupersztár, és mondjuk egy Anders Thomas Jensent sem fognak világszerte milliók autogramért megállítgatni az utcán. De a Monthy Python megcsinálta azt, hogy műfajuk rocksztárjai lettek, a humor Beatlese, és például olyan, tőlük mind fizikailag, mind kultúrájában, társadalmi berendezkedésében távol eső országban is ismerik őket, mint a miénk. Sőt nemcsak ismerik őket, hanem nemzedékek ikonjai, társadalmi rétegtől szinte függetlenül. Ha bemegyünk egy cipőgyárba, esküszöm, minden második munkás fel fog röhögni azon, hogy „dobjátok a padlóla le!” – mint ahogy ez történne egy budapesti romkocsmában is.

Gilliamesque-hc-s

A Python csoport zsenialitását szerintem akkor lehet leginkább megérteni, ha a Monthy Python Repülő Cirkuszát is ismerjük. Sőt, régebben azt hiszem, a Filmmúzeumon adtak Repülő Cirkusz maratonokat is időről időre, aminél fájdalmasabb elfoglaltság nem létezett, gyakorlatilag olyan volt mint egy derűs, zoknikötővel felvértezett, tweedzakós, teaillatú lobotómia (ha nem ismernék ezt a zseniális sorozatot, feltétlen nézzenek bele, mert a csoport humorának legabszurdabb, gyémánttiszta pillanatai nézhetők meg benne).

Ahogy a filmeknek is fontos része volt, a sorozatban még inkább nagy szerepet kapott a csoport leginkább különálló tagja, az animátor Terry Gilliam munkássága. Az ő bizarr, abszurd, furcsa kollázs-montázs animációi választották el egymástól az egyes jeleneteket, és egészítették ki a blokkokat, néha bele-beleillesztve jelenetekbe (erre főként a filmekben volt példa: emlékszünk a Gyalog-galopp rémületes sárkányára, és a grafikusra, aki szívinfarktust kapott rajzolás közben?), néha „csak” egyfajta keretet, fricskát adva nekik.

Gilliam nem csak amiatt volt kívülálló, mert grafikus: bár ő is tevékenyen részt vett az alkotói folyamatban, nem volt például konkrétan írója a jeleneteknek, hanem csak meghallgatta a többieket, sokszor vett részt pártatlan békebíróként a szerzőpárosok vitájában. A sok angol között amerikaiként is másfajta kultúrát és nézőpontot képviselt, és azt hiszem, ő lehetett közülük a legindividualistább és a legambiciózusabb, vagy az egyik „leg”. Már nagyon korán kisült, hogy mennyivel szakmaibban fogja fel például a filmrendezést, mint a csoport többi tagja, amin nagy csaták dúltak a Gyalog galopp forgatása közben. Később, a Brian élete forgatásánál Gilliam bölcsen át is adta stafétát másnak, mert nem szerette volna a barátságát megingatni a többiekkel.

A Monthy Python után Gilliam főként filmkészítéssel foglalkozott, és olyan nagy sikerű és remek alkotások köthetők a nevéhez, mint a Brazil, a 12 majom, a Félelem és reszketés Las Vegasban, vagy A Halászkirály legendája – elmondható tehát, hogy abszolút sikerült kibújnia a „Pythonék grafikusa” kategóriából, és bebizonyítania, hogy saját jogon is remek, sőt, nagy művész. De mit tartalmaz tavaly megjelent önéletírás-szerűsége, a Gilliamesque című album (amihez naná, hogy ki és milyen technikával készített szuper látványos könyvtrailert)?

Nem véletlen a sok bizonytalanság, a könyvet nem lehet egyértelmű kategóriába helyezni. Mert nagy, szép papírra nyomott és színes, de nemcsak a képek dominálják, hanem a szöveg is, és nem is veszi túl komolyan magát. Ráadásul a szöveg is olyan könnyed, komolytalan, csapongó és laza, hogy lehetetlen valódi önéletírásként olvasni, miközben azért mégiscsak ragaszkodik a kronológiai sorrendhez. Ha valami meghatározást akarnék adni, azt mondanám: a Gilliamesque kicsit talán olyan, mint egy színes-szagos, elit magazin különkiadása, ami Terry Gilliam életéről szól. Ha például azért venné meg, hogy majd mennyi kulisszatitkot megtud a Python csoportról, ne tegye: bár Gilliam természetesen ír a Pythonokról is, alapvető hőse mégiscsak ő a saját életének. A könyv fejezetei lazán és nagyon olvasmányosan felölelik az egész életét; egészen kicsi gyerekkorától kezdve (felháborítóan normális és szorgos, rendes amerikai családba született, traumák nélkül: ezt rá jellemző módon többször, vidáman fel is hánytorgatja a szüleinek), majd főiskolai éveit; milyen volt ifjú pályakezdőnek lenni New Yorkban, hogyan lógta el a vietnami háborút utazgatással, hogyan kötött ki végül 1967-ben Londonban; milyenek voltak a Monthy Python úri fiúi a legnemesebb angoljukkal, aminek ő a felét sem beszélte… és így tovább és így tovább.

Rájöttem, mire hasonlít leginkább a Gilliamesque: mintha Gilliam a saját életrajzi filmjének forgatási naplóját rajzolta és jegyzetelte volna végig, majd egészítette ki jó pár színes képpel, emlékkel, fotóval, skiccel, és úgy jelentette volna meg az egészet. Természetesen legnagyobb hangsúlyt az egyes filmek munkálatai, előkészületei, tapasztalatai jelentik: hogy milyen volt egyik vagy másik színésszel, netán éppen Hunter S. Tomphsonnal együtt dolgozni; milyen volt szembenézni a betiltás utáni hihetetlen gerilla-sikerrel (Brazil), vagy a belefektetett iszonyatos munka ellenére is lépésről lépésre közeledő, elkerülhetetlen, borzalmas kudarccal (Münchausen báró kalandjai).

Azonban Gilliam nem lenne az a lehengerlően ragyogó mosolyú, mindig vidám, mindig erős, energiadús vigéc, aki, ha nem állna fel a legmélyebb bukás után is mosolyogva, hogy leporolja a térdét és haladjon tovább, egyenesen előre. Mert pontosan, pátosz nélkül tudja, hogy ettől boldog: az emberektől, akiket szeret, meg a hivatásától, amit szintén. Az Gilliamesque ebbe a csodálatos, zsibongó, érdekes és rettenetesen szimpatikus, folyton tevékenykedő elmébe enged egy kis belepillantást, még ha nem is olyan sokat, mint amennyire szeretnénk – de hát azt ugye valószínűleg ő se szeretné.

Oszd meg másokkal is!
Mustra