Jakupcsek Gabriella az egyik legismertebb magyar műsorvezető, évtizedes szakmai tapasztalattal – még ha most nincs is éppen képernyőn –, jelenleg kommunikációs cégét igazgatja. Annak idején nagy sajtónyilvánosság mellett, nem saját döntéséből jött el az MTV női magazinja, a Ridikül éléről, így amikor pár hónapon belül felröppent a hír, hogy könyvet ír, sokan arra számítottak, hogy egy jó kis szaftos botránykönyvet vehetnek majd a kezükbe, ami lerántja a leplet a média belső működéséről. Azonban nem így történt. Jakupcsek visszafogott intelligenciával írta meg a Megúszhatatlan – Ahogy a gyerekeimnek elmesélem című kötetét, ami egy sztorizgatós, beszélgetős könyv lett, és nem az írójáról szól.
Amikor kezembe vettem a könyvet, feltűnt, mennyire hasonlít témájában és hangjában is Kepes András szintén most megjelent Világképéhez (Kepes kötetéről itt írtunk – a szerk.). Érdekes hogy körülbelül egyszerre, egymástól függetlenül dolgoztatok ennyire hasonló témán – a két könyv két hét különbséggel jött ki a nyomdából.
Szerintem is hasonlítanak mondanivalójukban. Az életünk érdekes módon több téren is összefonódik. Nála kezdtem stúdióban, és mindig is nagyra tartottam, ahogy kommunikált. Az előttem lévő korosztályban főleg bemondónők és riporternők voltak, abból is olyan kiválóságok, mint Szegvári Kati, Balogh Mari; de nem volt női előd, szakmai példakép a mi műfajunkban.
Világszemlélő, összegző könyv mind a kettő. Kepes és én is beszélgetős, szemlélődő emberek vagyunk, és az attitűdünk is hasonló. Nagyon szeretünk gyerekeket nevelni, és ez a lamentáló hangnem egyikünktől sem áll távol. Sokat utaztunk, és mind a kettőnkben van egy nagy adag szelídség. Nagyon érdekes volt számomra, amikor megtudtam, hogy András ír egy könyvet, és amikor megláttam a könyv címét, éreztem, hogy a Megúszhatatlan hasonló dolgokról szól, csak másfajta megközelítésben. Olyan dolgokról beszélünk, amikről mindenki gondolkodik magában. Viszont én inkább a női érzékenység, érzelmek felől közelítem meg a témát, míg András kívülről, tényszerűbben.
Mi indította el ezt a könyvet?
Végre volt időm a munkától függetlenül gondolkozni. Az én munkám általában arról szól, hogy másra figyelek, és most jött el az az időszak, amikor kiszakadva a napi rutinból a magam számára szabad utat engedve, kissé terápiaszerűen végiggondolhattam ezeket a dolgokat. De a könyv megszületéséhez idő és megfelelő állapot kellett. A barátaim sokszor kérdezték eddig is, hogy miért nem írom meg mindazokat, amikről beszélgetünk, amikről sztorizok. Egy ideig arra gondoltam, miért írjam meg, mikor adásban is erről beszélek? Aztán jött ez a csöndesebb időszak, és kialakult egy komplexebb, összetett szerkezet.
Mennyire volt nehéz egy ilyen új területen kipróbálni magad, az újszerű médium?
Sokat kínlódtam az elején, mert egy olyan könyvet szerettem volna, ami továbbgondolja a beszélgetős hangnemet. És eleve egy gyorsabb műfajhoz szoktam. A verbális kommunikáció sokkal egyszerűbb számomra, és most mesterségesen kellett magam lelassítani, hogy képes legyek egy-egy témával akár hónapokig foglalkozni. Azokat a történeteket, amikről azt gondoltam, hogy tanulságosak lehetnek mások számára is, először diktafonra mondtam. Ebből a hatalmas anyagmennyiségből próbáltam a főbb fejezeteket összeállítani, megszűrni egy fantasztikus szerkesztő tanácsaival. Ő mutatott rá arra külső szemlélőként, mi az, ami igazán érdekelni fogja az olvasókat. A végén persze jött a kínlódás, az újraírás… és úgy érzem, sok minden ki is maradt.
Tervezed, hogy folytatod?
Így is vastag könyv lett… egyszerűen áradtak a történetek. Az vetett neki véget, hogy túl voltunk a háromszáz oldalon. Lehetne újabb fejezetekkel bővíteni.
Abból indulsz ki a könyvben, hogy mennyire megváltozott a világ, és hogy mennyire másként neveled a legkisebb gyermekedet.
Igen, és fel kellett tennem a kérdést, hogy bennem is megváltoztak-e a dolgok. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy engem hogyan tanítottak, hogy mennyire belém égett a neveltetésem öröksége, és hogy én is így égetem bele a gyerekeimbe mindazt, amit most gondolok a világról. Nagyon tanulságos, hogy a nagypapám milyen nőnek nevelt, és ez miként változott velem együtt. Hogy az én kislányom milyen női mintát kap tőlem; hogyan néz ki az a nő, akit ő lát; hogyan viszonyul a családjához, házasságához, a testvérei apjához. Ezek nagyon fontos kérdésekké váltak számomra, és szerintem mások is hasonló kérdésekkel küzdenek, csak megpróbáljuk megúszni a válaszokat, mert már a nyakunkon a következő élethelyzet, és megpróbálunk a fájdalmainkon minél gyorsabban túllépni.
A könyved akkor egyben felhívás az elcsitulásra?
Míg a könyvemet lapozgat az olvasó, legalább átgondolja a feltett kérdéseket. Ez a könyv számomra arról szól, hogy csak és kizárólag a saját környezetedre tudsz hatni. A párkapcsolatodra, a családi-baráti viszonyaidra, a kis közösségre, amiben élsz, a munkahelyedre, gyerekeidre. Ez a te hatásköröd és egyben a felelősséged, és ha ebben meg tudsz teremteni annyit, hogy emberi életet tudj élni, nyugodt szívvel nézz tükörbe. Ha pedig közben tovább is tudsz örökíteni valamit, az már jó.
Neked azért ennél nagyobb hatásod van az emberekre.
Nagyobb is a felelősség. De a küzdelmeim hasonlóak: az emberek többsége a magánéletével, a munkájával, a tapasztalt aránytalanságokkal birkózik. Fontos dolognak tartom, hogy hétköznapi dolgokkal is foglalkozzak, mert ezekben tudunk a legnagyobb kudarcot vallani.
Kicsit olyan ez a könyv, mint egy útmutatás, mintha a régi értékeket adnád tovább a gyermekeidnek.
Nem hiszen, hogy van régi meg új érték: az érték abszolút kategória. Eredeti szakmám művészettörténész, és pontosan tudom, hogy egy értékes festmény vagy tárgy 300 év múlva is elgondolkodtatja, megszólítja az embereket. Ezek nem meghaladott, inkább csak elfeledett értékek. Nem tanuljuk meg őket használni, nem ismerjük fel, hogy az értékek milyen stabil pontjai lehetnek az életünknek. Túl gyorsan élünk, de közben mindenki azt szeretné, hogy rámosolyogjanak, hogy szóljanak hozzá néhány jó szót, hogy emberként kezeljék. Te is oda mennél dolgozni, ahol megbecsülnek, ahhoz a férfihez mennél szívesen hozzá, aki nőnek, embernek lát.
A női-férfi szerep is fontos téma a könyvedben.
Abszolút hagyományos életet élek, hagyományos értékek mentén, közben pedig elég modernül és mozgékonyan, néha akár szabálytalanul is. De úgy gondolom, hogy valakinek legyen három gyereke és megfelelő karrierje, de vacsora is legyen az asztalon, és működjön egy 25 éves házasság..., ezek nem ellentétesek azzal, hogy közben utazzon, világot lásson, és mindenek előtt: nyitott legyen. Működnek egymás mellett. Mindenki nézzen körül és döntse el, milyen értéket tud és szeretne képviselni a saját életében.
Nagy sajtóvisszhangot kapott, amikor és ahogyan eljöttél a Ridikül című műsor éléről. Erről nagyon visszafogottan írsz…
Ezt már a könyv előtt teljesen lezárt témának tekintettem. A könyvben is ez a legrövidebb fejezet, és csak azért ragaszkodtam az elmeséléséhez, mert tanulságos, milyen vezetési stílusok léteznek, hogyan állhat fel az ember egy ilyen helyzetből. De ezt nyíltan és korrekten kell elmesélni: arra térek ki, ami ennek az emberi, privát tanulsága volt számomra, amit sokan átélnek és kevesen tudnak feldolgozni.
A könyvvel leginkább azt szeretném sugallni, hogy mindenkinek legyen meg az egészséges önbecsülése, függetlenül attól, milyen korú, milyen nemű, milyen anyagi helyzetű. Senkinek nem jó, ha egy országban olyan emberek élnek, ha egy házasságban olyan emberek működnek, akiknek nincs önbecsülésük. Ehhez pedig az kell, hogy azt érezze az ember, hogy nincs egyedül. Ha én nyíltan elmesélem a kudarcaimat, élményeimet, de tapasztalataimat és sikereimet is, az segítség lehet az olvasónak, aki tud mihez viszonyítani, kap egyfajta megerősítést.
A könyvedben írsz arról, mik azok az egyént támogató körök, és hogy neked milyen fontosak ezek.
Elég hűséges típus vagyok. Legrégebbi munkatársaimhoz 20-25 éves kapcsolat fűz, pedig legtöbbjük máshol dolgozik, sőt van olyan is, aki nincs is már a pályán. De a közös siker összekovácsol. Az én munkámhoz más emberek munkája, apparátus, intézmény kell, ami sose rajtam múlik. Munkatársak, szerkesztők, jó asszisztensek: a legjobb műsort is el lehet rontani, ha ez nem működik, és a vezető nem figyel arra, hogy jó kreatív csapatot hozzon létre. A világ arról szól, hogy teammunkában dolgozzanak az emberek, miközben mi még mindig ott tartunk, hogy egyéni alkukat kötnek velünk és úgy vonnak felelősségre is.
Az egész ország versenyez egymással, aki pedig nem bírja a versenyhelyzetet, az bemenekül valami akolba, ahol vélt védelmet élvezhet gazdasági vagy politikai okból. De mind a kettő, a versenyszféra és az alázatosan megfelelni vágyás is megerőltető. Iszonyatosan stresszes lehet azt várni, hogy mikor csap le rád a bárd, mikor dobnak ki a komfortzónából.
A televíziózás már lezárt korszak számodra? Mik a terveid?
A televízió nincs elfelejtve, de most egy csomó más dolog izgat. Ha az embernek van témája, akkor megtalálja a lehetőség is, mindegy hogy könyvnek hívom, vagy üzleti kommunikációnak.
A televíziót egyébként nem lehet megunni. Ha hozzáértő a megrendelő, iszonyú izgalmas dolgokat lehet csinálni. Az fáj a leginkább, milyen kevéssé változatos ez Magyarországon. Én a nemzetközi televíziózásból jövök, Franciaországban tanultam, és fáj látni, mennyi műfajt élvezhettem ott, ami itthon azóta sincs. De nem panaszkodok, mert volt szerencsém benne lenni itthon minden induló új dologban. Mindig is az izgatott, hogy lehet valamit újszerűen és a legjobban megcsinálni. A Ridikül, míg én vezettem, a legsikeresebb női talkshow volt – ezt azért múlt időben mondom, mert addig ismerem a számokat, amíg ott voltam.
Nagyon sok jó műfaj van a televíziózásban, és mi ennek töredékét sem használjuk. Pedig több mint száz magyar nyelvű csatorna van, érzésre mégis szinte mindenhol ugyanazt adják: ott ülnek az emberek egy asztal körül és beszélgetnek – az is aki nem tud –, mintha egy rádióműsort néznénk. A többi csatornán pedig film megy, vagy sport, és van még pár műfaj: valóságshow-k, tehetségkutatók... De nincs több magazinműsor, nincsenek – vagy elvétve vannak csak – nemzetközi kitekintések, kulturális műsorok, dokumentumfilmek. Mindaz, ami eredeti szórakoztatást biztosít, aminek a készítése időt és elmélyedést igényelne.
A legifjabb generáció egyébként is főleg a neten fogyaszt már médiát.
Leszoktattuk őket a televíziónézésről, pedig vannak értékei a műfajnak. A televíziót lebutították, pedig nem kell annak lennie. Mintha egy okostelefonon csak sms-eket küldenénk, és más funkciót nem használnánk rajta. A tévé tud butáskodni, és tud szellemes, értékes, színes, vizuálisan is érdekes lenni. Sajnálom, hogy az én kedvelt műfajom mostanában egy sima-egy fordítottként működik. A gyerekek már olyan vizuális világban nőnek fel, ahol az, hogy ott ül két néni a stúdióban és csacsog, vagy két bácsi politikáról beszélget, nem működik. Itt ez a fantasztikus eszköz: ki kellene használni, minél többet kellene adni vele a következő generációnak is. A televízió nem egy halott műfaj.
