Az eddigi legnépszerűbb pápa története a kezdetektől filmre kívánkozott. Kár, hogy az első próbálkozásból nem derül ki semmi olyan, ami miatt érdemes lett volna leforgatni.
I. Ferenc pápa 2013-as megválasztásának első perceitől kezdve lenyűgözte nemcsak a római katolikus egyház híveit, hanem a médiát és vele együtt a fél világot. Szerény és alázatos attitűdje mellett határozott nyilatkozataival kész szembemenni a katolikusok konzervatív világnézetével vagy elődjei rendelkezéseivel. Kiállt az elvált vagy egyedülálló nők mellett, újragondolta XVI. Benedek 2005-ös rendelkezését (ami megtiltotta, hogy a homoszexuálisok a papi rend tagjai legyenek), felemelte a hangját az Európába érkező menekültek befogadása érdekében, legutóbb pedig arra szólította fel híveit, hogy adakozzanak a háború sújtotta Ukrajna áldozatainak. Borítékolható volt, hogy történetére a filmipar is le fog csapni, és így is lett: az első játékfilmet a spanyol Beda Docampo Feijóo forgatta róla, az újságíró Elisabetta Pique "Ferenc – Élet és forradalom" című könyve alapján Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig címmel. Itthon a héten kezdték el játszani a mozik.
Hogy a film milyen szálon fog elindulni, nem volt kérdés, hiszen az alaptörténetet képező könyv nemcsak egy komplett és precíz életrajzi dokumentum (az újságíró 75 olyan személlyel készített interjút, akik valamilyen formában kapcsolatban álltak Ferenccel), hanem egy őszinte barátság kibontakozása is egyben. Fejióo, aki ezúttal a forgatókönyvérért is felelt, úgy döntött, két cselekményszálon göngyölíti fel az eseményeket: egyfelől bemutatja Pique többéves munkáját, azaz a könyv születésének körülményeit és az egyre inkább elmélyülő barátság főbb momentumait, másrészt a 2005-ös és a 2013-as konklávé eseményei köré építkezik. Az újságíró és a pápa közti baráti beszélgetések során felsejlik a múlt, így nyomon követhetjük I. Ferenc, azaz Jorge Mario Bergoglio útját az első elhatározástól kezdve a papi munkásságon át – mely során, ha kellett, gengszterekkel és elöljáróságokkal egyaránt tárgyalt vagy dacolt –, egészen a Vatikánig, ahol 2013-ban, sokak megrökönyödésére pápának választották.
Sokat látunk, de lényeges válaszokat nem igazán kapunk
Már az első negyedórában szembesülünk a film egyik fő (és sajnos nagyon idegesítő) sajátosságával, hogy a rendező gyakran történetmorzsákat hajigál a vászonra, amelyek kibogozása, összerakása a moziélmény után, a nézőre marad. Bár kétségtelenül sok aspektusból látjuk Bergoglio pápává válását, de ennek sajnos ára van: számtalan érdekes és fontos momentum – legyenek azok a történelmi háttérrel, a korrupcióval, a bürokráciával, egyházi hatalmi harcokkal, vagy a két főszereplő magánéleti válságaival, döntéseivel kapcsolatosak –, egyszerűen kibontás nélkül maradnak. Így ha valaki nincs már eleve teljesen képben Ferenc pápa múltjával, vagy azzal, mi történt a 2005-ös, illetve a 2013-as pápai konklávé során, az nagy eséllyel el fogja itt-ott veszíteni a fonalat. A történetfoszlányok ugyanis nem nyújtanak kellő mankót a megértéshez, és ezen az sem segít, hogy a film folyamatosan ugrál az idősíkok, valamint a fel- és eltűnő mellékszereplők között. Ha viszont a nézőnek nem idegen a gazdasági válság utáni Argentína történelme, tudja, mi volt az a "piszkos háború”, és arról is van némi fogalma, hogy Ferenc pápa már a Buenos Aires-i hivatala során is mennyi mindent tett a szegényekért, vagy milyen vádaskodások érték a 2013-as pápaválasztás után, az ebből a filmből nem fog többet megtudni, mint amit már a sajtó is megírt.
Az első hiányérzetünk akkor támad, amikor az újságíró és Bergoglio beszélgetése során visszamegyünk az időben addig a pontig, amikor a későbbi pápa még pályaválasztás előtt áll. A fiú ekkortájt dönti el a család nagy örömére, hogy orvosnak készül, pár perccel később viszont már abban a jelenetben találjuk magunkat, amikor Jorge rájön, hogy mégsem a gyógyítás érdekli, sokkal inkább Istent szeretné szolgálni. Hogy ez a pálfordulás legfőképp miből táplálkozott: a nagyanyja féltve őrzött, Assisi Szent Ferencről szóló könyvéből, amit átad az unokájának vagy pusztán belső indíttatásból, arra nem térnek ki a film készítői, de azt legalább megtudjuk, hogy ez a döntés egy nagyobb családi balhéhoz vezetett, és az édesanyja lényegében sokkot kapott a bejelentést követően. A papi elhivatottság, vagy a cölibátus betartásának nehézségeire szintén csak egy rövid jelenet erejéig térnek ki, amikor a Jorge hirtelen szerelembe esik egy családi esküvőn, de dilemmáját csak addig követhetjük, míg tekintetével ácsingózva követi a hazautazó lányt.
A fiatal, spanyol újságírónővel kapcsolatban is csak tapogatózunk. Története a 2005-ös konklávé idején, teljesen véletlenül csatlakozik a jelenlegi pápa életútjához és bár látjuk belső vívódásait, magánéleti válságait, konkrét magyarázatot nem kapunk, hogy milyen fontos kérdésekre is kereste olyan nagyon a választ. Első találkozásuk meghatározó lesz a fiatal Ana számára, aki később interjúra bírja az atyát és egyre inkább tisztelője lesz. Beszélgetéseik során említődnek ugyan a pápaválasztás körüli hatalmi harcok, de legnagyobb sajnálatunkra ezek a részek sincsenek kidolgozva, ahogy a két jezsuita pap (az egyik a magyar származású Jálics Ferenc, valamint Orlando Yorio– a szerk.) eltűnése kapcsán is csak homályos képet festenek az elrablások körülményeiről, vagy arról, hogy Jorge atya pontosan milyen szerepet töltött be a közel 30 ezer áldozattal járó,,piszkos háború” idején. Egy jelenetnél talán nagyobb fókuszt is kaphatott volna az eset, tekintve, hogy Ferencet megválasztása után komoly vádak érték ezzel kapcsolatban: bírálói szerint passzív közreműködőként hallgatott az 1976 és 1983 közötti argentin katonai junták által elkövetett gyilkosságok és emberrablások idején.
Nem spoiler, csak segítség
Jálics 1994-ben megjelent életrajzi könyve, a Szemlélődő lelki gyakorlat volt az egyik kiváltó ok, amelyben ugyan név nélkül, de utal egy katolikus vezetőre, aki elárulta őt. Vele ellentétben a másik túlélő szerzetes, Orlando Yorio meg is nevezi Ferencet egy 1977-es jelentésében. Beszámolója szerint akkoriban misszionáriusként járta a szegénynegyedeket, hogy erőszakmentes életre tanítsa a fiatalokat, ami a katonai diktatúra ideje alatt veszélyes ügynek számított, hiszen a leghalványabb gyanú vagy pletyka is elég volt, hogy a hatalom emberei bebörtönözzenek vagy megöljenek valakit.
Ezzel maguk a szerzetesek is tisztában voltak, ezért arra kérték a katolikus egyház vezetőit, tisztázzák őket, hogy tevékenységük nem hatalomellenes és alaptalan a szóbeszéd, miszerint kapcsolatban állnának a baloldali gerillákkal. Yorio szerint Bergoglio ígéretet tett, hogy sort kerít egy beszélgetésre a fegyveres szervekkel, de ennek ellenére 1976. május 23-án a két jezsuitát megbilincselve elrabolták, majd öt hónapon keresztül kínozták és embertelen körülmények között tartották egy Buenos Aires-i börtönben. ,,Az igazságtalanság, hogy bizonyított ártatlanságunk ellenére börtönben tartottak, haraggal töltött el. Dühöm pedig egyre inkább az ellen a személy ellen irányult, aki hamisan tanúskodott ellenünk” – írja Jálics életrajzi könyvében. Később (a 2013-as pápaválasztás után kirobbant botrányt követően), a magyar származású jezsuita szerzetes tisztázta Ferenc pápát és azt nyilatkozta, hogy ,,Nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy a letartóztatásunkat Bergoglio atya kezdeményezte" - helyesbített a Vatikán rádiónak két nappal azután, hogy azt nyilatkozta, nem tud állást foglalni azzal kapcsolatban, milyen szerepet játszott annak idején a letartóztatásukban Bergoglio.
Ferenc pápa mindvégig rágalomnak nevezte, hogy együttműködött volna az argentin juntával, állítása szerint nem a két jezsuita pap kiszabadításában működött közre és nem fordítva. Ezt a verziót láthatjuk a filmben is egy viszonylag rövid jelenet erejéig.
Jorge Atya
Legélvezhetőbben és szinte hiánytalanul átjön azonban a filmből – függetlenül attól, ki mennyire ismeri Ferenc pápa munkásságát –, hogy Bergoglio pályája kezdete óta következetesen ugyanazon célok mentén űzte/űzi a hivatását. Azaz mindig kerülte a hivalkodást, visszautasította az egyre magasabb ranggal járó kiváltságokat (legyen szó ruházkodásról, kényelemről vagy utazásról), és rengeteg időt töltött Buenos Aires nyomornegyedeiben, hogy támogassa, segítse a szegényeket, harcoljon a kizsákmányolás és a korrupció ellen. Ugyanezzel a természetességgel és egyszerűséggel helyezkedett bele a pápai feladatokba is: meglepő könnyedséggel kezeli a nyilvánosságot és a sajtót, egyelőre elkerülik az egyházi botrányok, sőt az elemzők szerint akár képes lenne a vatikáni bürokrácia megformálására is.
Darío Grandinetti színészi játéka kicsit szépíti a forgatókönyv szétesését, és emberközelibbé teszi a pápa személyét: a film végén legalább azt el tudjuk képzelni, hogy milyen Ferenc pápa, amikor elvonul a nyilvánosság elől és magánbeszélgetéseket folytat a barátaival, teret enged az amúgy nem is rossz humorérzékének, vagy csak hódol egyik nagy hobbijának, a főzésnek. Ugyanezt nem tudjuk elmondani az újságíró szerepét játszó Silvia Abascal-ról, aki kicsit olyan, mint maga a történetmorzsákon egyensúlyozó film: túl sok részletből nem tudja kidomborítani a lényeget.
