A Temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka a Nemzetiben
Az ember tragédiájának egyik legizgalmasabb és legkorszerűbb értelmezését, átiratát Kokan Mladenovic szerb rendező készítette Gyarmati Kata dramaturg – jelenleg a színház művészeti vezetője – közreműködésével, az újvidéki magyar társulattal. Talán egyszer láthattuk a Bárkán (ha még emlékeznek erre a színházra az Üllői úton, a hajdani Ludovika szomszédságában, az Orczy kert sarkában). Remek előadás volt. Fő gondolata annyi – írtam akkor –, „hogy isten tökéletlenre alkotta az embert, viszont beleoltott egy csomó korlátot és követelményt, melyeknek megfelelni nem tud, majd elbújt, és valahol kajánul vigyorog szerencsétlen teremtménye csetlés-botlásán a megkerülhetetlen tilalomfák között. Csak az ördög humanista, aki társául szegődik e gyámoltalan, tudatlan, de időnként esztelenül lelkesedő lénynek képtelen útján.” A tavalyelőtti POSZT-on pedig ugyancsak az újvidéki társulattal készített előadása, az Opera ultima aratott fergeteges sikert és nyerte el a legjobb előadás díját.
Most tavalyi Koldusoperáját láthattuk a Nemzetiben, a temesvári magyar társulat szuggesztív megvalósításában. Nem Brechtét, hanem Mladenovicét és Góli Kornéliáét.
Természetesen Brechtet is megemlítik néha a játék során, de alapvetően John Gay eredetijére hivatkoznak. És még sokkal inkább magára a színjátszásra. Azzal kezdik a temesvári színészek, hogy egyáltalán játsszanak-e? Érdemes-e, megéri-e? Komolyan nem vehető, de azért fenyegető, hogy lesz-e egyáltalán előadás. Valódi színházi álpimaszkodás a nézővel. Kicsit hosszadalmas a jelenet, le-leül, de egészében mégis magával ragad. Ez a két óránál csöppet rövidebb produkció során végig így lesz.
A színház is végig dupla jelképként működik. Nyomorúsága mintázza az általános emberi nyomorúságot, pózolása, hipokrízise a társadalmi-politikai képmutatást, hazugságot. Mladenovic erőssége nem a rejtett szellemességben, a bújtatott utalásokban-célozgatásokban, hanem a kemény, pimasz, irritáló szókimondásban van. Jórészt ebből is adódik, hogy a nézőt hol elragadja, hol untatja a sok beszéd. Bele-belefárad a lendületes, szenvedélyes igazmondásba. Aztán egy szó, egy mondat, egy gesztus, egy motívum ismét lenyűgözi, elvarázsolja. Az utolsó szó végül is ez utóbbié. Jó emléket hagy maga után az előadás, otthon már csak arra emlékszünk, hogy valami fontosat, jelentőset, erőset láttunk.
Ebben természetesen nagy része van néhány nagyon erős, kemény, éles vonásokkal rajzolt színészi alakításnak is. Balázs Attilát, a társulat direktorát azt hiszem, régóta nem láttam ilyen markánsan karakteresnek. Góbés-kópés mosolya minden egyértelmű, vaskosan világos mondatának valami hátsó, huncut és mélyebb értelmet ad. Talán a rendezést is átértelmezi, áttetszőbbé, többértelművé teszi. Természetesen ő Peachum, a koldusvezér, az aljas vállalkozó, aki belülről ismeri a világ minden ocsmányságát. Tokai Andrea, akit mostanság Pintér Béla legújabb produkciójában, a Fácántáncban láthatunk a Szkénén, kajánkodva játssza társát az üzlet mocskában. Molnos András Csaba alkatához illő erőt mutat az öntudatos és balek bűnöző alakjában. Lenyűgöző még Bandi András Zsolt, Asztalos Géza, Tar Mónika, Magyari Etelka, Lőrincz Rita, Borbély B. Emília játéka.
A lényegében üres színpadot jelentő játéktérre Marija Kalabić talált ki izgalmas tárgyakat, mint például egy pet palackokból álló hatalmas csillárt, de főképp a mozgékony tárgyak, mankók, székek teszik izgalmassá a látványt. A nyomorruházatról, talmi eleganciáról, szoknya- vagy pocakvázakról Tatjana Radišić gondoskodott, a rengeteg bonyolult és fürge mozgást, komplikált alakzatokba rendeződést Andreja Kulešević koreográfus koordinálta. Góli Kornélia és Szerda Zsófia magyar dalszövegeihez Irena Popović szerzett zenét. Ezek a dühös dalok jól illettek a produkcióba, de nem másztak úgy be a fülembe, mint a Brecht-Weill songok.
De az előadásból áradó felháborodás, a harag aligha megy ki könnyen az emlékezetemből.
