Dráma és háború, titok és szerelem orosz módra

Ha már orosz hetet tartunk, összeszedtünk pár olyan erős filmet, amelyek akár alkotóikat, akár témájukat illetően orosz kötődésűek. Régi kultikus produkciók, döbbenetesen őszinte háborús filmek, szerelmes történetek és persze kihagyhatatlan klasszikusok is akadnak a folytatásban.

Iván gyermekkora (1962)

Az egyik legütősebb, szovjet háborús film Andrej Tarkovszkij rendezésében, amelyre anno 17 millió jegyet adtak el, Velencében pedig Arany Ororszlánt nyert. A történet alapja egy novella, amely Tarkovszkij szerint nem egy kiemelkedően jó írás, ezért viszonylag könnyű belőle jó filmet készíteni. A főszereplő a 12 éves Iván, akinek szüleit megölték a német katonák. A fiúban óriási bosszúvágy munkálkodik, ezért elvállal minden veszélyes akciót, és legfőbb vágya, hogy első sorban harcolhasson a fronton.


A film úgy érzékelteti a háború borzalmait, hogy nem mutat semmit a harcokból – személyes drámákból és a gyermekkor elvesztéséről viszont annál többet. Iván a szemünk előtt válik megtört, koravén felnőtté, aki úgy próbálja meg túlélni a háborús hétköznapokat, hogy felidézi a béke pillanatait és emlékképeket a családjáról. Tarkovszkij azokra a lélektani változásokra fókuszál, amik a háború horrorában óhatatlanul végbemennek az emberi pszichében, láttatni akarja hogyan keményedik meg a lélek és miként próbál megküzdeni egy félig gyerek a halál folyamatos látványával. A rendezőnek mindez sikerül: Iván karaktere és a szépen fotózott képek elementáris erővel hatnak a nézőre még napjainkban is.

Jöjj és lásd! (1985)

Ha már a háborús filmeknél tartunk, nem lehet kihagyni a Jöjj és lásd! című filmet, ami talán az egyik legdöbbenetesebb alkotás, amely a háború borzalmait dolgozza fel. A forgatókönyvíró Alesz Adamovics és Elem Klimov rendező szó szerint sokkol a filmmel, semmit sem hallgatnak el azokról a borzalmakról, amelyek Fehéroroszországban történtek a náci megszállás idején. A film főszerepében a kiskamasz Floria, aki játék közben talál egy fegyvert és úgy dönt, beáll a partizánok közé. Az igazi tragédiák csak ezután kezdődnek, és a sok szenvedés hatására (az előbb említett Iván gyermekkorához hasonlóan) a néző előtt roppan össze a gyereklélek. A film stílusa túlmutat a realizmuson, a kendőzetlen valóság iszonyata jelen van minden egyes képkockában, és szinte valóságossá válik a háborús rémálom. De ez is a cél, Klimov nem bánik kesztyűs kézzel a nézővel, és nem csinál titkot abból, hogy bele akar minket tuszkolni a háború borzalmas valóságába, mintha így szeretné végérvényesen megértetni, hogy a harcokban, a pusztításban nincsen semmi hősies és magasztos. A film minden eszközével azon van, hogy érzékenyítsen, a monológok, a szuggesztív közeli képek, a belső hangokat imitáló, tényleg őrjítő hangfoszlányok mind-mind arra játszanak, hogy a néző bevonódjon és átérezze a háború őrületét és értelmetlenségét.

Anna Karenina  (2012)

Jóval könnyedebb szórakozást ígér az Anna Karenina Joe Wright rendezésében, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Büszkeség és balítélet (2005) vagy Vágy és vezeklés (2007). A különleges látványvilággal kooperáló adaptáció úgy sűríti két órába Tolsztoj művét, hogy abból semmit sem hiányolunk, és azok számára is teljesen érhető minden momentuma, akik nem olvasták a regényt. A szokatlan kameraállások, a behavazott, végtelen orosz pusztaságok, a szürreális díszletmozgások, a szerelmi jelenetek giccsessége mind-mind fontos elemei a végeredménynek, egy újszerű, mégis minden ízében Tolsztoj világát idéző alkotásnak. A több mint két órás vizuális ingerbomba jótékonyak kiszakít a valóságból, miközben rácsodálkozhatunk egy színésznő beérésére, ugyanis Keira Knightley magabiztosan és hitelesen hozza Anna szerepét. A színésznő elképesztően szép és arisztokratikus a filmben, mindemellett bebizonyítja, mennyire jól állnak neki a kosztümös szerepek, míg a bájgúnár Jude Law is teljesen átlényegül és új oldaláról mutatkozik be.

Szállnak a darvak

Mihaliv Kalatozov Arany Pálma díjas filmje szintén nagy klasszikus, amit érdemes legalább egyszer megnézni, még akkor is, ha a régi filmek lassú ritmusától ma már talán el vagyunk szokva. Sztálin halála után ez volt az első olyan film, ami nem a hősies helytállást állította a középpontba, hanem az ember esendőségét. A film egyébként gyönyörűen van fényképezve, a bravúros kameramozgással még inkább érzékletessé teszi a két főszereplő, Tatyjana Szamojlova és Alekszej Batalov természetes játékát. A film Vera és Borisz kamasz-szerelmén keresztül tömören mutatja be a háború értelmetlenségét: a fiatalok óriási szerelmét kettétöri a háború, amikor a fiút behívják katonának, majd a fronton halálos lövés éri. Míg ő távol van, Vera egy idő után beadja a derekát Borisz egyik fivérének, aki egy pillanatra sem adja fel, hogy megszerezze magának a lányt. A cselekményekben gazdag film szépen rávilágít az ember kiszolgáltatottságára és a jóvátehetőség vágyára.

A szibériai borbély (1998)

Az óriási büdzséből, 45 millió dollárból készült filmben zseniális színészeket és több ezer statisztát mozgósítottak, láthatjuk benne a Kreml sohasem filmezett belső tereit, hetven tonna sóval árasztották el a Vörös teret, hogy igazi orosz telet láthassunk a vásznon, egyszóval monumentális alkotás, bődületes mennyiségű pénzből. Az más kérdés, hogy a szakmai kritikusok szerint a hatalmas költségek és minden igyekezet ellenére sem lett olyan átütő Nyikita Mihalkov alkotása, mint, amit vártak tőle.Ennek ellenére mindenképp érdemes megnézni, mert filmélménynek egyáltalán nem rossz, sőt!
A film 1905-ben kezdődik, amikor Jane levelet ír a katonai táborban lévő fiának, hogy elmondja húsz éve őrzött titkát. Ez a tikos történet és egyúttal egy fantasztikus orosz körkép is megelevenedik előttünk, amelyben a nagy érzelmek, a pompa és fékevesztett ünneplések dominálnak. A látványos jelenetek, a csodálatos helyszínek, és a jobbnál jobb színészi alakítások miatt izgalmas órák elé néz, ha Mihalkov filmje mellett dönt.

Oszd meg másokkal is!
Mustra