Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A címben megfogalmazott mondat éppen olyan bizarr, mint Roy Andersson legújabb filmje, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.
A mostanában nagyon menő skandináv filmek rajongóinak valószínűleg nem kell bemutatni Roy Anderssont, aki eddig leginkább a Dalok a második emeletről és a Te, aki élsz című mozikkal ért el nemzetközi sikereket. Az abszurd, groteszk, egzisztencialista képek nagymesterének új, egyébként magyar operatőrökkel forgatott filmje az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, amit még megjegyezni is hosszú, nemhogy végiggondolni az értelmét. A rendező saját bevallása szerint a film címét idősebb Peter Bruegel Vadászok a hóban című, ismert festménye ihlette, amelynek különböző minőségű reprói – Vladimir Nabokov szellemes kifejezését kölcsönvéve – a középosztály banális tartozékaként számos közintézményben és háztartásban megtalálhatók. Jobban belegondolva, az ágon tűnődő madár valóban szánakozva nézheti a képen látható emberek rovarlétét, kisszerű nyomorát, és ez a szál az, amiben Andersson filmje is nagyon erős.
Rémségek kicsiny boltja
Nem tudok jobb hasonlattal élni, az egész olyan, mintha Matthew Barney Cremaster-sorozatában Örkény István egyperceseit a Godot-ra várva két szereplője, Vladimir és Estragon adná elő. A műfaja szerint mondjuk, hogy egymáshoz lazán kapcsolódó történeteket mozgató egzisztencialista abszurd fekete komédia, amelyben a kispolgári létezés üres, tompa, groteszk és kiüresedett jelenetei dominálnak.
Az első három szekvencia a halálról szól, hősei egy kompon meghalt férfi (akinek már kifizetett sörére azonnal akad jelentkező), egy idős néni, illetve egy bácsi, aki addig erőlködik bornyitás közben a dugóhúzóval, míg szívrohamot kap. Ezek némiképp elválnak a film közepétől és végétől, mégis szerves részei maradnak. Van két kvázi főhős, Sam és Jonathan, akik középkorú utazó ügynökök. Végtelenül szürkén és szomorúan, idézem: "tréfás cikkeket" árulnak, hogy vidámabbá tegyék az emberek életét. A vámpírfogsor (extra hosszú tépőfogakkal), az örök klasszikus nevetőzsák és az új sikertermék, az egyfogú bácsis gumimaszk már önmagukban elképesztően furcsa egyveleget alkotnak, hát még mindezt a két szomorú bohóc tálalásában, akiknek persze nem sikerül felvidítaniuk tréfás áruikkal a körülöttük lézengő nyomorultakat.
Az ügynökök különféle szánalmas helyszíneket járnak körbe portékáikkal, így jutnak el például egy kocsmába, amelynek törzsvendége a nagyothalló bácsi. Az ő visszaemlékezéséből bomlik ki egy 1943-as jelenet, amikor is Lotte kocsmájában szegény tengerészfiúk csókért vettek feleseket a sánta kocsmárosnőtől, s mindezt el is énekelték. A film visszatérő dallama a számos nyelven létező katonai induló, mi magyarul János bácsi a csatában szöveggel szoktuk ismerni. Erre a dallamra énekel a csóklopó Lotte ugyanúgy, mint a városszéli kocsmába egyszer csak betévedő 19. századi hadsereg. Ahogyan az előzőekből is kiderül, a film eléggé szabadon kezeli az időt, ezzel még noymasztóbbá téve az ismétlődő groteszk körforgást. XII. Károly is megérkezik a kocsmába – ahol mai ruhában ott áll a két ügynök, az egyikük egyfogú bácsis maszkban – ásványvizet kér, és elviszi magával az egyik csapos fiút (a királyi sátorba). A vert sereg később visszatér ugyanoda, csapos fiú nélkül, a király pedig vécére akarna menni. A kocsma kortárs vendégei közben sírnak és söröznek.
Én kérek elnézést
Ilyen, és ehhez hasonló, a fantázia, az álom és a kisszerű létezés keverékéből összeálló groteszk jelenetekkel van telezsúfolva a film, ami amennyire az előnye, úgy a hátránya is. Egyrészt nem érdemes minden hangulatban nekiülni, mert gyakran mozog a szórakoztatás és az idegőrlés határán. Másrészt néha a kevesebb több lenne: értjük a leckét, az emberi élet nevetségesen sivár, a halál bármikor eljöhet, a hétköznapok megannyi jelentéktelen párbeszéddé állnak össze. A film visszatérő jelenete, hogy a szereplők egy ismeretlennek azt ismételgetik a telefonba, hogy örömmel hallom, hogy te jól vagy. Hány ilyen mondat hangzik el nap mint nap, még akkor is, ha senki nem gondolja komolyan, és persze senki nincs jól. Sokszor van olyan érzésünk, hogy ezeket az etűdöket még nézni is kínos. Ilyen jelenet például egy iskolai előadás megidézése, amely egyben a film címének másik magyarázatát is adja. Az iskolai előadás amúgy is kínos műfaj, nyilván mindenkinek vannak emlékei feszengő versmondásokról és hamis énekkari produkciókról. Itt láthatjuk a nagyon dagi kislányt, Wilmát, akit a tanár bácsi a színpadra szólít, és megkérdezi, hogy milyen műsorral készült. Wilma verset fog szavalni, derül ki rögtön, a csavar azonban, hogy végül sosem halljuk meg a valódi szavalatot. A tanár ugyanis elkezdi kérdezgetni tovább a láthatóan kényelmetlenül álldogáló kislányt, hogy miről szól a vers, milyen madárról, és mit is csinál az a madár. Wilma kötelességtudóan válaszolgat, így tudja meg a néző, hogy a vers egy galambról szól, aki egy ágon ül, és azon gondolkozik, hogy nincs pénze. Szóval az élet értelme a pénz, jövünk rá gyorsan, és az üzenetek tárháza újabb klisével bővül: az ember nemcsak szánalmas és gonosz, hanem ráadásul élete értelmének a pénzt tartja.
Ti fehér, középosztálybeli nézők, akik mások nyomorán szórakoztok
Végül a szórakoztatóipar és a közönség is kap egy nagy gyomrost. Az utolsó két jelenetben már nyoma sincs a korábbi a fekete humornak, ami addig el tudta hitetni a nézővel, hogy feloldódhat a groteszkben. A homo sapiens alcímet viselő két szekvencia egyikében egy majomkísérletet láthatunk, ahol a fehér köpenyes, telefonáló nő ügyet sem vet az árammal kínzott kismajomra. A másik jelenetben angolul beszélő katonák terelnek be embereket egy rettenetes bronz kínzószerszámba, amelyet aztán begyújtanak alattuk. Ekkor már nagyon feszengünk, egyáltalán nem szeretnénk ezt látni. A jelenet végén kinyílik egy üvegajtó, a kínzásnak ugyanis a filmben is van nézőközönsége: látványosan jól öltözött, idős, fehér emberek, akik mintha csak egy kerti partin lennének. Igen, a pénzen, és a kilátástalanságon kívül ezt az üzenetet is értjük. Miért nézzük végig mások szerencsétlenkedését? Miért nem segítünk az elesett néninek? Miért nem szólunk, ha valakit bántanak? Miért járunk moziba? Miért nézünk olyan filmeket, amelyben másokat megölnek? Vagy kifiguráznak? Mi értelme van az életnek? Van még min tűnődnie a galambnak, és rajta keresztül a film nézőjének is. Ez az egyetlen, ami biztos, mint bornyitás közben a halál.
