Rába Roland nemrég azt mesélte nekünk, hogy kedve támadt színpadra állítani egy horrortörténetet, hiszen amúgy is mindenfelé zombikat lát maga körül, például a plázákban. Így született az Utolsó című előadás a Trafóban, amit a Proton Színház színészeivel karöltve hozott létre, és ami technikailag valóban emlékeztet egy horrorfilmre, de méginkább egy kormánybírálattal súlyosbított horrorparódiára. Az inkább kiszólásos, mint kikacsintós politikai utalásokra persze szükség is van, az adja meg a történet sava-borsát, ráadásul az alapötletül szolgáló Ionesco dráma, a Rinocéroszok sem szűkölködött a társadalomkritikával, Rába mégis szájbarágósan ülteti át a történetet a mába. Ennek fő oka, hogy a zombivá válás már eleve egy metafora, minek túlragozni?
Az történik, hogy egy szupermarketbe állam bácsi bezár néhány dolgozót és vásárlót, mivel elterjedt közöttük az együttműködés-vírus, ami szépen zombivá alakítja őket. Az előadás kezdetén közepesen érdekes karakterek igyekeznek bemutatni és megváltani a világot (vagy legalábbis a nőket), ám ezt olyan hosszadalmasan teszik, hogy az ember szinte el is felejti, hogy valójában egy horrorra ült be. Nyilván mindez annak köszönhető, hogy a nézőknek le kell essen, az egyik főszereplő, Mázló Tímea, a valóságban is siket, mégis rettenetesen túl van nyújtva, és semmi más nem derül ki belőle, csak az, hogy a nők sokba kerülnek. Feltehetően akár siketek, akár nem.
A konfliktus együtt érkezik a vérfrissítéssel, és mindez Ficzere Béla képében jelenik meg a színpadon. A drogos bunkó szerepe jól eltalálta a színészt, heves antréjának köszönhetően végre beindulnak az események, ami - mint minden jó horrorfilmben - kábé annyit tesz, hogy szépen, lassan csak zombivá válik szinte mindenki. Nehéz nem lelőni a poént, de a lényeg mégiscsak az, hogy színpadon nehezen lesz valóban félelmetes a horror, viszont remekül lehet használni annak kliséit, már ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Rábáékkal szerencsére ez nem fordul elő, a szereplők hellyel-közzel a helyükön vannak, csak Tóth Orsi jelenléte értelmezhetetlen teljesen. A poénok nagyjából ülnek, bár néha kicsit erőltetettek, az viszont, hogy a sötétségben az emberi faj azonnal dugni kezd, igazán jópofa tanulság. Bánki Gergő érzi és szereti ezt a fajta játékot, ahogy Herczeg Tamás lélekvilágától sem állhatnak messze a horrorfilmek, mégis általánosságban elmondható, hogy hiteles zombit táncos tud csak igazán jól játszani, mert zombiként mozogni nehéz.
Lelke lehetne, mégsem lesz az az előadásnak Baksa Imre, aki a biztonsági őr szerepében hiába kulcsa a többiek menekülésének, egy pillanatra se hisszük el, hogy valóban az tudna lenni – pedig talán jó lenne elhihetni velünk. És noha az Utolsó viccesen osztja az észt, azért nem lenne rossz, ha a nézők a teremből kifelé már nem csak a történet komikumára emlékeznének. Másra viszont nem nagyon lehet, ami viszont feltételezi, hogy kísérletnek nem rossz, mégsem való a horror a színpadra.
