Kritikánk Császi Ádám Viharsarok című filmjéről: a heteró melegeknek se könnyű a kivándorlás dilemmája.
A Berlini Filmfesztivál Panorama programjában volt először látható Császi Ádám új filmje, a Viharsarok. Nemsokára ön is megnézheti majd a hazai mozikban, valószínűleg 18-as karikával, mert elég sok benne a meztelenség és a szex. De még több benne a csodálatosan eltalált fotó, a némaság által keltett feszültség és nem jelentőségteljes, de kicsit frusztráló részlet, amiken a külföldi kritikusok a jelek szerint nem akadtak fenn, reméljük, ön se fog.
A téma miatt az lenne kézenfekvő, ha Császi Ádám új filmjét a Coming Outhoz hasonlítanánk, hiszen az volt a legutóbbi, meleg témájú magyar mozifilm. Csakhogy a Viharsarok nézése közben sajnos/szerencsére az embernek eszébe se jut a Coming Out című film. Ez annyiból jó, hogy azt a filmet viszonylag keveseknek sikerült megszeretni, így jobb is, ha minél hamarabb elfelejtjük. Annyiból viszont kár, hogy ehelyett viszont a Brokeback Mountain (Túl a barátságon) fog a néző eszébe jutni igen sokszor, csakhogy Ang Lee klasszikusához a Viharsarok nem igazán ér fel.
A magyar Jack Twist nem cowboy, hanem focista, és egy német csapatot hagy ott, onnan tér vissza a Viharsarokba (Jake Gyllenhaal szerepében Sütő Andrást láthatjuk). Az Alföld Ennis del Marja pedig Heath Ledger helyett Varga András, aki szintén nem egy túlságosan széles körben ismert színész, és a sztárok hiánya valószínűleg segít a rendezőnek abban, hogy műve realisztikusnak, szinte dokumentumfilmszerűnek tűnjön (az egyetlen ismertebb arc Börcsök Enikőé). Az embernek végig az az érzése, hogy a stáb csak megkereste a helyszínt, és mintha anélkül kezdtek volna forgatni, hogy bármit is változtattak volna a házakon, udvarokon, lakásbelsőkön. Úgy általában az atmoszféra is nagyon eredeti, vagy legalábbis annak tűnik.
De van olyan lassú ez a film, hogy a nézőnek marad ideje elgondolkodni. És ilyenkor például azon gondolkodhat el, hogy vajon ezen a környéken az emberek tényleg ennyire keveset beszélnek-e a valóságban is? Itt vajon tényleg mindenki kibírja, hogy két perces néma csönd után tegye fel azt a kérdést, aminek feltételéért kilométereket robogózott? Itt mindenki elköszönés-búcsúzkodás nélkül hagyja ott a másikat a beszélgetés végén, hogy azzal se szaporítsa a szót? Kelet-Magyarországon tényleg ekkora újság még mindig, hogy vannak melegek is a világon? Vagy egész pontosan hányban játszódik a történet? Valóban létezik olyan katolikus templom az univerzumban, ahol a misén ülő személyek többsége nem fekete ruhás öreg néni, hanem atlétatrikós, kigyúrt fiatalember? A túlságosan hangsúlyos realizmusnak ez a hátulütője: idegesítően kirí belőle minden más, ami nem felel meg száz százalékig a valóságnak.
A Viharsarok egy igaz történeten alapul, és reméljük, lesz még alkalmunk megkérdezni Császi Ádámot arról, hogy milyen mélységig ment utána azoknak a srácoknak, akikkel mindez megtörtént. Mindenesetre a Viharsarok abban is emlékeztet a Brokeback Mountainre, hogy meglepően heterók benne a melegek. A két film közül egyik sem tartalmazza a homoszexuális férfiakra általában jellemző tulajdonságok közül egyiket sem azon kívül, hogy férfiakkal szeretnek szexelni. Sőt, kifejezetten macsók ezek a figurák, a Viharsarok tele van focizós-sörözős jelenetekkel.
Rengeteg meleggel találkoztam már életemben, de olyannal még eggyel sem, aki szerette volna a focit, akár nézni, akár játszani. Itt rögtön három ilyen van, micsoda meglepő egybeesés. De olyannal sem találkoztam még, akiben ne lett volna legalább egy-egy buzis gesztus – persze nem affektál minden meleg, de azért nagyon kevés az olyan homoszexuális férfi, mint amilyenek a Viharsarok szerepelői, akiről az ember tényleg soha nem gondolná, hogy mi a pálya; akiben még azután sem lehet felfedezni semmi különöset, hogy az ember tudja róla, hogy homoszexuális. A sztori szerint a falubeli keménycsávóknak sem esik le magától a tantusz, maguktól nem veszik észre valakiről, hogy meleg (pedig két meleg srác is él a faluban), csak akkor támad fel bennük a homofóbia, amikor meghallják, hogy pajtásukat megfogdosta egy másik srác. Addig nyilván semmi jele nem volt, hogy kígyót melengetnek a keblükön.
Több olyan meleg fiatalembert ismerek személyesen, akik a Viharsarok helyszínéhez hasonlítható falvakban nőttek fel Magyarországon az utóbbi 20-30 évben. Általában nem sört isznak, Lady Gaga/Madonna/Beyoncé/stb. a legfontosabb személy az életükben, festik a hajukat, és kicsit máshogy öltözködnek, mint a többiek. A Viharsarok meleg szereplőit csak az különbözteti meg a falu többi suhancától, hogy őket kicsit jobb színészek játsszák. Utólag úgy képzelheti el az ember, hogy ha ez a történet valóban megtörtént, akkor a szereplők valószínűleg az életben jobban hasonlítanak a Mónika Show-ba kasztingolt szerencsétlenekre, mint a Viharsarok szimpatikus, tehetséges és átlagos ruhákba öltöztetett színészeire. Vajon a realizmus azt követeli meg, hogy a melegekből cenzúrázzanak ki minden buzisságot? Vajon parodisztikus hatású lett volna egy-két feminin gesztust belevinni a háromból legalább az egyik karakterbe? Ezt soha nem fogjuk megtudni.
Valamit mintha mondani szeretne a film ezen kívül a vallásról is, vagy talán a vallással kapcsolatban, esetleg valami másról, csak katolikus rítusokból vett képek és szövegek segítségével – de hogy mit, az sajnos csak a jelen kritika szerzőjénél intelligensebb nézőknek fog összeállni. Van a filmben feltámadási körmenet, áldozás, mise, Isten báránya, kórus (ami a latin „pacem” szót c helyett cs-vel énekli), még a keresztre feszített Jézus oldalán szúrt seb is megjelenik, de vajon mi ennek a jelentősége? Aki tudja, adja majd össze a film végén.
Mindenesetre a fő különbség a Brokeback Mountainhoz képest, hogy ott a két főszereplő a boldogságkeresés tragikus hősévé válik – életük tragédiája, hogy a hegyekben, fiatalon átélt aranykorszakot, az első nagy szerelmet soha többé nem tudják se visszahozni, se überelni, se elfelejteni, akárhogy is alázzák meg magukat. A Viharsarokba főleg a film második fele miatt nehéz belelátni hasonló egyetemes mondanivalót, a két srác románca egy ponton ugyanis háromszöggé bővül, és hamar egyértelművé válik, hogy itt aranykorszakról szó sincs, senki számára. A legfontosabb kérdés inkább az, hogy el kell-e a hagyni az otthont, ha az elviselhetetlenné válik – illetve, ha igen, milyen messze kell előle menekülni.
