Kéjvágyó baritont rendezett Dustin Hoffman

Hoffman sokáig várt, míg a kamera mögé állt, de megérte. Egy film a kiöregedett operaénekesekről is tud izgalmas lenni.

Dustin Hoffmann, mint megannyi más színész, eljutott odáig, hogy ki akarta próbálni, milyen irányítani a szereplőket, és úgy alakítani a dolgokat, ahogy ő szeretné. Hoffmann nem egy nagy ívű drámát választott, inkább a egy könnyed, de erőteljes filmet tett le az asztalra, amiben voltaképp nem sok minden történik, és minden szereplő elmúlt hetven.

A film egy angol idősek otthonában játszódik, melyet kiöregedett zenészeknek és operaénekeseknek tartanak fenn. A film alapja Daniel Schmid 1984-es dokumentumfilmje, mely azt a milánói idősek otthonát mutatja be, melyet még Verdi alapított egykori operaénekeseknek.

Az otthonban egészen odáig nem történik semmi izgalmas, amig be nem költözik Jean (Maggie Smith), a régi operacsillag, aki megvetéssel tekint a kissé feledékeny, el-elalvó többi lakóra. Egészen addig, mig ki nem derül, hogy szívének oly kedves exférje is a ház lakója. A dráma egy koncerttel tetőzik, ahol négy egykor világsztár áll színpadra, hogy elénekeljék a híres Quartettet a Rigolettóból.

Persze az igazi drámák hetven felett is dúlnak, az egykori házaspár vitáitól zeng a ház, és akkor még ott van az egykori Don Juan, aki nem tagadván meg magát,  nyolcvan felett is boldogan flörtölget a fiatal doktornővel, Michael Gambon pedig hagymázas elképzeléseit próbálja megvalósítani, és színpadra kényszeríteni a nyugdíjas primadonnákat.

Dustin Hoffman jó érzékkel mutatja be az öregedést, nem kínos, nem feszengős a történet, de persze nagy megélésekre nem kell számítani. A film pont az, ami: egy könnyed film egy álmos vasárnap délutánra.