Erről a kórképről mindenki hallott már és mindenki retteg tőle. Személyes történettel készültünk a Stroke Világnapjára.
Nagymamám 83 éves korában kapott sztrókot. Nyugdíjba menetele után már tényleg semminek nem volt hajlandó örülni. Kész tortúra volt a szülinapja. „Nem kellett volna” – mondta, bármivel is leptük meg, és nem mosolygott hozzá. Ha lehet még zárkózottabb, és valamivel jobb alvó lett, legalábbis ami a nappalt illeti.
Éjszaka gyakran még akkor is égett nála a lámpa, mikor az első troli elzúgott az ablakunk alatt, olvasott, teológiát, filozófiát és western füzeteket német nyelven. Gyermekorvosként egész életében 16 órákat dolgozott – rendelés, aztán nyakába vette a várost és ment a többi kis betegéhez. Így is felneveltek három sajátot nagyapámmal. Öregkorára mogorva lett és zárkózott, nem szívlelte a kompromisszumot, sem a társaságot. Egészen az agyvérzéséig. Onnantól már nem ő mondta meg, mikor zavarhatjuk és mikor nem.
A legszebb ember volt, akit valaha láttam. Ahogyan ült a kertben, körülötte napfény, a napfény ellen kiskarimájú szalmakalap, ölében egészséges keze a bénát tartja laza mozdulattal, arcán pedig az a se eleje se vége mosoly, amilyet csak ő tudott formálni keskeny ajkaival valamilyen titokzatos gondolat vagy érzés hatására, amiről az volt a benyomásom, hogy földi halandó nem ismerheti meg sohasem. Olyankor alig mertem hozzászólni, nehogy megtörjem a varázst. A varázslatok viszont – rá kellett jöjjek – csak hisszük, hogy óvatosságunk kényének áldozatai lehetnek.
Ha érdekel a Stroke Világnap 2025 - Lélekarc címmel a Weborvos.hu-n megjelent személyes történet folytatása, ajánljuk a cikket.
