Ahogy legutóbb ígértem, ezúttal a futás lelki oldaláról lesz szó. Mielőtt belevágtam ebbe az egészbe, nem is gondoltam volna, hogy egy ennyire egyszerű mozgásforma mennyire bonyolult érzéseket válthat ki az emberből. "Egyik nap imádok futni, másik nap annyira gyűlölöm, hogy megfogadom, hogy a félmaraton után soha többet nem futok, és beiratkozom inkább balettozni" – írtam két hete, és a helyzet azóta is változatlan.
Imádok futni!
Ha valaki azt kérdezné tőlem, őszintén szeretek-e futni, nem tudnék határozott, mosolygós igennel felelni. Pedig szeretek nyaralás közben hegyi ösvényen, vagy éppen a tengerparti sétányon futni. Szeretem, hogy a futástól furcsamód lerövidülnek a távolságok és több dolog fér bele egy napba – amit gyalog egy félnapos túrával tudnék megnézni, az futva csak két óra. Szeretem, amikor sikerül legyőzni saját magam, és végre nekiindulok az aznapi futásnak. Szeretem, amikor bár el vagyok fáradva, mégis meg tudom magam győzni arról, hogy érdemes végigfutom az aznapra kitűzött távot. Szeretem az érzést, hogy ma is megcsináltam.
Szeretem, amikor köszönünk egymásnak más futókkal. Szeretek egy izzasztó futás után lezuhanyozni és bűntudat nélkül egy nagyot enni. Szeretem, hogy bárkivel aki fut, egyből megtalálom a közös hangot az azonos érdeklődés miatt. Szeretem, amikor a futónaplóm miatt lelkes olvasói leveleket kapok. Szeretem, amikor az edzőm megdicsér, hogy megint fejlődtem. És nem tagadom: szeretem, hogy úgy érezhetem, heti három futó és egy erősítő edzés mellett garantáltan nem kell aggódnom az alakom miatt.
Gyűlölök futni!
De utálom, hogy ha rossz a kedvem, egyszerűen semmivel nem tudom magam rávenni, hogy elinduljak futni. (És persze, hogy az ebből fakadó bűntudatot is utálom.) Utálok hajnalban kelni, hogy beleférjen a napomba a futás. Utálom, hogy minden elővigyázatosság ellenére a kánikulai hosszú futásaimnál valamimet mindig sikerül véresre dörzsölnöm. Utálok bemelegíteni és nyújtani, bár pontosan tudom hogy milyen fontosak.
Végezetül utálom, hogy egyre gyakrabban parázom be a versenytől – mi lesz, ha elfutom az elejét, mi lesz, ha egyáltalán nem bírom lefutni a távot, mi lesz, ha felkészületlenül érnek az emelkedők, mi lesz, ha nem sikerül a tervezett időn belül beérni. (Nyilván semmi, de ilyenkor annyira nem használnak az észérvek.)
És akkor a profi megnyugtat
A Runner's World szakértőgárdájából ezúttal Pulay Szilvi edző válaszolt kínzó kérdéseimre.
Biztos még neked is vannak olyan napjaid, amikor nehezen veszed rá magad a futásra. Neked ilyenkor mi válik be, mivel tudod magad rávenni hogy mégis elindulj? Vagy van olyan, hogy ilyenkor kihagyod az edzést? Vagy más mozgásformát választasz aznapra?
Naná, hogy vannak! Szerencsére ritkán vagyok demotivált a futást illetően, de előfordul. Ilyenkor nagyon sokat számít, ha arra az érzésre gondolok, ami futás közben és után szokott hatalmába keríteni. A "flow"-t nehéz ugyan felidézni, de szerencsére annyira jó, hogy már a gondolata is segít a nekiindulásban. Van, hogy "külső" motivációkkal veszem rá magam, hogy ne a punnyadást válasszam. Például kitalálom, hogy oké, a táv teljesítése után megjutalmazom magam valami egészséges, kényeztető dologgal (pl. egy finom turmix, masszázs). Bár általában, mire visszaérek, már nem is olyan fontosak ezek a jutalmak. Néha pedig arra gondolok, hogy "dehát a barátnőim is futottak ma", így én is inkább a sportolást választom. Ha végképp semmi nem visz rá a futásra – mert fáradtság esetén ez is megesik, akkor kihagyom aznapra a sportolást (ez nagyon ritka), vagy elmegyek jógázni, esetleg csinálok magamnak egy átmozgató edzést és streching programot.
Hogyan motiváljam magam egy hosszú futás – akár verseny – közben? Mi az, amire hasznos gondolni, ami segít a kitartásban, és mi az, ami jó, ha eszembe se jut?
Szerintem mindig a cél kell, hogy a szemünk előtt lebegjen. Ha az még messze van, akkor tűzzünk ki mikrocélokat (legyen ez például a következő frissítőpont, vagy a hely, ahol tudjuk, családtagjaink szurkolva várnak minket). Gondoljunk a befutás örömére, idézzük fel a megcsináltam-érzést! Gondoljunk arra, hogy lépésről lépésre közelebb kerülünk a célvonalhoz. A hosszú távot futók közül sokakat a finish utáni fröccs, vagy kiadós, ízletes vacsora gondolata viszi tovább. Semmiképp nem szabad negatív gondolatokat előhívni, és ne hajtogassuk, hogy mennyi van még hátra, inkább töltsön el elégedettséggel az az út, amit már megtettünk.
Nálam törvényszerű, hogy verseny előtt néhány héttel totálisan bepánikolok, elkezdem hajtogatni, hogy nem is szeretek futni, és hogy a világ legnagyobb hülyesége volt benevezni erre a versenyre (pedig addig lelkesen készültem és tiszta pillanataimban látom, hogy tényleg szeretnék elmenni). Mivel nyugtatnál meg egy így pánikoló kezdőt?
Emlékeztetném, hogy miért kezdte el. Felhívnám a figyelmét, hogy nézzen vissza: honnan indult, és most hol tart. Pár hónapja még alig tudott lekocogni 2-3 kilométert, most meg száguld, vagy hosszabb távokat teljesít, mint valaha gondolta volna.
Lemaradtál a korábbi részekről? Itt pótolhatod
Lassan futni nehezebb, mint gondolnád: Mi kell ahhoz, hogy valaki belevágjon egy félmaratoni felkészülésbe, és miért nehéz lassan futni? Ebben a cikkben leírtam.
Már tudom, miért éri meg a reggeli sminkelés helyett inkább futni: Mire jó egy hajnali, közösségi futóedzés, és milyen a tökéletes edzésterv? Itt elolvashatod.
Szakadó esőben futni pocsék, viszont alázatra tanít: Van az úgy, hogy nincs jó idő, mégis edzeni kell, de még ez az élmény is hasznos lehet. Erről mesélek, és arról, milyen a futók ideális étrendje.
Nyaraláson futni? Ez nem volt könnyű! Lelkesen csomagoltam el a futócuccaimat, még ábrándoztam is milyen szép lesz az Alpokban, a gyönyörű tájban futni. Végül tényleg az volt, de nem sokon múlt, hogy egyáltalán ne kerüljön elő a futócipő a bőröndből.
Miért legyen nálad vazelin, ha nyáron futni mész? Hogy utána ne fájjon a zuhanyzás! A félmaratoni felkészülés ugyanis nem mindig fájdalommentes. Kidörzsölődés, túlerőltetés és egyéb nyavaják a cikkben.
