A kardvívás hagyománya szerint a párbaj fő fegyverneme kezdetben a két kézzel tartott hosszú kard volt, kiegészülve páncéllal és pajzsokkal. Amilyet a klasszikus lovagi tornák esetében felidéz az ember. Ez igazi erőpróbát jelentett, túl sok képzettséget, ügyességet nem igényelt, egy jó döntés véglegesen meghatározhatta a harc kimenetelét.
Hogyan teljesedhethetett ki szexuálisan az ember egy olyan bigott és szigorú törvények által irányított világban, mint a középkor? Nos, nagy adag leleménnyel, majd azt követő vezekléssel.
A középkorban és a kora újkorban mai szemmel hihetetlenül kegyetlen, embertelen módszerekkel büntették meg az elítélt bűnösöket – a valaha volt talán legkegyetlenebb büntetést nem egy ellenséges uralkodó, hadvezér, lázadó vagy tömeggyilkos, hanem egy szerencsétlenül járt szakács szenvedte el.
Egy névtelen középkori katalán szerző nem csak a szerelmes nő ismérveit gyűjtötte össze: egész kézikönyvet állított össze a házasélet rejtelmeiről, kitérve a legkedveltebb pozitúrákra is.
A 16. századi feudális Japán egyik legkülönösebb figurájának számított Jaszuke, a hórihorgas, afrikai származású férfi, a történelem első külföldi, nem japán személye, aki szamuráj harcosként szolgálhatott. A fekete bőrű szamuráj alakját legendák övezik, története a legizgalmasabb szamurájfilmekkel is versenyre kelhet.
A Hansen-betegség, vagyis közismert nevén a lepra, napjainkban gyógyítható és ritka betegségnek számít, a középkorban azonban gyakran találkoztak vele az emberek, és súlyos tünetekkel sújtotta azokat, akik elkapták. A köztudatban a középkori leprások kiátkozottként, közutálatot és félelmet keltő „lényekként” élnek, de tényleg így volt a valóságban?
Az öngyilkosság mérhetetlenül tragikus dolog, a középkori és kora újkori Európában azonban az egyik legszégyenteljesebb bűnnek számított: elkövetőit még a mások életét kioltóknál is súlyosabb vétkesekként tartották számon, akiknek a legcsekélyebb esélyük sincs az üdvözülésre. Egyesek ezért inkább megöltek valakit, hogy halálra ítéljék őket, és hóhér, mintsem saját kezük által kelljen bevégezniük földi létüket.
Úgy gondolnánk, hogy Mátyás király udvarában is ugyanazok az ételek kerültek az asztalra, amelyeket manapság is fogyasztunk, csak éppen más, hangzatosabb elnevezésük volt a középkori változatoknak. Az igazság az, hogy nehéz dolga lenne annak, aki egy valódi reneszánsz lakomát szeretne összeállítani. A menüsorban ugyanis nem lehetne se krumpli, se paradicsom, se paprika.
A karácsony már a középkorban fontos ünnepnek és az év egyik leginkább várt időszakának számított: a családok együtt ünnepeltek, és gyakran féktelen lakomázásba és dorbézolásba torkolltak az ünnepi vigasságok. Számos, ma ismert karácsonyi hagyomány gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, míg az ünneppel kapcsolatos egyéb szokásokat régen elfeledtük.
Az altesti humor nem a modern kor találmánya, már évezredekkel Adam Sandler és Rob Schneider filmjei előtt szívesen derültek az emberek a testnedvekkel és gázokkal kapcsolatos, intellektuálisnak nem igazán nevezhető viccelődésen. A „műfaj” legjelentősebb képviselője II. Henrik angol király udvari bolondja, Roland volt, aki művészi szintre emelte a szellentést, és ezért mesés vagyonban részesített ura és parancsolója.
Az egyiptomi múmiák napjainkban műkincsnek számítanak, a múltban azonban az európaiak sem a holtak nyugalmát, sem az ókori kultúra szentségét nem tisztelték: a múmiákat rengeteg, mai szemmel bizarr módon hasznosították, például megették őket a jó egészségük érdekében.
VIII. Ince pápa nyolc éven át tartó uralkodása nem tartozik a katolikus egyház legfényesebb időszakai közé: a 15. századi egyházfő gátlástalanul pumpolta a Vatikán vagyonát, hogy saját magát és rokonait még gazdagabbá tegye, nyíltan felvállalta törvénytelen gyerekeit, és hírhedt bullájával a csúcsra járatta a boszorkányüldözést. Azonban még ezeknél is durvább, hogy – legalábbis, ha hihetünk a legendának – a pápa „vámpírként” kisfiúk vérét itta, hogy életben maradjon.
