A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) tanácsai segítenek, hogy a koronavírus-járvány idején is felelős gazdi lehess, és bárhogy is alakuljon a helyzet, biztonságban tudhasd kedvenced.
Ha azt szeretnéd, hogy az önkéntes karantén ne hagyjon fájó nyomot a párkapcsolatodon, érdemes törekedned a tudatosságra, sokat és jól kommunikálni, és gyakorolni az önreflexiót. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Pszichológus szakértőink mondják el.
Három hete tanulnak otthonról a tanköteles korú gyerekek, és ennyi ideje van otthon az ovisok, bölcsisek többsége is. Ráadásul nemcsak a szüleik, de az egyedülálló vagy a párkapcsolat különböző szakaszaiban járó többi felnőtt egy része is a négy fal közé szorulva tengeti a mindennapokat.
Az otthon maradás sokunkból válthat ki feszültséget. Rosszul viselhetjük a bezártságot, az üres napokat, a tehetetlenségünket, vagy épp a saját terünk hiányát. Egész nap összezárva folyton izgő-mozgó gyerekeinkkel, vagy épp csak saját magunkkal szintén komoly megterhelést tud jelenteni. Néha olyan jó lenne egy kicsit megnyugodni, valóban ellazulni, és erre valamiképpen a gyerekeinket is rávenni. Elrugaszkodott meditációs gyakorlat helyett olyan játékokat kerestünk, amik megoldást nyújthatnak a közös relax megvalósításához.
A vírus terjedését lassítandó, most szombattól csak a legszükségesebbekért hagyhatjuk el otthonunkat. Bár sokak számára egy vadasparkban tett egészségügyi séta, vagy a havi rendes állatkert-látogatás ezek közé a dolgok közé tartozna, az állatmegfigyelés sajnos nincs a létfenntartáshoz szükséges dolgok listáján.
Embert próbáló napok ezek azoknak a szülőknek, akik március 16. óta egy vagy több iskolásuk mellett egyszerre próbálnak szülőként, munkavállalóként és korrepetitorként is helytállni. Nem könnyű a gyerekeknek sem: van, ahol flottul, van ahol csak nagyon akadozva működik az online suli, és tegyenek meg erőn felül mindent a tanárok is, sokszor bőven marad még feladat a szülőre is.
Ínséges időket élünk, sok minden forog kockán. Pár hete még azt hittük, mi megússzuk, csak beszéltünk róla, most pedig nyakunkon a vész, szorongunk, félünk, és persze otthon maradunk.
Az, ami egy hónappal ezelőtt oktalan pániknak tűnt, mára egyre inkább bölcs előrelátásnak néz ki: ha nem akarunk minden ajánlásra fittyet hányva naponta boltba mászkálni, kevesebbszer és átgondoltabban, de alkalmanként többet kell vásárolnunk. A mód és a mennyiség persze nem mindegy. Ha jót akarunk az egészségünknek, és másokra is gondolunk, nemcsak lisztből és cukorból, és nem is tonnaszám spájzolunk, hanem igyekszünk olyan alapanyagokból betárazni mondjuk egy hétre, amikből viszonylag változatosan etethetjük a családot.
Most, hogy közegészségügyi vészhelyzet van, az óvodák és iskolák is bezártak, a legtöbben igyekszünk kidolgozni egy élhető alternatívát a mindennapokra. Vannak, akik otthonról dolgoznak, sok helyen lassan beindul a távoktatás is, a barátokkal, nagyszülőkkel pedig online tartjuk a kapcsolatot. De hogyan alakítja a mostani helyzet a külön élő szülővel történő kapcsolattartásokat?
Általában szeretjük a családunkat, általában örülünk az együtt töltött időnek. De most, ahogy múlnak az összezárva töltött napok, egyre feszültebbek, hisztisebbek leszünk. A másik egyre idegesítőbb, a gyerekek egyre nehezebbek. De miért? Mi történik velünk? Pszichológus szakértőink podcastban válaszolnak.
Hetek óta tudjuk, próbáljuk tudatosítani magunkban, hogy a jelenlegi helyzet rengeteg fordulatot fog magával hozni. Mindegy, hogy az oktatás digitalizációjára vagy az egészségügy helyzetére gondolunk, alkalmazkodnunk kell a világ változásaihoz.
Amikor csütörtökön felvetettem, hogy írok arról, hogy hogyan őrizzük meg a relatív kiegyensúlyozottságunkat és az ép eszünket a kényszerű otthonlétben, még nem olyan lelkiállapotban voltam, mint ma. Az elmúlt egy hét tele volt gondolatok és vélemények radikális újraírásával, a saját és a család életére vonatkozó nehéz döntések meghozatalával, és mindezt hűvös fuvallatként átlengi a riasztónak tűnő jövővel kapcsolatos bizonytalanság. Mégsem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk felelősen gondoskodni magunkról, a szeretteinkről és a közösségről, aminek talán sosem éreztük annyira, hogy a részei vagyunk, mint most, az elszeparáltságban.
