felelősség 2 - Dívány

Populáris pszichológiai cikkek kedvelt témája az öngondoskodás. Nap mint nap olvashatunk arról, hogy teremtsünk énidőt, legyünk jók magunkhoz, figyeljünk oda a testi, kognitív, érzelmi és társas szükségleteinkre. Pihenjünk, sportoljunk, vegyünk forró fürdőt, jutalmazzuk, kényeztessük magunkat. Bár mindez rendkívül fontos, de korántsem elégséges feltétele a lelki egészségünk növelésének, megőrzésének. Gyakran ugyanis olyan problémáktól szenvedünk, amelyek egészen más típusú beavatkozásokat igényelnek.

A család sajnos nem mindenki számára az az idealizált béke szigete, aminek képzelni szeretjük. Az érzelmi és testi bántalmazásnak, amit az ember a szüleitől elszenved, komoly, a felnőttkorba nyúló következményei vannak, de ennek a megfelelő kezelése a legtöbbször komoly dilemmát okoz a már felnőtt gyereknek.

Ideális esetben a két csík láttán sem az anyuka, sem az apuka nem kap pánikrohamot. A férfi boldog mosollyal öleli magához a párját, és alig várják, hogy elkezdjenek gondolkodni a neveken és a gyerekszoba kialakításán. Mondom: ideális esetben.

A pszichológusok túlfunkcionálásnak hívják azt, amikor valaki kéretlen tanácsokat ad, olyan dolgokat is megcsinál a szerettei helyett, amelyeket ők is meg tudnának tenni, vagy hajlamos inkább gyorsan elvégezni mások feladatait is, csak hogy ne kelljen vele túl sokat vacakolni. Ezek sokszor teljesen jó szándékú viselkedések – mi a baj velük mégis?

Ann Hopkins 1989-ben perelte be munkáltatóját, a Price Waterhouse könyvelőirodát, mert nem tették meg partnerré. A cég elismerte, hogy képzettsége és addigi munkája alapján felmerült Hopkins kinevezése, de ezt végül a nő „személyközi problémáira” hivatkozva vetették el. Úgy gondolták ugyanis, hogy több sminket kellene használnia, nőiesebben kellene járnia és beszélnie. Nem csoda, hogy Ann felháborodott, és jogi útra terelte a konfliktust. Ügye az amerikai jogfejlődésre és a pszichológiára egyaránt nagy hatással volt.

Mitől lesz valaki rossz szülő? És mitől lesz jó? Egyáltalán lehet-e és van-e értelme annak, ha értékelni akarjuk magunkat, egymást? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.

A szőlőtőkék végénél megállt, vágyakozó tekintettel nézett a vesszőkről lelógó zamatos fürtökre. Gondolta, lop belőlük egy kicsit, mielőtt a gazda ideér. Ám a gyümölcsök túl magasan voltak, így a róka bárhogy próbálkozott, egyet sem tudott elérni. Egy óra múlva elsompolygott, közben ezt mondta magának: nem is akartam azokat a fürtöket, úgyis savanyúak voltak. Miért baj, ha folyton az Ezópusz-mesében szereplőhöz hasonló magyarázatokat keresünk, hogy jobban érezzük magunkat? Legújabb sorozatunk hetedik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a racionalizációról.

Földrengés, vulkánkitörés, hurrikán, árvíz, bozóttűz, balesetek, és igen, járványok: életünk tele van katasztrófákkal. Vajon ki a felelős értük?

Hány éves kortól kéne részt vennie a gyereknek a háztartásban? Vajon milyen feladatokat bízhatunk rá? És persze a legfontosabb kérdés: tényleg jár érte pénz, vagy éppen azzal rontjuk el egy életre a gyereket?

„Körülbelül három nagyregényre elegendő élményt” gyűjtött másfél év alatt a Hős utcai szegregátumban, mégis „vékonyka”, ám annál fontosabb verseskötettel jelentkezik a Margó fesztiválon Erdős Virág. A József Attila-díjas költő rengeteg portréfotót is készített az ott élőkről, amelyek a családok hűtőjén talán mindmáig megtalálhatók, de a Hősöm című könyvbe nem kerültek be. Hogyan éri el mégis a kötet, hogy ennyire mély és sokszor felkavaró benyomásokat szerezhetünk a lakók életéről anélkül, hogy látnánk az arcukat? Erről beszélgettünk a szerzővel, aki azt is elmondta, miért lényeges az önkontroll, ha nálunk kiszolgáltatottabb emberek felé fordulunk.

Egy krízis kezelésében kiemelkedő szerepe van a vezetőnek. Nemcsak a védekezés lépéseit koordinálja, hanem a viselkedésével arra is hatni fog, hogy egy csoportban mi lesz a norma: marad az önös érdekek hajhászása, a bizalmatlanság, a bűnbakok keresése, vagy inkább az aktív felelősségvállalás, az őszinteség és a szolidaritás lesz a jellemző. Ráadásul a lakosság szempontjából rendkívül kiszolgáltatott helyzetről van szó, amelyben könnyű visszaélni a hatalommal. A feladat kétségkívül embert próbáló – hogyan lehetne jól csinálni?

A központi érzelmi válasz egy járvány idején elsősorban a félelem, amely a közösségi média terében manapság extrém módon felerősödhet, hiszen megállás nélkül özönlenek ránk a negatív ingerek. Ráadásul minél jobban szorongunk, annál hatalmasabbnak észleljük az előttünk álló fenyegetést. A túlzott aggodalomnak azonban komoly veszélyei is lehetnek a reális helyzetfelismeréshez képest: együtt járhat az ellenségeskedés, a politikai intolerancia, a bűnbakképzés vagy éppen a dehumanizálás megemelkedett szintjével. Hogyan lehetne megállítani ezt az öngerjesztő folyamatot, és konstruktív mederben tartani a vírusra adott válaszainkat?