Erdős Virág: Hogyan írjak a katasztrófáról, ha mások szerint ez a világ rendje?

dívány hosszú hős

„Körülbelül három nagyregényre elegendő élményt” gyűjtött másfél év alatt a Hős utcai szegregátumban, mégis „vékonyka”, ám annál fontosabb verseskötettel jelentkezik a Margó fesztiválon Erdős Virág. A József Attila-díjas költő rengeteg portréfotót is készített az ott élőkről, amelyek a családok hűtőjén talán mindmáig megtalálhatók, de a Hősöm című könyvbe nem kerültek be. Hogyan éri el mégis a kötet, hogy ennyire mély és sokszor felkavaró benyomásokat szerezhetünk a lakók életéről anélkül, hogy látnánk az arcukat? Erről beszélgettünk a szerzővel, aki azt is elmondta, miért lényeges az önkontroll, ha nálunk kiszolgáltatottabb emberek felé fordulunk.

„Két, sóderig leamortizálódott betonoszlop” jelzi az egykori kaput, amelyen keresztül a Hősöm című kötet nyitószövegében belépünk Budapest legnagyobb, jelenleg felszámolás alatt álló szegregátumába. A kiűzetésről szóló döntés korábban megszületett, gyorshírként meg is jelent a médiában: 600 embernek kell majd elhagynia az otthonát, az épületeket le fogják dózerolni, a helyükre sportpályákat építenek. Ekkor érkezünk a területre, és kezdjük el bejárni a rejtett világot. Mi mindennel találkozunk, és mit lenne érdemes magunkkal vinni a tapasztalatainkból ahhoz, hogy véget vessünk a hasonló társadalmi katasztrófáknak? Erdős Virág költővel készítettünk interjút, aki június 7-én mutatja be új könyvét a Margó fesztiválon.  

Hősöm második verse rögtön azzal szembesíti az olvasót, hogy a kőbányai látogatást ne egyfajta szafariként kezelje, hiszen nem egzotikus vadállatok élnek itt, hanem emberek. Hogyan, milyen módszerekkel képes elérni a kötet többi részében, hogy a Hős utca ábrázolása ne látványosság vagy katasztrófaturizmus legyen?

Az embervadászat és a felebaráti szeretet két véglete között még van egy csomó problémás opció, és szerintem sok múlik azon, hogy ezeknek a veszélyeivel is szembe tudunk-e nézni. Hogy mennyire vagyunk tudatában saját, őszinte odafordulásként megélt tolakvó arroganciánknak, hogy mennyire vagyunk képesek kontrollálni öncélú, romantikus lelkesedésünket, hogy adott szituációban le tudunk-e mondani a számunkra megajánlott kommunikációs lépéselőnyről – ezek és az ezekhez hasonló józan, önkorlátozó megfontolások és finomhangolások döntik majd el, hogy képesek leszünk-e valaha is kikeveredni saját részvétlenségünk egyre sötétebb dzsungeléből, vagy minden lépéssel csak beljebb és beljebb jutunk. 

Erdős Virág új verseskötete a Hős utcában élők történeteinek ad hangot
Erdős Virág új verseskötete a Hős utcában élők történeteinek ad hangotFotó: Debreczeni Fanni

Az én „alapozó taktikám”, ha lehet így mondani, a másfél éven át tartó, többé-kevésbé folyamatos jelenlét volt, kezdetben a Hős utcai gyerekekkel foglalkozó Kontúr Közhasznú Egyesületen keresztül, majd, miután ez az együttműködés különféle okok miatt lehetetlenné vált, nélkülük. Körülbelül három nagyregényre elegendő élményt gyűjtöttem össze, és hogy ennek a rengeteg ráfordított időnek-energiának a hozadéka végül csupán ez az aránytalanul vékonyka kötet lett, ennek magyarázata talán épp az előbb említett dilemmákban rejlik.

Hogyan lehet hírt adni egy katasztrófáról anélkül, hogy ne mutatnád az égő házat, vagy épp az áradó folyóban fuldokló embert. Hogyan lehet hírt adni egy katasztrófáról, ha mások szerint ez a világ rendje, és nincs itt semmi látnivaló. Hogyan lehet részvétet kelteni egy katasztrófa áldozatai iránt, ha a közvélekedés szerint ők az okai mindennek, a házat ők maguk gyújtották fel, és a folyók is az ő förtelmes bűneik miatt indultak áradásnak. Nem túlzás, körülbelül ilyesféle nehézségekkel találja szembe magát az ember, ha a kétezer-húszas évek Magyarországán a Hős utcáról szeretne írni. 

A könyvben a szerző élményeit, reflexióit megszólaltató versek (kis kezdőbetűvel, fehér háttérrel) váltakoznak az ott élők történeteinek, tapasztalatainak hangot adó szövegekkel (nagy kezdőbetűvel, szürke háttérrel). Ez utóbbiak gyakran párbeszédeknek az egyik feléből állnak, amitől rögtön jelenetszerűvé válnak az írások, mintha a Hős utca lakói közvetlenül az olvasóhoz beszélnének. Mennyire tekinthetők dokumentaristának ezek a szövegek, és mi az, amiben óhatatlanul az ön hatását tükrözik? 

A szövegek egy része gyerekekkel folytatott beszélgetések alapján készült
A szövegek egy része gyerekekkel folytatott beszélgetések alapján készültFotó: Magvető Kiadó

Az alatt a másfél év alatt, amíg heti-kétheti rendszerességgel kint voltam a Hős utcában, sok ott élő gyerekkel összebarátkoztam, sokat voltunk együtt, sokat beszélgettünk. A könyvbe bekerült szövegek voltaképp ezeknek a beszélgetéseknek a sűrítményei, párlatai, kicsit elemelt, itt-ott letisztogatott, megmunkált és valamiképp „helyzetbe hozott” irodalmi variánsai. Pont annyira átiratok, hogy már teljes joggal a magaménak érezhessem őket, de azért még tiszta lelkiismerettel el lehessen sütni velük kapcsolatban azt a bizonyos titokzatos és szuper erős – bár nulla esztétikai relevanciával bíró – „Tényleg ezt mondta!”-érvet. Közben persze – bármilyen érzelgősen és szakmaiatlanul hangzik is –, van még egy fontos, szubjektív adalék: a végtelen szeretet és gyengédség, mégpedig a cserbenhagyók bűntudatával, szégyenével és keserűségével vegyes szeretet és gyengédség, amit az általam megismert Hős utcai gyerekek iránt érzek. 

A Hősöm olyan fotókat tartalmaz, amelyeket ön készített a helyszínen. Felmerült bármikor a munkafolyamat során, hogy emberek is szerepeljenek a képeken? Ha ezt az érintettek nem akarták, akkor nyilván tárgytalan a kérdés. Ha azonban nem ez volt az oka, akkor nem tartott attól, hogy vizuális értelemben reprodukálódni fog az a láthatatlanság, amelyet a kötet éppen eloszlatni igyekszik? 

Ez a dilemma már a 2016-os világító testek – 100 kis budapest című, a hajléktalanság témáját meglehetősen, mondhatni, „felülreprezentáló” könyvem esetében is előjött. Abban a kötetben száz rímtelen szabadversem mellett száz saját készítésű Budapest-fotóm szerepelt, és csupán a kilencvenvalahányadik oldalon bukkant elő először és utoljára egy emberi testrész: egy földön fekvő, hajléktalan ember meztelen lábfeje. Voltaképp mind a kilencvenvalahány ezt megelőző kép és vers ennek az egyetlen fényképnek a felvezetése volt. Kb. ekkorra remélhettem, hogy már sikerült megnyernem az olvasóim bizalmát annyira, hogy elhiggyék nekem, hogy nálam ez a kép, ez az idegen tekinteteknek kiszolgáltatott emberi test „jó kezekben lesz”. Azt teszem vele, amit tennem kell, vagyis a művészi ábrázolás egyrészt végtelenül profán, másrészt egyszerűen dekódolható liturgikus utalásával úgymond térdet hajtok előtte, és ezzel a méltón celebrált közléssel kvázi felmutatom és minden méltatlan vonatkozásától „megtisztítom", valahogy úgy, ahogy az utolsó vacsora előtt Jézus mosta meg a tanítványai lábát, mondván: „A ki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; a ki pedig engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött .” (Jn 13, 20) Ezt most csak azért mesélem el, mert szerintem ennél szerényebb ambíciókkal és csekélyebb mértékű önkorlátozással nem nagyon szabad a másik ember fotográfikus ábrázolására vállalkozni.

A Hősöm című mostani könyvben tulajdonképp ennek a megfontolásnak a jegyében egyáltalán nem szerepelnek testekről, arcokról, emberekről készült fotók. Másfél év alatt persze kismillió fotót csináltam az ott élő gyerekekről. A Hős utcában is, mint bárhol máshol, hatalmas varázsa van a portréfotónak, a kinyomtatott és a lakásban kitett fényképeknek pedig máig virágzó kultusza. Úgyhogy ajándékba néha én is vittem a családoknak egy-egy róluk készült, kinyomtatott fotót, jó érzés arra gondolni, hogy a hűtők oldalán talán mindmáig megőrződtek. De a könyvbe ezek közül természetesen egy se került be. 

A könyvben látható fotókat a szerző készítette a szegregátum két lebontásra ítélt épületében és azok közvetlen környezetében
A könyvben látható fotókat a szerző készítette a szegregátum két lebontásra ítélt épületében és azok közvetlen környezetébenFotó: Erdős Virág

Bekerült viszont sok minden más. Például a folyton-folyvást hegyekben álló, és valami delejes vitalitással mindig újratermelődő Hős utcai lomok, a fűben-hóban-pocsolyában hánykolódó legkülönfélébb használati tárgyak, a hiányzó ablaktáblákat helyettesítő ilyen-olyan hulladékdarabok a lehasznált hullámpalától kezdve a méretre fűrészelt lakásajtón át a Barca FC-s fürdőlepedőig. Márpedig érzésem szerint ezek a szemérmetlenül extrém vizuális nyomok olyan intenzitással utalnak a még ott élő, valaha ott élt, vagy akár épp ezekben a percekben továbbálló emberekre, hogy tulajdonképp nincs szükségünk az arcukra, hogy lássuk az életüket. A kallódó tárgyaikban a hányatott sorsukat.

Úgyhogy a „láthatatlanság reprodukálódásától” ebben az értelemben talán mégsem kell tartani. Pláne ha mindezeken felül egy minimális esélyt azért a szöveg „láttató erejének” is megszavazunk.

Óvodás- és kisiskoláskorú gyerekekre jellemző, hogy a magyarázatigényük messze túlnő az ismereteik szintjén. Sok mindent nem értenek még, de annál nagyobb kedvvel gyártanak különböző elméleteket a világ működéséről. A kötet viszont fájóan éles kontrasztban áll a gyerekszáj típusú műsorok derültségével – megrázó élmény olvasni, hogy hogyan próbálnak meg a gyerekek olyan jelenségeket (például szerhasználat, öngyilkosság, börtön) beilleszteni a világképükbe, amelyekről ennyi idősen egyáltalán nem is kéne tudniuk. Van oka annak, hogy ennyire hangsúlyos a gyermeki nézőpont megjelenése a könyvben? Számított például az, hogy általában az olvasók is könnyebben tudnak kapcsolódni hozzájuk, vagy esetleg önnek nyíltak meg jobban, mint a felnőttek? 

Annak, hogy a gyerekekkel ültem le először beszélgetni, leginkább praktikus okai voltak. Bár igazság szerint volt egy másik tervem is: arra készültem, hogy alaposan körbekérdezem a házban lakó néniket-bácsikat, hogy ők vajon mit gondolnak az itt élő gyerekekről. Az első egy-két beszélgetés alkalmával viszont olyan erős, a gyerekek felé irányuló – értsd: rájuk projektált – indulatokkal szembesültem, hogy inkább gyorsan letettem a dologról. Az apukám című, időmértékes vers például épp ebből a szomorú tapasztalatból született. 

A cikk az ajánló után folytatódik

A KEVESEBB TÖBB. A MENTES JOBB. – MEGJELENT MENTES ANYU SZAKÁCSKÖNYVE

 

„Mentesen táplálkozó családnak főzni nagy kihívás. Ezt a lányaim mellett megtanultam. Ebbe a kötetbe olyan recepteket válogattam, amelyekből akár többhetes menü is összeállítható, gyorsan elkészíthető, így bőven jut idő a családra is. A könyvvel elsősorban a sorstárs mentes anyukák életét szeretném megkönnyíteni, de mindenki sok hasznos ötletet meríthet belőle."

Nemes Dóra újságíró, a Dívány szerzője, a Mentes Anyu megálmodója, de mindenekelőtt kétgyerekes anyuka. Mentes receptekkel először „csak” meggyőződésből kísérletezett, majd a családban felbukkanó inzulinrezisztencia és gluténérzékenység óta kötelezően és elszántan foglalkozik.

Mentes Anyu szakácskönyve ide kattintva már rendelhető!

Promóció

Jelenleg sokan, sokféleképpen próbálják átkeretezni azt a képet, ami a Hős utcáról és a Hős utcaihoz hasonló környezetben élő emberekről mára kialakult. Vannak erre sikeres és kevésbé sikeres, tapintatos és kevésbé tapintatos kísérletek, nyilván nem én fogom megváltani a világot, bár nem lenne rossz. Viszont meggyőződésem, hogy annak a közkeletű érvnek a sulykolása, miszerint „a gyerekek nem tehetnek semmiről, ők nem érdemlik meg ezt a sorsot” – nem elég semmire. Nem csak ők, az égadta világon senki se érdemli meg, se gyerek, se felnőtt, se fiatal, se öreg, hogy a 21. században, Európa kellős közepén olyan súlyosan korlátozó, mérgező és traumatizáló szegregációban és mindamellett olyan szélsőségesen ellenséges társadalmi környezetben kelljen élnie, mint a Hős utcaiaknak és a hozzájuk hasonló körülmények között élő szegényeknek és romáknak bárhol az országban. Ha erre itt, a tényleges katasztrófa előtti utolsó utáni másodpercben még sikerült felhívnom néhány békésen álmodozó olvasóm figyelmét, akkor hálás lehetek a sorsnak.

Amikor civil vagy művészeti kezdeményezések különböző társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet, gyakori nehézség, hogy jórészt csak azokat az embereket tudják elérni, akik eleve érzékenyek voltak az adott témára. Mit gondol, így lesz ez a Hősömmel is? Vagy akkora a baj, hogy a magukat nyitottnak és az egyenlőség mellett elkötelezettnek tartó olvasóknak is bőven van okuk magukba nézni, ahogy azt a tükör című szöveg sugallja?

Nem kérdés: az utóbbi. Akkora a baj.

Címlapkép: Debreczeni Fanni. Borítókép: Erdős Virág. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.