Bár Abigél napról-napra változik, az első négy hétben úgy éreztem, egy csodálatos (bár keveset alvó) csecsemő anyukája vagyok, mióta azonban betöltötte a négy hetet, hihetetlen fejlődésen megy keresztül.
Hát, ez nem olyan, mint ahogyan elképzeltem, egyáltalán nem.
Abigélt már nagyon nehéz szoptatni.
Abigélnek rengeteg új tudománya van, és most már az egész napot el tudjuk tölteni úgy, hogy szinte csak őt bámuljuk, annyira szórakoztató, vicces és okos.
Abigél hihetetlen kis erőgép, és ha valamit a fejébe vesz, arról nem mond le.
Abigél kezd rosszalkodni.
Mivel többnyire lehetetlen rájönni, apró gyermekünknek mi baja van éppen, parásabb szülők nagy köröket futnak a lehetséges megoldást keresve, kevésbé parásak pedig egyszerűen ráfogják valamire a gyerek nyűgösségét.
Abigél megint nyaralni volt, nagyon jó dolga van, na meg persze nekünk is, hiszen minket sem hagyott itthon.
Végre, végre, végre.
Abigél mászik! És ez egyszerűen hihetetlen, tudom, tudom, ezt már vagy ezerszer írtam, de most tényleg.
Abigél, az én kedves, aranyos, okos, vigyori kislányom, a szomszédok, a boltos nénik és mindenki kedvence, különös szokást alakítottt ki pár héttel ezelőtt, elkezdte ugyanis utálni az embereket.
Abigél kezd veszélyes lenni.
