Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Maria Montessori neve sok szülőnek ismerős: minden idők egyik leghíresebb pedagógusának módszere ma is rendkívül népszerű. Montessorinak azonban nem jutott könnyű élet: a 19. századi, konzervatív Olaszországban egyáltalán nem volt mindennapos, hogy egy nő egyetemre járjon, az pedig még kevésbé, hogy házasságon kívül szüljön gyermeket.
Maria Montessori egy kicsiny olaszországi faluban, Chiaravalléban született 1870-ben, édesapja a pénzügyminisztérium tisztviselőjeként a helyi dohánygyárban dolgozott. Maria ötéves volt, amikor szüleivel Rómába költözött, és az általános iskola után a korszakban szokatlan módon úgy döntött, műszaki középiskolában tanul tovább. A mérnöki, műszaki, természettudományos pálya akkoriban Olaszországban (is) a férfiak kiváltsága volt: nem nézték jó szemmel, ha valaki nőként ilyen területre merészkedett. Montessori vágya az volt, hogy mérnök legyen, később azonban meggondolta magát, és beiratkozott a római Sapienza Egyetem orvosi karára, ahol az első női orvostanhallgatók egyike lett és a negyedik olasz nőként szerzett orvosi diplomát.
Ellenszélben az orvosi pályán
Sem édesapja, sem környezete nem támogatta döntésében, neme miatt egyes orvostanhallgatók és professzorok is ellenségesen fogadták. Nem tartották például illőnek, hogy férfiak társaságában boncoljon meztelen holttesteket, így egyedül kellett ezt megtennie. Mindezek ellenére kiválóan teljesített, kórházi asszisztensi állást szerzett, majd gyermekgyógyászatra és pszichiátriára szakosodott, s hamarosan magánpraxisba kezdett. Szakterülete a megkésett fejlődésű vagy értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel végzett kutatások voltak. Sokat utazott, kutatott, publikált a témában, emellett a konferenciákon felszólalt a nők egyenjogúsága mellett, és hangsúlyozta: megfelelően képzett szakemberek szükségesek a sérült gyerekek fejlesztéséhez.
Karrier vagy anyaság?
Az ifjú doktornő a munkahelyén ismerkedett meg Giuseppe Montesanóval, aki maga is orvos volt. Kapcsolatuk szerelembe fordult, majd 1898-ban megszületett kisfiuk, Mario.
Montessori tudta: ha férjhez megy, búcsút inthet a karrierjének, mint ahogy akkor is, ha kiderül: házasságon kívül született a gyermeke.
Így kisfiát inkább vidékre adta, és egy szoptatós dajka gondjaira bízta. Giuseppével megbeszélték, hogy nem házasodnak össze, titokban tartják kapcsolatukat, viszont nem is kezdenek viszonyba senki mással. Montesano azonban nem tudta betartani az ígéretét: családja nyomásának engedve, a társadalmi ranglétrán való előrébb jutás érdekében megnősült. Maria Montessori ritkán, titokban látogatta gyermekét, aki már 14 éves volt, amikor ismét édesanyjához költözött. (Állítólag a tetemes külön töltött idő ellenére zavartalan volt a kapcsolatuk, sőt, Mario később édesanyja asszisztense lett.)
A Montessori-módszer
Maria Montessorit 1898-ban megbízták azzal, hogy hozzon létre egy gyógypedagógiai iskolát Rómában, amit két évig irányított. Árvaházakból és különböző iskolákból gyűjtötték össze a nevelhetetlennek tartott gyerekeket, akik viszont az ő új módszerének köszönhetően sikeresen vették a tanulással járó akadályokat. Az intézmény kettős célt szolgált: nemcsak iskolaként, hanem továbbképző intézetként is működött. Az ide jelentkező tanárok többek között pszichológiát és anatómiát tanultak, és elsajátították Montessori módszereinek és nézeteinek alapjait is. Montessori abból indult ki, hogy minden gyermek egyedi, és a felnőtteknek elsősorban nem fegyelmezni kell őket, hanem inkább felfedezni, megismerni fejlődésük törvényszerűségeit. Montessori két év után lemondott a vezetésről, és ismét beiratkozott az egyetemre, ahol filozófiai, antropológiai és neveléstudományi tanulmányokat folytatott.
Ekkor már kezdett megfogalmazódni benne, hogy nemcsak sérült vagy nehezen kezelhető, hanem egészséges gyerekeken is kipróbálná a módszerét. Erre 1907-ben nyílt lehetősége: ekkor Casa dei Bambini (Gyermekek Háza) néven, Róma legszegényebb kerületében megalapította nevelési intézményét, ami a Montessori-módszer ma is érvényes alapvetésére épült: a gyermekek tiszteletére, valamint a szabad, képességeiket kibontakoztató nevelésre. A hagyományos tanítással szemben olyan környezetet teremtett, amelyben a gyerekek játszva tanulhattak. Óvodás- és kisiskoláskorú gyerekeket fogadtak, Montessori maga nem tanított, csak megfigyelt. Az ő forradalmi újítása volt, hogy a nehéz, felnőttek számára készült bútorokat gyerekméretűre cseréljék, és felismerte, hogy a gyerekek örömmel végeznek el olyan „munkákat”, mint a söprögetés, a háziállatok gondozása vagy a kertészkedés. Emellett tornáztak, énekeltek, agyagoztak, imádkoztak, és szabad játékra is lehetőség volt, a Montessori tervei alapján készített játékokkal.
Egy élet a gyermekekért
A Casa dei Bambini hamarosan új épületet nyithatott, Montessori módszere egyre inkább felkeltette az érdeklődést. A Montessori-módszer elterjedésében része volt egy szerencsés találkozásnak is: Franchettiék, egy vagyonos házaspár anyagilag támogatták Maria Montessorit, és rábeszélték, hogy írjon könyvet pedagógiai módszeréről, majd vállalták a könyv megjelentetését is. 1909-ben már nemzetközi szinten is érdeklődtek a módszer iránt, 1911-ben pedig hivatalosan is bevezették azt az állami iskolákban Olaszországban és Svájcban.
A tízes években sorra nyíltak külföldön a nevével fémjelzett iskolák, és Montessori-társaságok alakultak. Maria Montessori Barcelonában telepedett le, de továbbra is sokat utazott, Európa-szerte előadásokat tartott és tanárképző tanfolyamokat szervezett. Az 1930-as évek fasizálódó Olaszországában érdekes kapcsolat alakult ki Benito Mussolini (aki maga is tanító volt eredetileg) és Maria Montessori között: a kezdeti rokonszenv a diktátor részéről hamar gyanakvásba fordult, végül Mariát és fiát is politikai megfigyelés alá helyezte. Az olasz kormány 1936-ban véget vetett Montessori tevékenységének az országban, aki ekkor fiával együtt Hollandiába költözött. A harmincas években egyre inkább a békére nevelés került tevékenysége középpontjába, de a történelem alakulását sajnos ő sem tudta befolyásolni.
A második világháború alatt fiával együtt Indiában tartózkodott, majd a háború befejezése után Amszterdamban telepedett le. Ekkor már túl volt a hetvenedik életévén, de fáradhatatlanul fáradozott azon, hogy megismertesse módszerét a világgal. Nobel-békedíjra jelölték, ezt azonban végül nem kaphatta meg: 1952-ben agyvérzésben elhunyt. Halála után fia, Mario és a világszerte jelen lévő Montessori-társaságok vitték tovább óriási szellemi örökségét.
