A 18. század második felétől a 19. század közepéig, az ipari forradalom idején Angliában teljesen elfogadott volt a gyermekmunka. Már a négy-ötéves gyermekek is ugyanazokat a 12 órás műszakokat teljesítették, mint felnőtt társaik, a következmények pedig gyakran végzetesek voltak.
„A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. (…) Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve” – írta Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művében 1845-ben.
Már az ókorban és a középkorban is bevett gyakorlat volt a gyermekmunka, a 16-17. században pedig az angol hadihajókon kiskamasz fiúkra bízták a lőpor szállítását. A gyerekek legkegyetlenebb kizsákmányolása azonban az ipari forradalom időszakára tehető: 1788-ban a gyapotfeldolgozó gyárak munkásainak kétharmada gyerek volt; de rengeteg gyermekmunkást alkalmazott a mezőgazdaság és a bányászat is. A legszomorúbb sors azonban a kéményseprők segédeinek, az úgynevezett mászófiúknak jutott.
Hároméves kéményseprők
A gombamód terjeszkedő nagyvárosokban létfontosságú volt, hogy a kéményeket tisztán tartsák. Mivel a szűk kéménykürtőkbe gyakran nem fértek be a felnőtt férfiak, szívesen bízták a munkát egészen fiatal gyerekekre.
Fennmaradtak adatok hároméves kéményseprőkről; és sokan nyolc-kilencéves korukra már ki is nőtték a munkát.
Gyakran megesett, hogy egy-egy élelmes vállalkozó több kéményseprőfiút alkalmazott, mint például egy bizonyos Mrs. Bridger, aki „minden reggel három órakor felkeltette szegény fiúkat, akik ing, cipő és harisnya nélkül mentek kéményt söpörni. Amikor hazaértek, a lépcsőt kellett felmosniuk és egyéb fáradságos munkát végezniük, mielőtt megkapták volna szűkös fejadagjukat.” A kéményseprő-gyerekeket szándékosan alultáplálták, hogy megfelelően soványak maradjanak, és a legszűkebb kürtőkbe is beférjenek. Ha valakinek nem akaródzott felmászni, lentről bökdösték, vagy tüzet gyújtottak a talpa alatt. A belélegzett szénpor miatt ezeknél a fiúknál gyakran alakultak ki rákos megbetegedések, de a kegyetlen munkakörülmények miatt sokan szenvedtek balesetet, égési sérüléseket vagy egyszerűen beszorultak a kürtőbe, és ott lelték halálukat.
Patkányfogók
Más gyerekeket patkányfogóként alkalmaztak, hiszen a nagyvárosok másik óriási problémáját a kétes higiéniai viszonyok miatt elszaporodott patkányok jelentették. Amint egy korabeli patkányfogó beszámolt róla, „egyetlen patkánypár utódaival együtt három év alatt nem kevesebb, mint 646 808 patkányt nemz”. A patkányfogók mérgekkel (leggyakrabban arzénnal) dolgoztak, vagy ha már némi jövedelemre tettek szert, beruháztak egy kutyára vagy vadászgörényre. A patkányokat nem minden esetben ölték meg: előfordult, hogy eladták az állatokat patkányviadalok szervezőinek. A különleges színű példányokat előkelő hölgyek vásárolták meg, akik aztán ketrecben, házikedvencként tartották a patkányt.
Dickens és a gyermekmunka
A gyerekek olcsó munkaerőt jelentettek; s kiszolgáltatott helyzetükből adódóan kevesebb volt velük a probléma, mint az esetenként lázadozó vagy sztrájkkal fenyegetőző felnőttekkel. Nem volt ritka, hogy naponta 16-18 órát dolgoztak. Charles Dickens – aki, miután jómódú családja elszegényedett, maga is egy cipőkrém-gyárban dolgozott 12 évesen – regényeibe sokszor beleszőtte saját megpróbáltatásait. A 10-11 éves Copperfield Dávid például egy palackozó üzemben robotol reggeltől késő estig hideg vízben állva; poros, dohos, egészségtelen környezetben.
A legkiszolgáltatottabbak az árvák voltak: ők még néhány shilling fizetést sem kaptak, hiszen a gyártulajdonosok azzal védekezhettek, hogy szállást és ételt biztosítanak számukra.
A rettenetes munkakörülmények (por, szénpor, zaj) miatt rengeteg gyerek betegedett meg. A textilipari üzemekben sokszor gyerekekre bízták, hogy a működésben lévő gépek alól összeszedegessék a lehulló gyapjút, ami számtalan munkahelyi balesethez vezetett: munka közben lángra lobbant a hajuk, vagy a gépek megsebesítették őket.
Törvényi könnyítések
A politikusoknak csak az 1830-as években tűnt fel a gyermekmunkások sanyarú sorsa. A gyermekjogok egyik élharcosa, Anthony Ashley Cooper 1833-ban törvényjavaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy gyapjúiparban ne alkalmazzanak 9 évesnél (!) fiatalabb gyermekeket, és napi munkaidejük ne legyen több napi 10 (!) óránál. A gyermekek kizsákmányolása lassacskán hagyott csak alább: 1842-ben betiltották a nők és tíz év alatti gyermekek föld alatti munkáját, 1856-ban pedig törvénybe iktatták, hogy a gyermekmunkások „csak” heti hatvan órában dolgozhatnak. 1901-ben a gyermekmunkások alsó korhatárát 12 évre emelték.
A gyermekmunka napjainkban
Bár a nyugati világban a gyermekmunka már csak rossz emlék, amivel legfeljebb a történelemkönyvek lapjain találkozhatunk, a világ egyéb tájain, főként Afrikában és Ázsiában napjainkban is virágzik. Az ENSZ munkaügyi szervezete, az ILO adatai szerint jelenleg 218 millió 5–17 éves gyermek érintett, közülük152 milliót kegyetlenül kizsákmányolnak. Csaknem felük, 73 millió gyermek veszélyes munkát végez, és ugyanennyien nem érték még el a 11. életévüket sem.
Ha szívesen olvasnál még a viktoriánus időszakról, ezt a cikket ajánljuk.
