Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ahogyan a társadalom egyre inkább igyekezett megóvni a gyerekeket, úgy próbálta meg kitolni a felnőttkor kezdetét, ezzel a gyerekévek és a felnőttség közt megjelent a kamaszkor, mondja Szél Dávid pszichológus, akinek Tabuk és dilemmák a kamaszok nevelésében címet viselő kötete a közelmúltban jelent meg.
Sok szülő úgy fél a kamaszkortól, mint a tűztől: úgy érzi, nagyon is az ő feladata még, hogy ekkor a gyermeket irányítsa, ugyanakkor tart a szemtelenségtől, a harcoktól, legfőképpen pedig attól, hogy mi lesz, ha a kamasz rossz döntéseket hoz.
Pedig a pszichológus szerint ezt az időszakot nem lehet semmiképpen megúszni: inkább azzal járunk jól, ha megértjük, mi történik ilyenkor kamaszunkban,
és azt is, mi hogyan lehetünk leginkább segítségére, hogy fenti félelmeinknek legalább egy része alaptalanná válhasson. Szél Dáviddal beszélgettünk.
A kamaszkort dackorszak 2.0-ként aposztrofálod a könyvben, a mindennapi életben ezt talán a „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” mondás fedi le. Ha egy kisgyermek dackorszaka a szülő által nehezen megélt, nehéz volt, az jelenti azt, hogy kamaszkorban is küzdelmes lesz a családi élet?
Félni ettől nem érdemes, nincs olyan összefüggés, hogy a durva dackorszak kemény kamaszkorral járna. A két szakasz közti tendenciák hasonlítanak egymásra:
önmaga megtapasztalása, az identitásépítés, a pszichológiai én születése és a határok keresése mindkét korszakban lezajlanak.
Egy durva dackorszak nem jelent szerintem durva kamaszkort, hacsak nem az a helyzet, hogy a szülő továbbra sem érti, miről szól ez, a hisztiket, magát a kamaszkort akarja letörni. Pedig a kamaszkor a gyerek életének szükséges velejárója, nem személyiségének vagy a szülőnek hibája.
Miről szól tehát a kamaszkor?
Önmagunk megtalálásáról, kérdések feltevéséről, identitáskeresésről, határok kereséséről és megtalálásáról, új dolgok remélhetőleg büntetlen kipróbálásáról. Nagyon fontos tudni róla, hogy mi, a társadalom hoztuk létre. Nem olyasmi, amire ne lehetne számítani: egy általunk kirakott gereblye, amire rálépünk.
Máshogy feszegeti a határokat egy óvodás, mint egy kamasz?
Mások az eszközök, és a kamaszkor tovább tart: az utóbbi kilencéves korban kezdődik, és akár huszonpár éves korig is tarthat, a dackorszak pedig csak pár év.
Mindkét korszakban széles repertoárja van a gyerekeknek arra, hogy kifejezzék, mit szeretnének, vagy nem szeretnének, a szándék mindkét életszakaszban ugyanaz – a gyerek a határait keresi, hogy értelmezhető, önálló individuumként tudjon működni.
A szülő pedig mindkét korszakban érezheti magát teljesen eszköztelennek. A társadalomnak – a szülőnek, oktatási intézményeknek, az utca népének – határokat kell kijelölni. A társadalom jelzi, hogy valami rendben van, normális, vagy nem.
A szülő mindenesetre könnyebben mond nemet egy óvodásnak, mint a nagykamasznak, ha a héten harmadszor akar bulizni menni… Hogy működik ebben az életkorban a nevelés?
Van egy hasonlatom erre.
A gyereknevelés olyan, mint egy ladik, amit megépítettem a legjobb tudásom szerint, de nem vagyok ladiképítő kisiparos, ezért vannak benne hibák.
Ezért teszek bele szerszámokat, van benne evező, pótevező is. Beleültetem a gyerekem, és ott tartom a partnál, kikötöm, egy idő után viszont ellököm. Ellátom a gyereket mindenféle információval, hogy eljusson a túlpartra vagy oda, ahova el akar jutni, de nem én mondom meg, hol a túlpart, vagy hova menjen. Elmondom, hogy kell evezni, de nem én fogom az evezőt. Idővel a ladik eltávolodik a parttól. Egy darabig még hallatszik a hangom, a tanácsaim, de egy idő után már nem. Tudom hívni a parti őrséget és más szerveket, egy ideig utána is úszhatok, de nem biztos, hogy mindig ezt kell tennem, és meg kell próbálni úgy szülőnek lenni, hogy ezekre ne legyen szükség. Ha iskolaidőben harmadszor is el akar menni bulizni a gyerek, esetleg még a tanulással is vannak gondok, akkor lehet azt mondani neki, hogy nem, nem mész el.
Vannak szülők, akik félnek a gyereküktől, vagy túl korán gondolják azt, hogy gyerekük már képben van mindennel, jól működik a világban, ha vége az iskolának, menjen, amerre akar, majd hazajön. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.
Képben kell lenni, jelen kell lenni az életében, ami nem azt jelenti, hogy önállótlanná neveljük a gyereket. A gyereknevelés folyamatos feladat: nem az van, hogy időnként megjelenek, majd eltűnök, hanem optimális esetben folyton elérhető vagyok, így lehet minimálisra csökkenteni a minden előzmény nélküli meglepetéseket. Viszont míg egy kisgyerekkel minőségi időt kell tölteni, addig egy kamasszal mennyiségit. Ami persze nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal vele kell lógni, de ha valami baja, kérdése van, azt akkor fogja nekünk feltenni, és nem az internet népének vagy barátainak, ha ott vagyunk, ha fizikailag és érzelmileg is elérhetőek vagyunk, és oda tud hozzánk jönni. Ami nem azt jelenti, hogy ne legyenek kortárs kapcsolatai.
Ez nagyon kényes egyensúly…
Igen, de inkább tőlem kérdezze meg, hogy mi a menekültügy, az ukrán háború, a pornó vagy a kábítószerek, mint hogy felmenjen az internetre, ahol belebotlik egy ki tudja, milyen cikkbe. Ehhez az is kell, hogy kompetens szülő legyek, és sokan nem azok akár idő hiányában, akár más okból.
A kamasz akkor tud a szülőhöz fordulni, ha ő elérhető. Nem tudhatjuk, mennyi érzelmi, mentális felkészülés van egy kérdés mögött.
Ha odajön a kamasz gyerek azzal, hogy kik a melegek vagy mi a maszturbáció, és erre az a felelet, hogy „ne most”, könnyen lehet, hogy úgy utasítom el, hogy három héten ét kereste rá az ideális időpontot. Legközelebb nem fogja megkérdezni, hanem beüti a Google-ba, és ki tudja, ott milyen válaszokra bukkan. De az is lehet, hogy azt gondolja, hogy valami rosszat kérdezett, és szégyenkezni fog már a gondolatai miatt is.
Egók harcává is válhat a kamaszkor: a szülő meg akarja mutatni, hogy ő a főnök még mindig, a gyerek pedig támadja ezt, ezért keményen korlátozza őt mindenben, próbálja elvenni tőle a lázadás legkisebb lehetőségét is.
Valóban van helikopterszülő, a túlféltő, túlóvó típus, de a kamaszkort valójában nem kell és nem lehet megúszni. Az identitáskeresés mindenképp zajlik, az intenzitás pedig az adott családi rendszeren belül értelmezhető csak. Van, akinél korán eldől minden: apám, nagyapám is ügyvéd volt, én is az leszek. Ez a korai zárás: úgy kötelezem el magam egy identitás mellett, hogy nem próbáltam ki semmit, és ez lehet problematikus. A moratórium az identitás megtalálásának elhúzódása, amikor 35 évesen is otthon lakom, és nem anyagi okokból teszem ezt. A diffúzió az, amikor újra meg újra belekezdek dolgokba, és ez sem ideális: az optimum az identitás elérése, és ebbe bele van kódolva a lázadás, a kudarcok.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy a kamaszkort a társadalom termelte ki a huszadik században megkülönböztetett, védett időszakként, ami valóban egyre jobban elhúzódik.
Valamiért féltjük a gyerekeinket, minél tovább biztonságban akarjuk tartani őket, miközben mi tesszük a világot egyre veszélyesebbé. Nem maguktól készülnek szerek és tartalmak, amelyek veszélyesek.
De azt látni kell, hogy kamaszkorban a ladik már szabadon mozog. Szólhatok, hogy a gyerek jöjjön vissza, és amíg a szülő szava elég fontos, addig vissza is jön. Fontos tudni, hogy a kamaszkor sokszor nagyon intenzíven indul, amitől a szülő megijed. Ha viszont elfogadjuk a lázadás létjogosultságát, akkor a kamaszkor közepén, második harmadánál ez elkezd enyhülni.
Mi a helyzet akkor, ha a szülő, aki a ladikot távcsővel figyeli messziről, az öbölből, úgy látja, hogy veszélyes vízeséshez közeledik a gyerek? Mi a hatékony reakció, ami nem azt éri el, hogy a gyerek még gyorsabban haladjon a vízesés felé?
Van erre egy másik hasonlatom a szerecsendióról és a tárkonyról. Szerecsendióból sokkal kevesebb kell az ételekbe, mint gondolnánk, tárkonyból viszont rengeteg, amikor azt gondolod, már sok, még kell löttyinteni a levesbe. Ilyen a kamaszkor is. Van, hogy keményen kell szólni és nagyon kemény határokra van szükség, és van, hogy egy szerecsendiónyi mondat is sok.
Hogy mikor melyikre van szükség, azt kívülről nem lehet megmondani, de mindkét képességgel rendelkezni kell.
Nem biztos, hogy tényleg tudjuk befolyásolni, hogy a gyerek elkormányoz-e a vízesés felé. Ezt el kell fogadni.
De azt el kell mondani, hogy a ladik fából van, a vízesésben kövek vannak, ha nincs rajta sisak és nem tud jól úszni, abból baj lehet. Azt viszont nem mondhatom, hogy amíg a víz ki nem szárad, el sem hagyhatja a közelemet. A tudatosítás fontos.
Ma sok mindentől lehet félteni egy kamaszt: cigaretta, alkohol, drog, pornó… van ezek közt olyan, amitől jobban tart egy szülő, mint kellene?
Sok dolgot tartunk veszélyesebbnek, mint kellene, például a drogok világát. Észnél kell lenni, persze, komoly dologról van szó, de, hogy Zacher Gábort idézzem, a magyar kábítószerhelyzet túl van hype-olva. A pornó ugyanakkor alul van súlyozva, főleg a férfiak részéről. Mindig is volt, én is néztem Playboy magazint, mondják sokan – de a mai pornó már nagyon más. Ezzel én többet foglalkoznék, de nem hiszterizálva. Itt is a tudatosítás a fontos.
Fontos lenne még az online adatbiztonságról is többet beszélni, de nem kamaszkorban, hanem már akkor, amikor az ember elkezd számítógépet és különböző kütyüket használni.
Nagyon sok gyerek játszik olyan játékokkal is, amik nem valók nekik, az lesz a rossz fej szülő, aki azt mondja a gyerekének, hogy ne játsszon 16+-os játékokkal 12 évesen.
Ha már az internet szóba került: a mi kamaszkorunkban nem volt net, nem lehetett egész nap csetelni szerelmünkkel vagy barátainkkal, ma viszont igen. Ez nehezebbé teszi a kamaszkort?
Emlékszem, amikor kamasz voltam, a Matáv bevezette, hogy egy csomaggal pénteken hattól ingyen lehetett telefonálni, aztán már mindennap. Nekem onnantól hattól éjfélig a fülemen volt a telefon. Nehéz a csetelés ügye, de meg kell érteni, hogy a mai gyerekek számára az online és az offline világ nem válik ketté.
A kamaszok csetelnek akkor is, amikor együtt vannak, náluk ez a két tér egyenértékű. Ez rendben van, de ettől függetlenül ez is képernyő előtt töltött idő, ami a szülőket nagyon bosszantja. Érdemes viszont a képernyő előtt eltöltött idők között differenciálni, no meg annak is kicsit a mélyére nézni, hogy tulajdonképpen mi és miért bosszantja annyira a szülőt abban, hogy a gyereke sok időt tölt képernyőzéssel.
