A lakásotthon a gyermekotthonok azon speciális válfaja, ahol a 3–18 év közötti gyerekekkel óvoda vagy iskola után nevelő foglalkozik, s jó esetben igyekszik kellemes hangulatot kialakítani, hogy az ott élő gyermekek, akik sokszor nem is ismerik vér szerinti szüleiket, a lehető legcsaládiasabb légkörben nevelkedhessenek, ahol a gyermeknap számukra is élmény…
Boglárka testvérével egy ilyen, összesen 12 gyermeknek otthont adó lakásban nőtt fel, s ahogy mondja, nagy szerencséjük volt, mert a „pótanya” szerepére kapott nevelő szívét-lelkét kitette, hogy saját gyermekei mellett, 12 neveltje is ingergazdag, szeretetteli közegben cseperedjen fel. Boglárka szeretett nevelője mellett 15 évet töltött el, s annak fáradozásai nem múltak el nyomtalanul, hiszen a fiatal lány, aki biológiai édesanyját nem ismeri, hálás szívvel gondol vissza azokra az évekre, amelyek hatására ma felnőttként maga is segítő szakmát választott hivatásul.
Szinte idilli képet festesz a 12, testvéri szeretetben felnövő gyermek hétköznapjairól, programjairól. Akkor mondhatjuk, hogy szép gyermekkorod volt?
Sokkal jobb gyerekkorom volt, mint azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy ennyire odaadó és lelkes nevelő mellett nőjenek fel. Nekünk óriási szerencsénk volt, a mi „pótanyánk” a hétköznapokból is élményekkel teli délutánokat tudott varázsolni. Nagyon foglalkoztatta, összetartotta a csoportot. Sok programot talált ki, amit mindenki élvezett…
Hogy teltek a hétköznapok?
A 3 évesek napközben óvodába járnak, a nagyobbak iskolába, majd délután mind összegyűlnek a lakásban, és a nevelő mellett leckét írnak, játszanak. A mi nevelőnk emellett gondoskodott süteménysütésről, festésről, arcmaszkkészítésről, gipszkiöntésről a délután időszakokra. A sok közös játék és program mellett pedig megadta a kellő önállóságot is. Családcentrikus hozzáállásának köszönhetően igazán családban érezhettük magunkat, mi, a 12 gyerek és az 5 felnőtt. Éjszaka ugyanis más vigyázott ránk, és az élelmezésünkről is más gondoskodott.
A gyermeknap lelkileg nehezebb volt egy átlagos napnál?
Azt hiszem, ez is nagyon személyfüggő. Nekünk, nekem a nevelőnk által tudott emlékezetes lenni, neki köszönhetően tudom jónak értékelni a gyereknapokat, de sajnos, nem mindenkinek van ilyen szerencséje a vezetőjével. Mi az édesanyánkat nem ismerjük, hogy hiányozzon. A nevelőnk anyák napján enyhén sugallta, hogy kicsit sérültebbek vagyunk ebben a tekintetben, de olyankor még többet foglalkozott velünk. A bekerülési évfordulónál is érzékenyebb volt mindannyiunknál, hiszen mi például mindössze néhány hónaposan kerültünk otthonba. A névnapokat, szülinapokat is mindig megünnepeltük. Olyankor, ahogy gyereknapon is, kirándulni, fagyizni, kalandparkba mentünk. Óriási dolog volt gyerekfejjel átélni, hogy a vezető is tudott gyerek lenni, pedig már közel nyugdíjaskorú volt, de beállt közénk még paintballozni is. De voltunk szüreti mulatságon, körhintáztunk városi gyereknapon, és rengeteget kirándultunk.
A családi, testvéri kötődés nálatok valóban kialakult, de vajon megmaradnak ezek a szálak egy életre?
A csoportomból már sokan felnőttünk és kirepültünk, de rendszeresen keressük egymás társaságát mostani életünkben is. Beszélgetni, kávézni járunk, látogatjuk egymást. Nevelőnkkel is, életünk fontosabb csomópontjaihoz érve, biztosan beszélünk, de van, hogy egyébként is, hiszen nagyon hálásak lehetünk neki. Sajnos nem mindenhol köszönhetnek a gyerekek még feleennyit sem nevelőjüknek, a helyzet sok helyen nem ennyire kedvező, egyáltalán nem…
