Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Két férfi, akik pontosan tudják, milyen nehézségekkel néznek szembe az egyedülálló szülők. Mindkettejüket Péternek hívják, egyikük 49, másikuk 56 éves. Mérnökök, nagyszerű apák, akik rácáfolnak az előítéletekre, és csak egy kicsit igazságosabb világot szeretnének.
Többször is megkérdezték már tőlem, hogy a válás után tartom-e a kapcsolat a gyerekeimmel. Meglepve válaszoltam, hogy hát persze, hiszen én nevelem őket! – kezdi B. Péter, akit – tekintettel idősebb interjúalanyunkra – a cikk erejéig Petinek nevezünk. Peti kilenc évvel ezelőtt vált el feleségétől, s akkor úgy egyeztek meg, hogy közös felügyeleti joggal, heti váltásban nevelik két lányukat. A gyerekek azonban egy idő után azt kérték, hadd költözzenek az apjukhoz. Ma, egyetemistaként is vele élnek, édesanyjuk hátravonult a gyerekneveléstől.
Az 56 éves N. Péter története szomorúbb: felesége mániás depresszióval küzdött két gyermekük megszületése után. Állapota olyan súlyossá vált, hogy a háztartás vezetése, a gyerekek felnevelése egyedül Péter feladatává vált. Amint a legkisebb gyerek is elérte a 12 éves kort – a bíróságon innentől kezdve veszik figyelembe kiskorú véleményét az elhelyezés tárgyalásánál –, azonnal albérletbe költöztek apjukkal. Mára felnőtt emberek, akik két unokával is megajándékozták Pétert. Édesanyjuk időközben életét vesztette. A nehézségek ellenére egyik férfi sem haragos, kiábrándult, sőt: lelkendezve mesélnek életük legnagyobb kalandjáról, az apaságról.
„Bár mindenben együttműködtünk és segítettük egymást a volt párommal, engem korábban a vasárnapi cserék mindig nagyon megviseltek, és amikor a lányok elmentek, érzelmileg taccsra kerültem – kezdi Peti, aki eleinte heti váltásban láthatta a lányait. – Épp ezért a költözésnél sem ért sokk, nagyon boldog voltam, hogy végre tartósan velem vannak a gyerekeim. Az édesanyjuk pedig bármikor láthatja őket, találkozhatnak, bár ő hátrébb vonult ebben a történetben.”
Péter fia és lánya teljes családba született, ám az anyukát a depressziója szép lassan semmilyen feladat elvégzésére nem tette alkalmassá. „A kislányunk születése után nagyon sokat hízott, levert volt, elhagyta magát, a gyerekek külön jellel mutatták nekem, amikor hazaértem a munkából, hogy éppen melyik fázisában van az érzelmi hullámzásának – veszi át a szót Péter. – Egy idő után én ápoltam őt, miközben mérnökként dolgoztam és elláttam minden otthoni feladatot. A gyerekeket én vittem oviba, iskolába, edzésre, zeneiskolába, következetesen neveltem őket, kezeltem a hisztiket. Mindenki azt hitte már akkor, hogy megözvegyültem (felesége akkor hunyt el, amikor a gyerekek már felnőttek voltak – a szerk.). Életem egyik legnehezebb és legszebb időszaka volt.”
A férfiak is lehetnek szerető, gondoskodó szülők
Amikor Petit arról kérdezem, nem jelentett-e túl nagy terhet, hogy a nyakába szakadt két lány, meglepő választ ad: „Imádtam. Eleve nem nagyon értem azokat a szülőket, akiknek teher a gyerek, pláne azokat a férfiakat, akik megfutamodnak a feladat elől. Persze valamilyen szinten teher, ez nem kérdés, de édes teher. A maga nehézségeivel ez egy csodálatos feladat, hogy nevelhetek két embert. Számomra az apaság ösztönös és fantasztikus dolog. Amikor a nagyobbik lányom megszületett, fél pillanat alatt átrendeződött az egész életem.”
Péter hasonló elragadtatással mesél arról az időről, amikor a gyereknevelés teljes súlyával nyomta a vállát: „Mindig is szerettem a gyerekeket, és amikor katona koromban az egyik bajtársam bennégett mellettem egy hadgyakorlaton, tudtam, hogy én nem akarok úgy meghalni, hogy nincs családom. A feleségemet is szerettem, és persze kaptam sebeket, sérüléseket, de szült nekem két gyereket, úgyhogy szeretettel emlékszem rá. Senki sem ígérte, hogy egyszerű lesz az élet, ezt mi vállaltuk. Amikor a pár hónapos kislányunk mellől felállt, felöltözött, majd közölte, hogy ő örökre elmegy otthonról, aztán este meg visszajött, akkor persze nehéz volt, ahogy éveken át együtt élni vele szintén. Kerestem a megoldásokat, de amikor engem hívtak be, hogy közöljék, felmondanak neki a munkahelyén, és a fiam inkább egyedül akart elköltözni otthonról 13 évesen, akkor tudtam, hogy meg kell oldanom a helyzetet. Amint a kislányunk is 12 éves lett, beadtam a válókeresetet, és külön költöztünk mi hárman. Ez semmiben nem jelentett új feladatot, hiszen addig is én gondoskodtam róluk.”
Nevelhet egy férfi lánygyereket egyedül?
Petinek két lánya van, Péternek egy. Ha jogilag nem is, de a gyakorlatban mindegyiküket ők nevelték egyedül, női minta nélkül. Arra voltam kíváncsi, mennyire ment ez számukra nehezen, adódtak-e kínos szituációk, amikor úgy érezték, anyának és apának kellene lenniük egy személyben.
„Nem volt baj belőle, hogy ők lányok, én meg férfi vagyok – kezdi Peti. – Mindig is férfifejjel gondolkodtam, így is fogok. Amit egy nő, egy anya meg tud adni egy lánynak, azt én nem tudom soha, azt sem tudom, mit kéne megadnom. Annak ellenére, hogy az apaság, a szeretet, a gondoskodás természetesen, ösztönösen jön belőlem. Rengeteg segítséget kaptam a jelenlegi páromtól, akivel nem élünk együtt, de így is meg tudta adni azokat a plusz dolgokat, amiket csak egy nő tud. Végig támogatott minket. Persze így is akadtak szituációk, amikor lefagytam, de mindent meg tudtunk oldani. Sok mindent vettem át a saját szüleimtől: a nyíltságot, a szeretetteljes nevelést. Nekem annak idején nagy hiányom volt, hogy az apukám soha nem játszott, ezért ezen változtattam. Kockafejű reál ember vagyok, ezen a területen tudtam segíteni a gyerekeknek, biztos nem véletlen, hogy mind a két lányom gépészmérnöknek tanul. Az érzelmi részét, amit anyukám adott nekem, én kicsit feminin módon tovább tudtam adni, elég érzelemgazdag környezetben nevelkedtek a gyerekek.”
Péter hasonló tapasztalatokkal bír: „Miközben a fiammal ebből a szempontból könnyebb volt, a kislányomnak valóban nem volt azonos nemű mintája. Az édesanyját a mai napig úgy emlegeti, mint a nőt, aki megszülte. Igazi anyjának a mostani feleségemet tekinti. Amíg ő nem érkezett meg az életünkbe, addig kénytelen voltam valamiképp biztosítani számára a nemének megfelelő társaságot. Úgy oldottam meg, hogy a fiam birkózóversenyeire mindig vittem a kislányomat is, és igyekeztem az ott lévő szülők közül a nőkkel beszélgetni, barátkozni.”
Felnőttként is számíthatnak rájuk a gyerekeik
Peti egyetemista lányai most is vele élnek, Péter gyerekei már kirepültek. A jó viszony, az erős kötelék azonban mindegyik esetben megmaradt.
„Szuper a viszonyunk a lányaimmal, közvetlen, őszinte, szeretetteljes, kritikus – kezdi a választ Peti. – Ők is igyekeznek engem kupálni, ahogy én is őket. Az ember nem látja saját magát, nekem is vannak hibáim, amikre a lányok hívják fel a figyelmemet. A pozitív, építő jellegű kritika mindig előrevisz, ad egy lehetőséget a fejlődésre. Ezt adom és ezt kapom vissza a lányoktól. Az első párkapcsolataikat mondjuk nagyon rosszul éltem meg. Elfogadtam őket, de rossz volt látni, amikor olyan emberrel voltak, aki nem volt az igazi. A nagyobbik lányom viszont évek óta együtt van a párjával, akit nagyon kedvelek, szóval senkit sem fogadtam sörétes puskával.”
Péter arra nagyon büszke, hogy immár szülővé vált gyerekei tőle fogadnak csak el gyereknevelési tanácsokat: „Napi kapcsolatban vagyunk a fiammal és a lányommal is, sokat beszélgetünk, megosztják velem a problémáikat, tudják, hogy számíthatnak rám, bármiről is legyen szó.”
Az apák jogai is sérülhetnek
Jóval több egyedülálló anya van, mint apa, és sok férfi úgy érzi, a társadalomban és a bíróságon is a nőket részesítik előnyben. Peti egyenlőséget szeretne ez ügyben.
„Látok olyan apukákat, akik megkapják a válásról a végzést és ott pityeregnek, mert csak kéthetente láthatják a gyerekeiket. A bíróság abszolút anyapárti, és ugyanez a sztereotip gondolkodás jelenik meg a társadalmunkban is. Én annyit kérnék a világtól, hogy ne csak az anyákból induljunk ki, ne csak őket sajnáljuk vagy magasztaljuk az egekig. Objektív bánásmódra lenne szükség, arra, hogy mindenkit ugyanazzal a nagyítóval vizsgáljunk. Alapvetően az pedig nagyon káros, ha a szülők akár válás előtt, akár utána harcolnak a gyerekekért. Azt ajánlom minden elvált szülőnek, hogy azt nézzék, mi jó a gyereknek, és úgy döntsenek. Ha a két szülő harcol, annak csak a gyerek issza meg a levét, és olyan nehéz hátizsákot kap, amit nem biztos, hogy elbír.”
Péter konkrétan számított is arra, hogy mivel a felesége ügyesen el tudta kendőzni mások előtt az állapotát, a bíróság neki ítélné váláskor a gyerekeket. Ezért benne maradt a házasságban, amíg a legkisebb is el nem érte a 12 éves kort. „Úgy éreztem, esélyem sincs, hogy bebizonyítsam, hogy én vagyok az alkalmasabb szülő. A mániás depresszió olyan betegség, amit bizonyos ideig el lehet takarni, gyógyszerrel, alkohollal tompítani. Még most is, amikor elmeséltem a céges ügyvédnek, hogy a gyerekeimet nekem ítélték váláskor, azt kérdezte, hogy kit fizettem le, hogy ezt sikerült elérnem. Miközben nagyon sok magára maradt, depressziós nő tesz kárt a gyerekeiben. Miközben jegyeseknek tartanak házasságkötés előtt oktatást, a gyereknevelésben, ami sokkal nagyobb felelősség, nem nagyon adnak tanácsot. Ennek ellenére azért eljutottunk idáig, úgyhogy nehogy valami negatív cikket írj ebből! Szép ám az élet, hidd el!”
