Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Igyekszünk minél jobb életet biztosítani a gyerekünknek, de néha olyan, mintha nem értékelné. Ellenkezik, elutasít, lázad, pedig, ha tudná, mennyivel könnyebb élete van, mint nekünk volt, értékelné. Vagy nem? Ha gyerekkorunkban nehézségeken mentünk át, igyekszünk tenni azért, hogy a gyerekeinket megkíméljük hasonlóktól. Ha ezt nem értékelik, az azért lehet, mert nekik másra van szükségük, mint amire gyerekként nekünk volt.
Mindannyiunknak megvannak a maga gyerekkori traumái, amelyektől szeretnénk megkímélni a saját gyerekeinket. Egy háborús élettapasztalat, egy érzelmi nélkülözés, egy tragikus válás vagy egy rosszul kommunikált törődés és még sorolhatnánk hosszasan azokat a példákat, amelyek felnőtt fejjel igenis meghatározóan negatív hatást gyakoroltak az életünkre. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában nagyon igyekszünk, hogy a gyerekeinknek jó kezdést biztosítsunk, vagy legalábbis jobbat, mint ami nekünk adatott. Igyekezetünk azonban gyakran újabb fájdalomba torkollik, amikor azt tapasztaljuk, hogy az erőfeszítéseink nincsenek kellően megbecsülve és értékelve. A gyerek lázad, ellenszegül, elutasít, újabb lelki vagy fizikai sebeket okoz, visszasodorva minket ezzel a teljes tehetetlenség érzésébe.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
„Pedig, ha tudná, hogy mennyivel jobb neki, mint nekem volt! Hálátlan!”
Ez a gondolat sokunk fejében megfordul ilyenkor, s rosszabb esetben szembesítjük is vele a gyereket, hadd érezzen legalább egy kis bűntudatot. Ez persze sosem segít a megoldásban. A traumák, a nehézségek az élet részei, nem kiküszöbölhetők, és végképp nem összehasonlíthatók, rangsorolhatók egymással, hiszen az egyéni megélésük sosem lehet azonos. A személyes látásmódunk és a múltbéli tapasztalataink függvényeként éljük meg a történéseket, adunk jelentést nekik és dolgozzuk fel a magunk módján. Ha pedig beleragadunk a saját múltunk fájdalmaiba, hiába teszünk meg mindent a gyerekeink védelmében, észrevétlenül és akaratlanul is hasonló gyerekkort teremthetünk nekik.
A te gyerekkorod nem a gyereked gyerekkora
A szülőkkel való kapcsolatunk bizonyos (elég nagy) mértékben meghatározza az életünket. Énképünk és pozitív önértékelésünk elsősorban a tőlük érkező érzelmi és fizikai visszajelzésekből épül fel, vagyis a gondoskodó magatartásukból, elismerő szavaikból, érzelmi elérhetőségükből. De mi történik, ha ezek a visszacsatolások negatív érzelmeket erősítenek bennünk, nem érezzük magukat megértve, elfogadva, elég jónak?
A szoros szülő-gyermek kapcsolat éppen kivételes jelentőségéből fakadóan sajnos könnyen a visszájára fordulhat. Azok a felnőttek, akik gyerekkorukban érzelmileg hiányt szenvedtek, gyakran különösebb tudatosság nélkül is a gyerekeiktől kapott szeretettel próbálják utólag pótolni, ami elmaradt, hiszen ez a kapcsolat hasonlít a múltbelire a legjobban. Éppen csak a szerepek cserélődnek fel – ami pedig nagyon is lényeges. Ilyenkor a gyerekeink jobb esetben lázadni kezdenek (rosszabb esetben beletörődnek, hogy mássá kell válniuk az elfogadáshoz), a maguk módján próbálják felhívni a szülő figyelmét arra, hogy ők nem azok, akiket a szülő látni akar. Nem arra van szüksége, amire a szülőnek lett volna gyerekkorában, nem is az a gyerek, aki a szülő volt anno, és végképp nem a szülő szülője, aki begyógyíthatná a sebeit.
Ilyenkor úgy tűnhet, mintha hálátlan lenne a gyerekünk, hiszen mi tényleg erőt, verejtéket teszünk a munkánkba, hogy olyan jelent és jövőt teremtsünk a számára, amilyet mi álmunkban sem kívánhattunk volna, de mégis a gyereknek kell valahol igazat adnunk. Ő ugyanis azért lázad, hogy azt lássuk, halljuk és hallgassuk meg, aki ő maga.
A gyerekek mutatják a legtisztább tükröt rólunk
A gyerekek még – minél kisebbek, annál inkább – őszinték, és ami talán még fontosabb, önazonosak. Saját magukat igyekeznek minél jobban megismerni és meg is ismertetni a környezetükkel. A szülői elvárások és kritikák viszont sokszor képesek valamelyest letéríteni őket erről az ösvényről az elfogadás ígéretének fejében. A mindenkori engedelmesség, a kifogástalan tanulmányi, sport- és zenei eredmények, a barátok megfelelő megválasztása, vagy éppen a hozzánk való ragaszkodás, törődés és elismerés igényének érzékeltetése válaszút elé állítja a gyereket: vagy küzd azért, hogy felhívja szülei figyelmét arra, hogy ki is ő valójában, hátha észreveszik, hogy önmagában is elég jó, vagy elhiszi és magára vállalja annak terhét, hogy azzá váljon, akire a szülőnek szüksége lenne.
A lázadó gyerek abból a szempontból jobb, hogy nem fedi el érzéseit, hanem kinyilatkoztatja őket a maga módján. Rendkívül tiszta és pontos tükröt mutat a szülőnek arról, hogy a köztük lévő konfliktus nem róla (a gyerekről) szól, de kérdés, hogy a szülő bele mer-e ebbe nézni. Mert önmagunk lelki bugyrainak felismerése bizony sokkal fájdalmasabb, mint diszkomfortérzeteinket más nem kívánt viselkedésével magyarázni. És mi történik azzal, aki nem válik lázadóvá? Ők általában szorongóvá, konfliktuskerülővé és teljesítményorientálttá válnak. Ez is egy jel lehet a számunkra, csak sokkal kevésbé szembetűnő.
A gyerekeinknek nem lehet olyan gyerekkoruk, mint amilyen nekünk volt. Mások a szereplők és más a világ is. A maga módján mindannyiunknak lehetett és lehet nehéz gyerekkora, érhette és érheti olyan fájdalom, veszteség vagy tehetetlenség, ami a jelenben is kísérti. A velünk szembeni elutasítások és lázadások éppen ezt a kétségbeejtő tehetetlenségérzést idézhetik: hogy nem vagyunk elég jók és szerethetők. De a gyerekeinknél általában nem erről van szó. Ne tőlük várjuk hát a kárpótlást és a megmentést, mert azzal őket is hasonló helyzetbe sodorhatjuk! Merjünk belenézni a tükörbe, felismerni a saját vágyaink és elvárásaink mögött lapuló régi félelmeket és traumákat, mert a gyerekünk ellenséges viselkedését is ez változtathatja meg. Ha magunkon dolgozva, bennük is végre a valódi önmagukat látjuk meg.
