Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ágy alatti szörnyek, szekrénybe bújó szellemek, sötétség és ijesztő árnyak. Mi idézi elő, és mi vet véget a gyerekek irracionális félelmeinek?
Valószínűleg mind emlékszünk gyerekkorunknak arra a periódusára, amikor eluralkodtak rajtunk a félelmeink. Amikor messziről ugrottunk az ágyba, hogy az alatta megbúvó szörny el ne kapjon, vagy amikor futólépésre kapcsoltunk, hogy minél hamarabb átérjünk a lakás egy kivilágítatlan szakaszán. Amikor még akarva-akaratlanul, de hittünk a boszorkányokban, a szellemekben és az alakváltoztató szörnyekben. Hittük, hogy bizonyos erőkkel szemben védtelenek vagyunk. Ezek az irracionális félelmeink idővel többé-kevésbé oldódtak, jobb esetben csak az emléküket őrizzük. Most viszont a gyerekeink élik ezt a korszakot. Rajtuk uralkodik el a félelem, és nekünk kell segíteni őket átvészelni ezt az időszakot. De hogyan? Miként tudjuk elhitetni velük, hogy a félelmeik tárgya nem valós? Hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen csak az elméjük játszik velük. Mi megértettük ezt annak idején?
Gyermekkori fantázia
A gyerekek még nem ragaszkodnak úgy a valósághoz, mint mi, felnőttek. Bátran merik használni a képzeletüket, hogy számukra érthető magyarázatot találjanak a világ dolgaira. Hiányos ismereteik pótlására és az összefüggések megértésére a fantáziájuk áll rendelkezésre. Szükségük is van az élénk képzelőerőre, hogy kellő gyorsasággal megértsék önmagukat és a világ működését. Az emberi élet megismerése mellett, általa kapnak lehetőséget a belső vágyaik megélésére és frusztrációjuk oldására is. Természetes hát, hogy kezdetben összemossák a reálist az irreálissal. Aktív fantáziájuk azonban félelmetes dolgokat is meg tud jeleníteni. A sötétben rejtőző szörnyeket, az ágy alatt bujkáló krokodilt, a lufit kidurrantó manót, a mindent felszippantó porszívót, vagy éppen a rossz gyerekeket magával ragadó kéményseprőt. Olyan dolgokat, amikkel szemben védtelennek és tehetetlennek érzik magukat, amik képesek megingatni a biztonság és a kiszámíthatóság érzését.
Nevelői eszköz?!
Vannak olyan félelmek, amelyek szinte minden gyerek életében spontán megjelennek. Ilyen például a sötétség vagy a zajos porszívó. Vannak viszont félelmek, amelyeket a szülők történetei hoznak létre, többnyire azzal a tudatos szándékkal, hogy szófogadásra bírják a gyerekeket. A történetek által a kicsik fejében életre kelnek a gyerekrabló kéményseprők, a békává változtató boszorkányok, a krampuszok és így tovább. A tudatos megfélemlítés rövid távon ugyan gyors eredményhez vezethet, hosszú távon viszont komoly negatív hatással lehet a még fejlődő személyiségre. A gyerekek számára a szülők jelentik a legnagyobb biztonságot. Amikor ez a személy cselekedeteivel a képzeletbeli, félelmet keltő szörny mellé áll, azzal a gyereket komolyan megrémíti. Megkérdőjeleződik a kiszámítható szülői védelem, a biztonságos kötődés, és ez kihatással lehet önértékelésére és későbbi társas kapcsolataira. Hiszen kiben bízhat meg az ember, ha a saját szüleiben sem?
A félelmek mögött
A gyerekkori félelmek kialakulásának pontos oka persze nem mindig felfedhető. Hol egy mese keltette életre, hol egy véletlenül meglátott filmkép, hol pedig a társak saját tapasztalatai, amelyeket igen élethűen adtak elő. A félelmek létrejöttéhez ugyanakkor annyi is elég, hogy a gyerek hiányos ismeretei miatt a fantáziájában keresi a választ kérdéseire. Aki még nem ismeri kellőképpen az árnyék jelenségét, nem biztos, hogy könnyen beazonosítja, minek az árnyékát látja a szobája mennyezetén. Számára a fa árnyéka abból a szemszögből sokkal inkább hasonlít egy boszorkány hosszú, vékony és göcsörtös ujjaira. Akkor miért ne lenne az? A porszívóról is köztudott, hogy mindent kérdés nélkül bekebelez és örökre eltüntet. Ráadásul olyan hangja van, mint az orrszívónak, ami egy igazán erős és kellemetlen emlékhez kötődik. Már hogy is ne kellene tőle tartani? Számunkra talán nincs értelme és logikája az aggodalmaiknak, de a gyerekek számára bizony van. Minden erős félelemmé válhat a számukra, ami megingatja a biztonság és kiszámíthatóság érzését. A szülő meg nem értése pedig nem segít nekik a leküzdésben.
„Gyerekes” megoldások
Szerencsére a gyerekeknek is van önvédő mechanizmusuk. Sokan képesek találni maguknak olyan megoldási módot, ami segíti kordában tartani a félelmüket. A mi logikánkkal ugyanis sokszor nem tudnak mit kezdeni. Hiába mondjuk nekik, hogy nincs semmi az ágy alatt, vagy hogy szellemek márpedig nem léteznek. Óvodás-kisiskolás korra ugyan már el tudják különíteni a valódit az elképzelttől, azonban a félelemmel való megküzdésben még mindig több lehetőséget tartogat számukra a fantáziavilág. Ezért alkalmazzák is. Sokszor ők mutatják be nekünk azokat a barátokat, akik segítségükre vannak a nehézségekkel szemben. Leó, a védelmező plüssoroszlán, Zuzu, az álomfogó, Lala, az éjjeliőr és az őket átszövő történetek. A gyerekek segítőiken keresztül közvetetten tudják kifejezni érzéseiket, megfogalmazni kérdéseiket, és megtalálni a helyes választ. Megszemélyesített játékaik vagy képzelt barátaik olykor a bátor szerepét kapják, olykor pedig a gyerek saját kivetített félelmeit. Így vagy úgy, de a gyerek társat kap a bajban. Partnert, aki által képes megbirkózni félelmeivel, és ezáltal hinni kezd saját magában.
Szülői háttér
Bár a gyerekek egy része könnyen kisegíti saját magát a nehéz helyzetekben, ez nem jelenti, hogy ne lenne ránk szükségük. Számukra a legbiztonságosabb hátteret mi tudjuk biztosítani, ezért fontos, miként nyújtunk nekik támaszt. A félelem fontos érzelem, ami nélkülözhetetlen a veszélyhelyzetek megfelelő felméréséhez. Nem a kiiktatása a cél, hanem a megszelídítése. Ehhez a gyerekeinknek gyakorlásra van szükségük, a gyakorlásukhoz pedig a mi elfogadásunkra. Érezniük kell, hogy megértjük őket a félelmeikkel szemben, és bízunk bennük, hogy idővel hinni fognak a saját erejükben is. Ugyanakkor megerősíthetjük őket abban, hogy amíg el nem jön ez a pillanat, szívesen veszünk részt a megküzdési folyamatban és leszünk társuk a harcban.
Miután a gyerekek még sok időt töltenek a képzeletük világában, érdemes kihasználni a kitalált történetek erejét. Segíthetünk nekik azzal, hogy valamilyen pozitív körítéssel szolgálunk a félelmeik tárgyához. Mert lehet, hogy az ágy alatti krokodil félelmében bújt oda, és igazából megnyugtatja őt a gyerekünk halk szuszogása. A plüssállatokat is életre kelthetjük és védelmező szerepbe tehetjük, akik felesküsznek, hogy minden körülmények között megvédik Pannikát vagy Pistukát. Vagy talán a plüssmalacka szorul a bátor gyerekünk védelmére? Így vagy úgy, ezek a történetek támaszt nyújthatnak számukra mindaddig, amíg van beleszólásuk. Amíg mi mindössze felajánljuk a történetet, de ők döntik el, hogy mi igaz belőle, és mi nem. Mert ők érzik igazán, hogy miben tudnak hinni, hogy melyik megoldási mód illeszkedik a leginkább a helyzetükhöz. A velünk való kapcsolatuk pedig közben szorosabb lesz és mélyül, hiszen tudják: ott vagyunk, amikor szükségük van ránk. Pont annyira, amennyire azt ők igénylik.
