Ezeket a destruktív nevelési módszereket soha, semmilyen körülmények között nem szabadna alkalmaznia egyetlen szülőnek sem, ha jót akar a gyerekének.
Önbizalmunk alapvetően meghatározza a viselkedésünket, döntéseinket, boldogulásunkat a magánéletben és a munkában – azaz az egész életünket. Akinek egészséges önbizalma van, az könnyebben veszi az akadályokat, nyitottabb az új dolgok iránt, és sokkal nagyobb eséllyel éri el a céljait, mint azok, akik nem hisznek önmagukban.
Szülőként fontos feladatunk gyerekeink pozitív önértékelésének elősegítése, ám előfordul, hogy egy-egy feszült helyzetet olyan módon kezelünk, amivel éppen ennek ellenkezőjét érjük el: az indulat szülte nevelési eszközök bizony egy csapásra lerombolhatják a gyerek önbizalmát. A Psychology Today cikke négy olyan destruktív nevelési módszerre hívja fel a figyelmet, amit soha, semmilyen körülmények között nem szabadna alkalmaznia egyetlen szülőnek sem, ha jót akar a gyerekének.
1. Kiabálás és testi fenyítés
Ez a legrosszabb, amit gondozóként tehetünk egy gyerekkel, és bár 2005 óta Magyarországon is törvény tiltja a gyerek bántalmazását, nem nehéz elképzelni, hogy a valóságban otthon, a négy fal között bizony elő-előfordul. Márpedig akár szavakkal, akár fizikailag verjük a gyereket, azzal nemcsak azt tanítjuk neki, hogy a gyengébbel szemben oké így érvényesíteni az akaratunkat, de egy pillanat alatt porrá zúzzuk az önbizalmát. Ilyen káros és legfeljebb rövid távon működő stratégiák helyett arra kellene törekedni, hogy higgadtan, türelmesen megbeszéljük a gyerekkel az adott problémát, és igyekezzünk együtt megoldást találni rá.
2. Múltbeli ballépések felemlegetése
Nem sok értelme van egy már régen elrendezett nézeteltérést vagy hibát újra és újra felhozni, hiszen egyrészt mindenkinek joga van egy ilyen után tiszta lappal indítani, másrészt ezzel csak azt erősítjük meg a gyerekben, hogy a haragtartás is teljesen rendben van. Ha ehelyett az erősségeire, a pozitív viselkedéseire fókuszálunk, akkor ő is sokkal jobban fogja érezni magát a bőrében, és ezáltal annak is jóval csekélyebb esélye lesz, hogy megismétlődik egy-egy rossz döntése.
3. Bűntudatkeltés
Az teljesen rendben van, ha megkérdezzük a gyereket, hogy érezné magát XY helyében vagy egy adott helyzetben, például ha az ő játékát vennék el szó nélkül, vagy ha neki kellene szembesülnie azzal, hogy a szomszédok rajtakapták a gyerekét spanglizás közben. Sok szülő azonban hajlamos túltolni egy-egy ilyen kérdést: Van fogalmad róla, mekkora szégyent hoztál a családra? Szerinted mit gondolnak most rólunk a Kovácsék? Ugye tudod, hogy ezzel elvesztetted a beléd vetett bizalmamat?
Márpedig ha nem akarjuk teljesen elidegeníteni magunktól a gyereket, a bűntudatkeltés és kontroll helyett inkább megértő, támogató kommunikációt érdemes alkalmazni: ha a szülő nem számon kér, hanem az egóját félretéve próbál beszélgetni, akkor sanszos, hogy a gyerek őszintén meg is fog nyílni neki.
4. Szarkazmus
„Mondhatom, ez okos húzás volt.” „Látom, növeszted a beled. Nagyon ügyesen csinálod, csak így tovább!” Az ilyen gúnnyal teli, akár megvetéssel is felérő beszólások nemcsak a szülő és a gyerek közötti kapcsolatot lehetetlenítik el, de olyan fokú szégyent kelthetnek a gyerekben, amit még felnőttkorában is nyögni fog. Nem éri meg.
Könnyű azt állítani, hogy soha többé nem teszek ilyet, aztán valahogy mégis előjöhetnek a megszokott káros konfliktuskezelési minták – ez pedig sem a gyerek önbecsülésének, sem a szülő-gyerek kapcsolatnak nem kedvez. Ha szeretnél jó példát mutatni, ismerd el, ha hibáztál, vállalj felelősséget a tetteidért, és ami a legfontosabb: beszélj vele mindig, mindenről.
