Nemcsak a szakmai fejlődési lehetőségek, de a magasabb bérek miatt is választja nagyon sok fiatal kutató, hogy inkább külföldön folytatja az életét. Nekem is számos egyetemi ismerősöm van, akik már a tanévek alatt ösztöndíjasok voltak külföldi egyetemeken, és végül Németországban, Angliában vagy épp Hongkongban kötöttek ki. Itthon ugyanis elég elkeserítő a helyzet, ha valaki egyetemi körülmények között, kutatóként képzeli el a jövőjét. Megkérdeztünk néhány külföldön élő magyar oktatót, mesélje el, hogyan jön ki a tanári fizetéséből.
Ma Magyarországon a felsőoktatásban egy pályakezdő oktató (egyetemi tanársegéd vagy tudományos segédmunkatárs) bére bruttó 221 800 forint, vagyis 147 497 forintot kap havonta, ha nincsen semmilyen kedvezménye (például gyerekek után). Ez nem sokkal több, mint a garantált bérminimum, ami bruttó 185 500 forint (nettó 120 032 forint).
Egy egyetemi adjunktus már bruttó 277 ezer forintot kap, míg az egyetemi tanárok fokozattól függően ennek legalább a dupláját, bruttó 544 400 forintot (nettó 368 676 forint) vihetnek haza. Az egyetemi tanár 1. fokozat bérét minden évben a költségvetési törvény határozza meg, és a többiekét ehhez viszonyítják. Hosszú az út azonban idáig, sok-sok év kutatómunka, oktatás, konferenciák és publikációk sokaságán át juthat el egy kutató az egyetemi tanári fokozatig.
Megkérdeztünk néhány, más európai országban dolgozó egyetemi munkatársat, hogyan alakulnak ott a bérek, mennyire elégedettek az életükkel és mire elég a fizetésük. Kérésükre a nevüket megváltoztattuk.
Hollandia
Péter, aki Amszterdamban dolgozik kutatóként, elmondta, hogy ő a közalkalmazotti bértábla szerint évente nettó 50 000 eurót keres, ami átszámolva körülbelül 1,3 millió forint havonta. Egy gyermekük van, és a párja is dolgozik. Szerinte ez az összeg kényelmes jólétet biztosít, tudnak belőle félretenni. Jó helyen, jó lakásban laknak, nem okoz nekik gondot egy váratlan kiadás, és télen-nyáron tudnak utazni. Autójuk nincs, mert jó a tömegközlekedés, és ha mégis kocsira lenne szükség, akkor könnyen és olcsón lehet bérelni. “Az is segít, hogy a hollandok szeretnek takarékoskodni, ezért könnyű takarékosan élni, egy csomó presztízs kiadás megspórolható.”
“Magyarországon ugyanebben a beosztásban, ebből az egy fizetésből éhen halnék. Ahhoz, hogy megéljek, otthon másod-, harmadállást kellett vállalnom, trükközni és számlázgatni. Így is folyamatos volt a bizonytalanság, és semmire nem jutott elég idő, figyelem, ami ahhoz kellett volna, hogy tisztességgel tudjam a dolgaimat csinálni. Itt megfizetik, amit csinálok, és ezért meg tudom csinálni, amiért fizetnek” - mondja Péter.
Finnország
A finn Jyväskylä-i Egyetemről nyilatkozó professzor havonta bruttó 7300 eurót keres, de ebből 36,5 százalékot adózik, így 4635 eurót, közel 1,5 milliót kap havonta. Ebből fizeti a banki hitelét, a havi költségeket, valamint rendszeresen utazik Észtországba. Nem jár étterembe, nem vesz márkás ruhákat, ennek ellenére csak néha tud belőle félretenni.
Finnországban ugyanis a megélhetés nagyon drága. Helsinkiben az egy hálószobás albérlet 1000-1200 euro (320-380 000 Ft) havonta. Jyväskylä-ban ennél azért lényegesen olcsóbb, 600 eurótól (200 000 Ft) kezdődnek a bérleti díjak. A buszjegy 3 euro (1000 Ft), a menzán az ebéd €5.60 (1800 Ft), a fodrász €35-80 (11 000-25 000 Ft), a mozijegy €10 (3200 Ft), a színház €80-1200 (25-38 000 Ft), továbbá az egészségügyi ellátásért is kell valamennyit fizetni.
Egyesült Királyság
“Angliában az assistant professorok, vagyis tanársegédek fizetése általában sosincs évi 30 000 font (mintegy 11 millió forint) alatt, és minél elitebb a hely annál inkább közelít a 40 000 font (14,6 millió forint) felé. Ez a magyar bérnek öt-hatszorosa, miközben – sokak tévhitével ellentétben – az élet nem ennyivel drágább még az egyébként igen drága Londonban sem” - mondja Tamás, akinek Nagy-Britannia mellett Észak-Európából vannak tapasztalatai. “Emellett a legtöbb helyen számos támogatást kapnak az egyetemi oktatók, akár lakhatási célra is, nem beszélve arról, hogy ott nagy hagyománya van a külső források egyetemi behozatalának is. Tehát míg Magyarországon az egyetemi oktatók a kifejezetten rosszul kereső emberek közé tartoznak, Angliában és nyugaton egyértelműen a középosztályhoz” - teszi hozzá Tamás.
A történetben azonban csavar is van, mert az állásokra többen jelentkeznek, mint nálunk. Lényegesen többen. “Egy-egy átlagos állásra több százan, a jobbakra pedig több mint ezren jelentkeznek, ezeket tehát nagyon-nagyon, a magyar viszonyok között elképzelhetetlen mértékben nehéz megszerezni. Az Egyesült Államokban PhD fokozatot szerzettek közül például csak minden 7. fog valaha egyetemi álláshoz jutni. Cserébe viszont azt gondolhatjuk, hogy az egyetemeken a legjobbak tanítanak, és a teljesítményük progresszív módon egyre jobb lesz” - mondja.
Magyarország
Tamásnak bőven van magyarországi tapasztalata is. Szerinte a hazai felsőoktatással az első probléma, hogy általában nagyon alacsonyak a bérek. Nincs esély arra, hogy a jobban teljesítő kollégák jobb bért kapjanak, mivel az oktatói-kutatói bértábla kötött. “Egy nagyon jól teljesítő oktató vagy kutató nagyjából ugyanannyit keres, mint egy teljesen színvonal alatti kollégája. Elképzelhetőek mindenféle teljesítmény alapú jutalmak, és ezekkel az egyetemek olykor élnek is, de azt látni kell, hogy ezek mértéke éves szintre lebontva pár százaléknyi különbséget eredményeznek. A bérek ezzel együtt is megalázóan alacsonyak, mint arról mostanában több cikk is értekezett, nem érik el a buszvezetők vagy a pénztárosok bérét.”
További nehézség, hogy az oktatók nagyon magas óraszámban tanítanak, ami megnehezíti a minőségi oktatást. “Ha egy egyetemi tanársegéd 18 órát tart egy héten, az lehet, hogy 9 különböző tárgy lesz. A normális az lenne, ha mindenki azt tanítaná, amihez ért, heti 4-8 órában, mint nyugaton. Azt viszont világszínvonalon, legalább félévente frissítve a kurzusát. Itthon ezzel szemben nem ritka, hogy a tanár 10-20 éves anyagot ad le újra és újra, ahogy az sem, hogy 1-2 leckével jár a hallgatók előtt egy számára is teljesen ismeretlen anyagban.”
A harmadik probléma az, hogy nincs konkurencia, nincs verseny, vagyis bármelyik egyetemre megy dolgozni valaki, ugyanabban a pozícióban ugyanannyit fog keresni. “Míg nyugaton a tehetség vándorol, addig Magyarországon az az általános, hogy valaki 20-30 évig rontja a levegőt egy-egy tanszéken, és tulajdonképp semmi nem motiválja arra, hogy váltson” - mondja Tamás szókimondóan.
A kollektív önsajnálat jellemző a tanári szobákra
“A tanárok nagyon sokszor önmagukat sem becsülik meg” - mondja Joós Andrea tanár és tudomány-kommunikációs szakember. Szerinte amíg a tanárok azt gondolják magukról, hogy normális este 9-ig bent lenni az iskolában, ha teljesen kipurcannak, és amíg tartja magát az a gondolat, hogy a tanár a nemzet napszámosa, addig nem fog megváltozni semmi. “Egyszerre kell megváltoznia az önképnek és a külső megítélésnek is. Fontos, hogy megbecsüljük magunkat. Ha pedig a kiégés veszélye fenyeget, akkor tegyünk magunkért” - mondja a biológiatanár.
“Egy átlag tanári szobában a hangulatra a kollektív önsajnálat a jellemző. Nem mindenhol, nem annyira durván, de kicsit megszoktuk, hogy nem jó a helyzet. Szerencsére egyre több az olyan tanár és tanári csoport, akik felhívják a figyelmet arra, hogy másként is lehet tanítani” - mondja Joós. Szerinte az innovatív munkának ez a titka: amikor összefognak a tanárok, kialakul egy közösség, és egymást inspirálják.
Tény, hogy a tanárok nincsenek jó helyzetben. Erre az egyik válasz az, hogy elfogadja, és belecsücsül.
A másik pedig, és egyre több ilyen van, aki azt mondja, hogy továbbra is érdemes tenni a változásért" - teszi hozzá a tanárnő. Szerinte az is probléma, hogy a jelenleg tanító tanárok jelentős része nem tanulta meg, hogy mit kell tenni akkor, ha elfárad, kiég, elege van, pedig ennek a leküzdésére már vannak megfelelő technikák.
