A dizájner porcelán olyan luxusholminak tűnik, amiről estélyi ruhában elsuhanó, elegáns nők és szmokingos férfiak jutnak eszünkbe. Meixner Etelka néhány éve még a Herendi Porcelánmanufaktúra tervezőművészeként álmodta meg az ilyen tárgyakat, amiket főleg dúsgazdag emberek vásároltak meg Szaud-Arábiától az Egyesült Államokig.
Aztán gondolt egyet, létrehozta saját vállalkozását, és ma már önállóan, a saját bakonyi otthonukban kialakított műhelyében készít trendi, fiatalos porcelántárgyakat.
Szerinte a nyüzsgésre való igény bármikor kielégíthető, a csend, és a személyes tér viszont sokaknak ma már elérhetetlen luxus. Vekerdy pedig egészen biztosan megveregetné a vállát, ha látná, hogy a fia hogy nő fel: random bandába verődve a falu többi gyerekével, fára mászva, túlélőzve.
Dívány: Hogy jutott eszedbe, hogy önállósítod magad, mint porcelántervező művész? Ez azért egy elég infrastruktúra igényes szakma, ezzel az erővel egy kohót is nyithattál volna.
Meixner Etelka: Sokáig éppen a szakmám infrastruktúraigénye miatt nem mertem saját vállalkozásba kezdeni, úgymond topogtam az élet kapujában, aztán teljesen intuitív módon jött a „Most vagy soha!” pont, és megtettem a szükséges beruházásokat, amik elválasztottak az álmomtól.
A műhely beindítása anyagilag extragáz: megtakarításainkat nem kímélve, népmesei elemekkel átszőve elkezdtük gyűjteni a magastüzű kemencéket, mint más a luxusautókat. (Már kettő is van, egy nagy ipari és egy kicsi kísérleti)
Ma már tudom, hogy eztán, ha még több pénzem lesz, még több kemencét veszek, mert a kemence az én kindertojásom. Mindig meglepetések kerülnek elő belőle. Ez a kerámiás vállalkozás lelke.
A kemence egyébként csak hab a tortán. Változatos, gépek, eszközök, anyagok kellenek a porcelánkészítéshez, ráadásul a sokszorosító gipszformák és a porcelántárgyak nem készülhetnek egy helyen, sőt a mázazás is célszerű, ha külön történik.
Mi volt az az álom, amit meg akartál valósítani?
M. E.: Természetesen a porcelántervezés, ráadásul "szabadon". Azért ez a művészeti ág maradt fenn a rostán, mert az összes többit magában foglalja, és rendelkezik egy bizonyos kalandfaktorral, ami abból ered, hogy sosem lehetünk biztosak a végeredményben. Amikor több nap után kinyitom a kemencét, amiben ezer fokon égett a tűz, akkor vagy egy csomó szép tárgyat találok bent, vagy egy halom palacsintát, vagy a kettő között bármit. Még mindig, ennyi év után is dolgozik bennem a kemencenyitási pánik.
Ha pedig a porcelántervezésből még meg is lehet élni – ez volt az álom másik fele – az maga lenne a csoda, gondoltam mindig. Ugyanakkor a bizonytalansági faktor, mármint, hogy kinek fogom én ezt a sok mindent eladni, és a magas alapanyagköltség és infrastruktúraigény elbizonytalanított. De hát a porcelántervezés az, amihez legjobban értek, tehát ha valamiben jó vagyok, akkor ez pont az.
Névjegy
Meixner Etelka 2002-ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Egyetem porcelán szakán, ezt követően a Herendi Porcelánmanufaktúrában kezdett dolgozni. Formatervezőként egy modern, fiatalokat megszólító termékskála kialakítása volt a feladata. Nevéhez több mint száz új termék fűződik, a legfontosabbakat a londoni TENT-en és a Frankfurti Ambiente-n is bemutatták. 2015-ben kilépett a Manufaktúrából, és létrehozta önálló műhelyét Ecce home néven. Az ő munkája többek között Veszprémben, az Aréna körforgalom közepén álló, 4 méter magas, egy tonna súlyú, különleges belső világítással ellátott Porcelánfa, és a Balatonalmádi szoborparkban elhelyezett Kézfogás című szobor.
Hogyan telik egy napod? Van olyan, hogy átlagos nap?
M. E.: Van egy viszonylagos keret, vagy rutin, reggeli teendők, a fiam iskolába kísérése, aztán egy óra énidő ami meditáció. A többi alkotás, termékfejlesztés, sorozatgyártás és a munkák menedzselése, sokszor késő estig.
Amikor úgy döntöttél, hogy önállósodsz, akkor már megvolt a fiad. Nehezebb, vagy könnyebb lett vállalkozóként, otthon dolgozva megoldani a családi életet?
M. E.: Kalandosan indult a vállalkozói létünk, mert amikor felmondtam a korábbi munkahelyemen (a Herendi Porcelánmanufaktúránál), a férjem váratlanul elveszítette a biztosnak tűnő állását, tehát kapásból az egész család számára a porcelánozásnak kellett megélhetést biztosítania. Mivel a férjem is szakmabeli, adekvátnak tűnt mindkettőnknek egy irányba csoportosítani az energiákat, dupla vagy semmi alapon.
Persze az, hogy gyerek is van a fedélzeten, mindent más megvilágításba helyez, mindennek értelmet ad. Az anyává válás volt életem legfontosabb "beavatása", ettől lettem fáradhatatlan és harcos. Mivel anyának lenni már önmagában felér egy cég menedzselésével, tudtam, hogy bármire képessé tesz. A fiam érkezése olyan superskillekkel ruházott fel, amik nélkül tudom, hogy sosem tartanék itt.
Miféle superskillek?
M. E.: Nálam a saját születésem óta minden kalandos, kanyargós, sosem egyszerű. Miért pont az anyává válás lett volna az...? Előtte olyan pörgősen éltem, hogy időm sem volt tervezni az anyaságot. A sztori kezdete nagyjából Monspart Saroltáéval azonos, ő mondta egyszer, hogy ha a fertőzött kullancs nem dönti ágynak, és bénultságában nem értékeli át az életét, akkor most nincs fia.
Én is hasonlóképpen, félig lebénultam egy fertőzött kullancstól, ez a lassítás és átértékelődés hozta az életembe Attilát, nem tervezett időpontban. A terhesség sem volt – épp emiatt – zökkenőmentes, majd, hogy még szebb legyen, ekkor vettük és újítottuk fel jelenlegi otthonunkat is.
A magzatvíz a költözés közben, váratlanul elfolyt, a fiam 2 hónappal előbb érkezett. Tehát rögtön a kezdetektől olyanok voltak a körülmények, hogy mindig eltoltak a határaimig, és akaratlanul is mindig kénytelen voltam szembesülni az erőmmel, a kitartásommal, a lélekjelenlétemmel, melyekről korábban nem is tudtam, hogy léteznek egyáltalán.
Valamiért mégis olyan érzésem van, hogy teljesen otthon vagy a világban, mindig békés vagy, a tárgyaidban is a nyugalmat érzem. Lehet, hogy pont ezért vagy mostanában az alkotásra vágyó nők kedvence?
M. E.: Van olyan teória, hogy az alkotás által gyógyítja magát a művész, tehát másokat is. Az alkotás tulajdonképpen – ahogy ezt Csíkszentmihályi professzor boldogságkutatásai is alátámasztják – flow. Vagyis a legtökéletesebb boldogságélmény, meditáció, ami a "MOST"-ban tart, koncentrációt igényel, tehát kikapcsol.
A fogyasztói szokásaink élményalapúvá váltak, az emberek szívesebben vesznek élményt, mint tárgyakat. Így jött az ötlet, hogy a napi rutinná vált boldogságos perceimet másokkal is megosszam, és workshopokat szervezzek alkotni vágyóknak.
Egészen új dimenziókat nyit meg az alkotás, mint közösségi élmény. Valóban mindenkit segít megnyílni, kibomlani, problémákat kibeszélni, tehát van egyfajta terápiás hatása.
Jönnek hozzád az emberek, készítenek egy bögrét, és közben meggyógyítják magukat?
M. E.: Amennyire elterjedt a fazekaskorongozás, annyira ismeretlen a porcelánöntés. Vendégeim általában egyáltalán nem tudják hova, mire érkeznek, tehát egy óriási Aha élménnyel és csillogó szemekkel indulunk.
A boldogság menetközben fokozódik, oldódnak a nyelvek, kibontakoznak történetek. Volt olyan vendégem, aki azt mondta, végre boldog, mert gyermekkorában sosem hagyták neki, hogy összekoszolja a ruhácskáját, ezért az aktív taktilis élmények (pl sározás, homokozás) teljesen kimaradtak a gyermekkorából, amit most bepótolt.
A gyönyörű, összetett folyamat mindenkit tágabb nézőponttal ajándékoz meg, a végén a megvalósult tárgy pedig plusz ajándék. Az embernek (és főleg a nőknek) annyira természetes a teremtésre való igénye, ami itt végre megvalósulhat. Sokan ilyenkor eszmélnek rá, hogy az, iroda, konyha, stb. a természetes női kreatív igény megélésére kicsit kevés, és ennek hatására vesz nagyobb fordulatot az életük.
Egy festői kis faluban laktok a Bakonyban, ami innen nézve tökéletes idillnek tűnik. Nem hiányzik a nagyvárosi nyüzsgés, az emberek, az ingerek, a művész társaság?
M. E.: Úgy gondolom, a civilizáció iránti igény bármikor kielégíthető, ahogy járok is elég gyakran pezsgő helyekre. A csend, a saját tér és a szabadidő azonban sokak számára elérhetetlen luxus napjainkban. Nem vagyok elzárkózó, nem élek remeteéletet, azonban az otthonom egy olyan csendbázis, ahol mindig feltöltődhetek.
Sok fiatal él itt, sok, és egyre több a hasonló megfontolásból vidéken újrakezdő, izgalmas értékes ember, akik felelősen döntöttek az élhető életritmus mellett.
Tennivaló pedig mindenhol akad, itt is. Jelenleg épp egy helyi és környékbeli alkotó közösség létrehozásán dolgozunk. Hosszabb távú vidékfejlesztési tervem pedig a Kerámiaterápia tábor, és a Városlődi fonó, mindkettő az, aminek látszik, és hiánypótló. Dumálós alkotóklub, ami szabadon látogatható.
Kikkel bandázik a gyerek? Hogy tudsz itt falun megadni neki mindent, ami a megfelelő neveltetéshez kell?
M. E.: Abszolút vidéki gyermekkor hívő vagyok, mivel mindenki magából indul ki. Azt hiszem, nagy piros pontot kapnék Vekerdytől, ha látná a random összeverődő gyerekbandákat a fákon ugrálva, bunkert építve, túlélőset játszva. Abban hiszek, hogy a szabadság, a kreativitás kifejlődéséhez elengedhetetlen a kitaposatlan ösvények és a saját válaszok keresése. Kérdésedre válaszolva, szerintem ez kell a megfelelő neveltetéshez, és ezt máris megkapta.
Saját alkotásaim sosem kaptak annyi elismerést a közösségi oldalamon, mint a 8 éves fiam medálja, amit nekem fabrikált meglepetésképen. Különórák és szakkörök természetesen itt is vannak, ráadásul a helyi általános iskola az Oktatási Minisztérium bázisintézménye, egyedül a megyében. 2012-ben az Év iskolája címet is elnyerte, de mindez nem is olyan fontos a szeretetteljes, elfogadó, családias légkör mellett. Biztos vagyok benne, hogy itt minden egyes tanulónak jut kitüntető, személyes figyelem, és szerintem ez a legfontosabb egy iskolában.
