Hosszú távon nem a jó jegyektől lesz sikeres felnőtt a gyerekből, hanem azoktól a tulajdonságoktól, amiket a házimunka elvégzése során tesz magáévá. Együttműködés, segítőkészség, hasznosságtudat. Nyár van, lehet gyakorolni elereszteni a túlgondoskodást!
Manapság azt tartják jó szülőnek, aki folyamatosan részt vesz a gyerek életében, és mindig ott van a szeme az oktatásán, nevelésén. Csakhogy a túlzott gondoskodás hosszú távon egyáltalán nem tesz jót a gyerekeknek, mivel így éppen az önbecsülésük, a kezdeményezőkészségük vész el. Pont azok a tulajdonságok, amelyek egy sikeres élethez szükségesek. Helyette inkább végeztessünk velük házimunkát, és szeressük őket, a többit meg bízzuk rájuk!
Te mit szólsz ehhez az elmélethez?
Julie Lythcott-Haims, a Stanford Egyetem egykori dékánja, aki egyébként könyvet is írt a témáról, TED előadásban fejtette ki, hogy miért nem szerencsés túlnyüzsögni a gyereknevelést. Amikor a szülő úgy érzi, csak akkor lehet sikeres a gyereke, ha állandóan óvja és védelmezi, ha minden sikerben és eredményben benne van a keze, irányítja a legapróbb részleteket és a legjobb főiskola-egyetem felé terelgeti, nos, az ilyen gyereknek agyonszabályozott gyerekkoruk lesz.
Szupertanár vagy? Jelentkezz!
A Dívány keresi az ország legkreatívabban dolgozó tanárát. Neked is van egy (vagy több) szuper, újszerű módszered, ami miatt a gyerekek imádnak az óráidra járni, és ami, nem mellékesen még eredményes is?
Ha ráadásul hajlandó vagy a kameránk elé állva bemutatni, jelentkezz! Mutassuk meg ország-világnak, hogy így is lehet tanítani, legyen a te módszered a példa rá, hogy az iskola nem unalmas, hanem nagyon is kreatív és haladó dolog! Mi nagyon kíváncsiak vagyunk!
- majd közönségszavazással találjuk meg a legjobb módszert kiötlő tanárt
A legötletesebb pályázatokat bemutatjuk, a győztes nyereménye pedig a Lidl jóvoltából egy iPad mini 4 és egy 100.000 forintos Lidl vásárlási utalvány. Jelentkezz, mutassuk meg a világnak, hogy máshogy is lehet!
Az agyonszabályozó szülő mindent megtesz azért, hogy a gyereke jó iskola jó osztályába járjon, ott jó jegyeket szerezzen, emellett díjakat és jutalmakat söpörjön be. Elvárja, hogy részt vegyen a diákéletben, sőt, kezdeményezzen annak érdekében, hogy később majd minél hosszabb legyen, és minél jobban nézzen ki az önéletrajza.
Ez persze semmiképpen sem menne aktív hátszél nélkül, vagyis a szülő időnként berobog az iskolába, és beszél a tanárokkal, edzővel, igazgatóval, és egyáltalán, folyamatosan kapcsolatot tart és kézben tartja az ügyeket. Másrészről pedig a gyereket nyüstöli megállás nélkül, hogy mit kellene még csinálnia, hogy biztos legyen a felvétel a puccos iskolába.
De hát ez jó, nem?
Hát nem egészen. Az ilyen túlszabályozott gyerekkorban nem ér rá szerencsétlen gyerek gyereknek lenni. Nincs ideje önfeledt játékra, sosem csinálhat azt, amit éppen kigondolt, mert mindig rohan a következő dolgára, hiszen minden időt ki kell használni! És mivel annyi fontos dolga van, akár még az alvás alól is felmentést kap, mert az első a kötelesség.
Közben a gyerek azt érzi, hogy a szülei szeretete azon múlik, hogy hogy teljesít az iskolában, milyen osztályzatot hozott, és milyen eredménnyel tért haza.
Ezek a gyerekek, mire elvégzik a középiskolát, már kimerültek, kiégettek, közönyösek lesznek, és alig várják, hogy vége legyen az egésznek. Valaki végre megadja nekik a felmentést: eleget tettél az elvárásoknak, pihenhetsz. Sokan szoronganak közülük, vagy egyenesen depressziósok lesznek, és egyáltalán nem érzik úgy, hogy megéri a sok munka.
A szülők persze biztosak benne, hogy igen, hiszen a gyerek jövőjéről van szó. Bár, kimondatlanul inkább arról, hogy hencegni lehet velük az ismerősök előtt.
Maguktól semmire sem mennének?
Az ilyen gyerekek nemcsak úgy érzik, hogy a jegyeik döntik el, hogy mennyire értékesek, de a szülő, az állandó jelenlétével azt is sugallja, hogy a segítsége nélkül, önállóan semmit sem érnének el.
Azzal, hogy túlzottan segítjük, óvjuk, irányítjuk, és kézen fogva vezetjük őket, megfosztjuk a gyerekeinket a lehetőségtől, hogy kibontakozzon az önhatékonyságuk, amely az emberi psziché egyik nagyon fontos alapeleme.
Sokkal fontosabb, mint a dicséret által szerzett önbecsülés, hiszen az önhatékonyság lényege, hogy az embert a saját tettei vezetik eredményre, és nem az, amit az anyja tett érte, az ő nevében.
Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden gyerek szorgalmas és motivált, és nincs szüksége a szülei segítségére, mivel maguktól is képesek előre gondolkozni, tervezni, dönteni, küzdeni, próbálkozni, és tapasztalatot gyűjteni. Szó sincs róla! A legtöbb gyerek egyáltalán nem, vagy még nem képes.
Csakhogy a gyerek sikerének nem az az egyedüli kritériuma, hogy milyen jegyet hozott haza, és bejut-e egy menő főiskolára. Lehet, hogy a túlzott szülői segítség jobb jegyeket eredményez, de hosszú távon a gyerek önértékelése látja kárát. A gyereknek inkább az tenne jót, ha nem a pontszámokra összpontosítanánk, hanem mindarra, amivel gyerekkorukban megalapozhatják a sikert, például a szeretetre és a házimunkára.
Igen, házimunka
Az emberekről végzett eddigi leghosszabb, követéses jellegű kutatás az úgynevezett Harvard Grant Study. Ez a tanulmány azt állapította meg, hogy a szakmai sikert, amit a gyerekeinknek kívánunk, a gyerekként végzett házimunka alapozza meg, és minél korábban kezdjük, annál jobb.
A házimunka ugyanis arra a mentalitásra nevel, hogy vannak bizonyos kellemetlen munkák, amiket valakinek el kell végezni annak érdekében, hogy mindenkinek jobb legyen, és ez a valaki miért is ne legyek én? Miért ne járulhatnék hozzá én is a közös eredményekhez? Ez a gondolkodás visz előre a munkahelyeken. (Mondjuk ezt már évekkel ezelőtt megmondtuk mi is.)
Ezt mindenki tudja, mégis, az agyonszabályozott gyerekkorban semmiféle házimunkát nem vár el a szülő a gyerekétől, hiszen fontosabb dolga van, ami egyenesen visz a siker felé. Csakhogy a munkahelyen nincs feladatlista, az agyonszabályozott gyerekkorban felnőtt gyerekből pedig már rég kiveszett az akarat és a hajlam, hogy körülnézzenek, és megtalálják maguknak a feladatot, amivel hasznára lehetnek a közösségnek.
Na meg a szeretet
A Harvard Grant Study másik fontos megállapítása, hogy az életben a boldogság forrása a szeretet, méghozzá az érdek nélküli szeretet, és az emberi kapcsolatok. A gyerekkor feladata, hogy megtanítsa a gyereket szeretni, és akkor tudnak másokat szeretni, ha magukat szeretik. Magukat pedig akkor fogják szeretni, ha feltétlen szeretetet adunk nekik.
Ezért nem a jegyekre kell koncentrálni, amikor a gyerek hazajön, hanem rá kell figyelni, és nem a dolgozatok után kell érdeklődni, hanem hogy milyen napja volt. Érezzék, hogy a személyük fontos, nem a bizonyítványuk.
A gyerekek nem bonszáj-fácskák, a szülőnek nem az a dolga, hogy formára nyírja-kerekítse őket, hanem ismeretlen vadvirágok. A szülőnek az a feladata, hogy tápláló környezetet biztosítson, házimunkával erősítse az önbecsülésüket, és szeresse őket, hogy képes legyen szeretetet adni és kapni. A főiskola meg legyen az ő választásuk, mert akkor sincs semmi, ha nem a legjobb iskolába veszik fel. Számtalan boldog ember él a földön, akik valami vidéki főiskolára jártak, vagy még onnan is kibuktak, mégis sikeresek lettek.
Julie Lythcott-Haims előadását eddig két és félmillióan nézték meg a TED-en.
