A szülő-nagyszülő kapcsolat veszélyes terep, mert mindkét fél érzékeny pontját megérinti. Akkor tudjuk jól kezelni a konfliktusokat, ha megértjük, miről szólnak a vitás helyzetek számunkra.
Jó pár írás akad a neten, ami ontja a jótanácsokat, hogyan lehet elejét venni az unokával kapcsolatos szülő-nagyszülő konfliktusnak. Legyünk egymással türelmesek, kommunikáljunk nyíltan, tiszteljük egymást és a többi. Jól hangzik, és ha valaki meg is tudja valósítani, akkor eleve nem ő volt az, aki segítségre szorult.
Ott akad el a problémamegoldás folyamata, hogy ez a kapcsolat megmozgat bizonyos szálakat az emberben, amik mélyebbek, mint a látszólagos viták szintje. A téma nehézségét mutatja az a nemrég hallott vicc, hogy a nagyszülők azért vannak olyan jóban unokáikkal, mert közös az ellenségük.
Vajon miért is alakul ki vérre menő vita abból, hogy a nagymama keksszel kínálja a gyereket a szülő „háta mögött”, és miért is lehet kiakadni annyira, hogy tett egy halvány megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy túl szigorúak vagy ellenkezőleg, túl megengedőek szerinte a szülők? És, ha a másik oldalt nézzük, miért fáj annyira, ha a „gyerekek” (mármint az unoka szülei) fittyet hánynak a jóindulatú és bölcs tanácsokra? Mert sok mögöttes jelentése van ezeknek az eseményeknek a szülők és a nagyszülők számára, ami nem okvetlenül tudatos.
Amikor megszületik az első unoka, akkor az új életszakaszt jelent mind a szülőknek, akik ekkor válnak anyává és apává, mind a nagyszülőknek. Az életciklus-váltás mindig valamiféle krízis. Nem abban az értelemben, mint az autóbaleset vagy a földrengés, hanem úgy értve, hogy valami új kezdődik, ami olyan kihívásokat rejt, amelyekre még nincsenek kész válaszaink. Ilyenkor magunkat is jobban megismerjük, új arcunkkal találkozunk. Honnan is tudhattuk volna eddig, milyenek lennénk az új szerepben? Akkor szembesülünk vele, amikor megtörténik.
Az egyik érzékeny pont, amit megérint a szülő-nagyszülő konfliktus éppen ez: a másiktól visszajelzést kapunk, elég jó anyák, apák, nagyszülők vagyunk-e. Ez még a negyedik gyereknél és tízedik unokánál is elevenünkbe vág, hiszen az identitásunkra, egy igen fontos szerepünkre, végső soron tehát arra vonatkozik, elég jók, értékesek vagyunk-e.
Amikor nagymama azt mondja lányának vagy menyének, hogy „jaj, ne szólj már rá mindenért a gyerekre” (vagy ellenkezőleg: „szólj már rá végre”), azt hallhatja úgy a másik, hogy „nem tudod, hogy kell anyának lenni”.
Amikor az anya, az apa az unoka kapcsán összetűzésbe kerül a nagyszülővel, sokszor a saját be nem fejezett kamaszkori szabadságharca éled újra. Nagyon tisztázottnak kell ahhoz lennie a viszonyoknak, hogy ne érezzen a gyerek késztetést a lázadásra, és annak bizonygatására, ő már igenis felnőtt. Lehet, hogy már a harmincas, negyvenes éveiben jár, akkor is egy pillanat alatt dacos gyerekké válhat, ha annak idején nem vált le teljesen. Tehát, mikor a nagyszülő bele akar szólni valamibe, nem egy felnőtt válaszol, hanem valaki, aki harcol érte, hogy annak tekintsék.
A nagyszülőnek is megvannak a maga érzékenységei. Ha a gyerek nem fogadja el tanácsait, azt értheti úgy, mint burkolt és utólagos kritikát az ő szülői minőségére nézve. Ha úgy tűnik, lánya, fia szerint ő nem tudja, hogyan kell gyereket nevelni, akkor hálátlan, hiszen eszerint elégedetlen azzal, amit kapott. Ha pedig menye vagy veje bírálja felül, az még sokkal rosszabb, hiszen „kívülről” jött. Ha valaki még nem teljesen dolgozta fel a veszteséget, hogy már nem ő a legfontosabb a gyermeke életében (azaz, valaki elvette, elvitte gyermekét), akkor duplán fáj, ha nem is becsüli meg a családi értékeket. Könnyen rivalizálássá fajul a konfliktus, amiben a középső generáció két tűz közé kerül, és rég nem az unoka érdekeiről szól a vita, hanem arról, ki mellé állunk: párunk vagy a nagyszülő mellé.
Nem utolsó sorban, mivel a nagyszülő életében is új szakaszt vezet be az unokázás, és gyakran közel esik időben a nyugdíjba menéshez, arról is szól számára, hogy mennyire fogadják el ebben a szerepében, és hagyják kibontakozni, hogy idős éveiben érezheti-e magát hasznosnak, szükség van-e rá, kell-e ő még.
Ezekre a mély vágyakra és félelmekre az a gyógyír, ha az ember őszintén észreveszi, számára miről szól a helyzet, és elfogadva saját érzéseit az adott konfliktus kezelését visszatereli a realitásba. Nem úgy, hogy elnyomja az érzéseket, inkább szelíden alternatívát állítva mellé. Például: „Mikor azt mondja a lányom, ne adjak csokit az unokának, megijedek, mert félek, hogy nem akarja hagyni, hogy nagymama legyek, hogy talán azt akarja elérni, hogy ne szeressen az unokám. Ám lehetséges, hogy ez csak egy félelem, és valójában ahhoz, hogy jó anyának érezze magát, fontos neki a tudat, hogy egészségesen neveli a gyerekét.” Ha nem is döntünk A és B változat közül, csak tudatosítjuk, az érzésünk nem tény, inkább egy félelem, már akkor könnyebb egy kicsit.
Az unokák körüli viták legtöbbször nem az unokáról szólnak, hanem kompetenciahatároktól, szerepféltésről. Sokkal könnyebb a helyzet, ha látjuk a másikban, hogy ő is hasonló félelmekkel küzd, neki ugyanolyan érzékeny terep ez. Ha sikerül egymásban meglátni a jószándékot, akkor a megoldás is kiforrja magát.
Cziglán Karolina
pszichológus
