Sokáig azt hittem, karma, de aztán egy jól értesült szülő felvilágosított: információáramlás. A pedagógusok leadják egymásnak a drótot. És ezzel mindig van valami, most például pedagógusnap. Úgyhogy mondok is pár ajándéktippet.
Szülői munkaközösségi anyának lenni nem egy hálás feladat, és akkor még nagyon visszafogottan fogalmaztam. Tulajdonképpen szívás, igen. Egy csomó munkával jár, mindent ki kell találni (Megoldod? Neked mindig olyan jó ötleteid vannak!), el kell dönteni (Rád bízzuk, ügyes vagy, csináld csak, biztos jó lesz!), de az egészben a leggusztustalanabb az osztálypénz kikönyörgése (jaj, pont nincs nálam készpénz, de majd eljuttatom).
Ennél meg már csak az a rosszabb, amikor demokráciát játszunk, és harmincnyolc körben, két héten hónapon át szavazzák meg a szülők, hogy milyen márkájú csokit kapjon a tanító pedagógusnapra.
Ennek megfelelően minden évben (vagy intézményváltáskor, de az nálunk majdnem minden évre jut), megfogadom, hogy soha többé nem vállalom a szülői munkaközösségi tagságot, sőt, könyörgök a férjemnek, hogy vágjon tarkón szívlapáttal, ha mégis igent mondanék. Természetesen sosem teszi meg, ezért vagyok még mindig SzMK-anyu, mind a két gyerek osztályában. (Tudom, tudom, nem SzMK, hanem SzSz, mint Szülői Szervezet, de az azért elég szarul hangzik, lássuk be.)
Mert valami miatt mindig megtalálnak a pedagógusok a feladattal. Mindig, minden évben, minden intézményben. Éveken keresztül azt hittem egyébként, hogy ez a sorsom, én olyan SzMK-anyuka alkat vagyok, rám néz egy pedagógus, rögtön az jut eszébe rólam: nini, egy SzMK-anyuka, kérdezzük meg, hogy vállalja-e, ugye igen!
És persze valahogy mindig elvállalom. Pedig legutóbb már készültem, gyakoroltam is a NEM szó hangos és artikulált kimondását. Aztán, mire eljutottunk a családlátogatásig (mert általában ott hangzik el a kérdés), már odáig szelídült bennem a dolog, hogy „nem, de a férjem szívesen vállalja, úgyhogy részünkről SzMK-apukaság lesz”. Aztán a gyakorlatban mégis az jött ki a számon, hogy „jó, de pénzt nem szedek”. Nem tudom, ez hogy történhetett, tényleg.
A minap éppen sorstárs SzMK-szülőkkel folytattunk megbeszélést, kicseréltük a jó gyakorlatokat, és panaszkodtunk egy kicsit egymásnak, hogy megint milyen kemény menet ez az év vége. Valamint szokás szerint fogadkoztam, hogy ha év végén megszabadulok a lányom osztályában, biztos, hogy jövőre nem vállalom az új iskolájában a megbízatást. Majd valahogy elsunnyogom.
De mi lehet bennem, hogy minden tanár SzMK szülőt lát, ha rám néz?
És akkor az egyik rutinos szülő elárulta a titkot: örökös SzMK-anyának lenni nem karma, hanem információáramlás kérdése. Egyszerűen leadják a drótot az óvónők a tanítóknak: ez itt egy használható anyuka, mindent kitalál, mindent megold, tehát alkalmas. Nem maguktól jut eszükbe, amikor ránk néznek, hogy nocsak, pont így néz ki egy SzMK-anyu, hanem konkrét információik vannak az emberről.
Röviden: minél flottabbul mennek a dolgok az osztályban, és minél meghatóbb ajándékokat találsz ki a pedagógusoknak, annál biztosabb, hogy sosem szabadulsz, örökre SzMK-anyu maradsz.
Ha viszont ez az életed, hogy hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné teszed magad a gyerek osztályában, akkor itt van néhány ötlet, hogy hogyan tartsd meg a pozíciódat, avagy pedagógus napi cukiságok, alsós osztályoknak.
Rajzos album
Különösen első osztályosoknak jó ötlet, hogy minden gyerek lerajzolja, hogy miért szereti a tanítónénijét, a kész művekből pedig egy kis könyvet fűzünk. Mi erre a célra általában elkértük a gyerekeket egy tanórára, az időt pedig úgy osztottuk be, hogy az óra első felében az osztályfőnöknek, a második felében a napközis tanítónak rajzoltak.
Előtte elláttuk őket inspirációval, adtunk néhány ötletet: lerajzolhatnak egy órát, amikor jól érzik magukat, vagy amikor megtanította őket olvasni, vagy amikor kedvesen mosolyog rájuk, vagy amikor sütit hozott nekik. Aki meg abszolút utál rajzolni, az odakanyaríthat egy szívet is, érteni fogják.
A gyerekek A5-ös rajzlapra dolgoztak, és a frissen tanult gyöngybetűikkel ráírták a nevüket a művükre. A kész alkotásokat albummá fűztem, az elejét szépen feldíszítettük, és kész is az ajándék. Rajzolás közben gyakoroltattuk velük a „Serkenj fel kegyes nép” kezdetű dalt, amit „a tanítónk fejére” szöveggel fejeztünk be, ezt énekelték az ajándék, és az obligát virág átadásakor. Szem nem maradt szárazon.
Csokibonbon öntés
Nagyobb gyerekekkel már egészen jól lehet csokibonbont önteni ajándékba. Szintén elkértük a gyerekeket egy órára (ilyenkor persze mi maradunk az osztályteremben, és a tanító megy ki, nem kis örömmel), de először mindenkit elküldtünk kezet mosni, mégiscsak élelmiszer készül.
Az eszközigény: egy vízforraló, egy tál, pár csőrös tejkiöntő, néhány csokibonbon forma. A csoki zacskós, forró vízben felolvasztható volt, és kell még bele aszalt vörösáfonya, vagy mogyoró, bár ez azt hiszem, elhagyható.
A forró vizes olvasztást természetesen a felnőttek végezték, a gyerekek öntötték a csokit a bonbonformába, és tömködték bele a gyümölcsöt. A bonbonokat egyenként selyempapírba csomagoltuk, amit átkötöttünk zsineggel, rá pedig kis címkét fűztünk, amire minden gyerek ráírta a nevét.
Egy-egy gyerek két bonbont öntött és két címkére írta a nevét: egyet az osztályfőnöknek, egyet pedig a napközis nevelőnek. Átadáskor a tanítók kaptak egy-egy dobozt, a gyerekek pedig sorba álltak, és énekszó mellett (valamiért ez a mániám, hogy az ének meghatóbbá teszi az ünnepet) tették bele a dobozokba a bonbonjaikat.
Fotós doboz
Egyenként befotóztuk az összes gyereket, és 10x7,5 centisben előhívattam a képeket (Kettő fotót teszek egy montázsba, és azt 10x15-ös méretben hívatom elő, ez a trükkje). A gyerekeket megkértük, hogy ugyanakkora, 7,5x10 centis papírra írjanak egy-egy kedves üzenetet a tanítónéniknek.
Kartonból készítettünk egy leporellót, amiben minden gyerek egy oldalpárt kapott, az egyik oldalra a fotót, a másik oldalra az üzenetet ragasztottuk. A leporellót fadobozba ragasztottuk, amit kívülről díszítettünk, és kész is az ajándék.
Jó szórakozást az elkészítéshez!
