Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha szembeszegül a szülőkkel, még nem jelenti, hogy más helyzetben is felismeri, hogy a másik átlépett egy határt, amit nem lett volna szabad.
A szülők többsége egyet ért abban, hogy a kamaszok szemtelenek, és akkor is ellentmondanak, amikor nem kellene. Távol áll tőlük a szófogadás, tehát ha valamire, akkor arra kellene őket megtanítani, nem pedig a tiltakozás „művészetére”. Csakhogy ez nem egészen így van.
Ha a tini otthon biztonságban érzi magát, akkor szemtelenkedni is fog. Aki nyugodt afelől, hogy a vitát is kibírja a kapcsolata anyával, apával, meri próbálgatni a szárnyait, mer ellentmondani, akár olykor élesen, keresetlenül is. Ha ez teljesen kimarad tizenéves korban, az nem feltétlenül jó jel, bár átmenetileg kényelmes szülői szemszögből.
Ám az, hogy valaki szembeszegül anyával és apával, még nem jelenti, hogy éles helyzetben, például egy tekintélyszeméllyel szemben, vagy újszerű közegben, ahol nem érzi otthon magát, is felismeri, hogy most a másik átlépett egy határt, amit nem lett volna szabad, hogy most ellenkezni, tiltakozni kell.
Ellentmondásos, hogy egyszerre szeretnénk megtanítani a fiatalnak, hogy az „életben”, például a leendő munkahelyén legyen majd magabiztos és önérvényesítő, de addig is otthon inkább csendes és szófogadó. Csak úgy lehet egy képességet elsajátítani, ha gyakorolja az ember. Ez nem jelenti, hogy átadjuk neki a kormányrudat, és ő a főnök otthon. Ennek nincs is értelme, hiszen ez máshol sem lesz így. A lényeg az, hogy az önérvényesítésnek olyan formáit támogassuk inkább, amikkel egyéb helyzetekben is jól jár.
Valójában nem kommunikációs technikákban rejlik a titok, bár azok is fontosak. De még többet számít a hozzáállás: hogy a szülő akkor is elviseli, hogy a gyereknek saját akarata és gondolata van, amikor ez egyáltalán nem kényelmes. Mondhatja anya vagy apa, ebben a helyzetben ő dönt, de akkor is tisztelettel fordulhat a gyerek vágyai, véleménye felé.
Nem is olyan könnyű egyszerre kifejezni, hogy „most ez lesz”, és azt, hogy „értem a te szempontjaidat is”. Anyaként, apaként nem lehet mindig engedni, de lehet mindig érzékeltetni, hogy értjük és tiszteljük, ahogy a tini látja a helyzetet. Például tudomásul vesszük, hogy szerinte már érett lenne arra, hogy egész éjszaka kimaradjon, sőt, mondhatjuk, még az is, lehet, hogy neki van igaza, és mi tévedünk, de mi most másképp látjuk, és mivel miénk a felelősség, így és így döntünk.
Felnőttnek és gyereknek is az fáj igazán, ha úgy érzi, nem vették őt emberszámba, ha meg sem hallgatták, meg sem értették. Igazából senkinek sem arra van szüksége, hogy mindig a szája íze szerint alakuljanak a mindennapok (még ha örülnénk is neki), hanem arra, hogy lássák az ő oldalát is. Akit pedig a szülei emberszámba vesznek, annak természetes lesz, hogy ez jár neki, és hamar fel fog neki tűnni, ha egy másik közegben nem kapja meg ezt. Márpedig azt, ha nem tisztelik az embert, mint véleménnyel, szükségletekkel rendelkező személyt, el kell utasítani, mert az rombol, hosszú távon betegít.
Lehet, hogy előnyösen mutat az életrajzunkban egy munkahely, de ha molesztál a főnök, akkor az túl nagy ár. Lehet, hogy széles körben elismert és tekintélyes az a tanár vagy főnök, aki úgy ad visszajelzést, hogy közben emberségében alázza meg a diákot, beosztottat, de mindegy, mekkora név az illető, az egészséges önbecsülésű ember tudja, hogy akkor is jár neki a normális bánásmód, ha még csak kezdő, sőt, akkor is, ha most éppen hibázott.
Ha valakin érződik, hogy ezzel tisztában van, az eleve sok kellemetlenségtől megvédi, mert kevesebbet enged meg magának a másik fél. De ha mégis baj történik, az ilyen ember meg tudja őrizni a méltóságát, és szabadon eldöntheti, szembeszáll, vagy odébbáll. Ám nem fogja azt hinni, hogy biztosan azért kapja ezt a bánásmódot, mert ez jár neki. A korai kapcsolati élmények mélyen beleépülnek az emberbe, ha olyat tapasztalunk, ami látványosan eltér attól, amit a szüleinktől tanultunk, akkor megszólal a vészcsengő.
Tisztelni a gyerek nézőpontját olyan egyszerű dolgokban mutatkozik meg, mint például, hogy meghallgatjuk, és oda is figyelünk rá. Abban mutatkozik meg, hogy nem gúnyoljuk ki, nem legyintünk, hogy „kis hülye, majd ha tapasztaltabb leszel, másképp fogod látni”. Aztán abban is, hogy elviseljük higgadtan, és nem sértődünk meg, ha ellentmond, vagy akár haragszik ránk. Ilyenkor emberi dolog támadni vagy sértődötten visszavonulni. Ám ezzel azt üzenjük, hogy bánt minket, ha mást szeretne, mint amit mi. Ha elviseljük a nézeteltérés feszültségét úgy, hogy közben a kapcsolat, a szeretet megmarad, az azt üzeni, egyszerre mindenkinek lehet igaza a maga nézőpontjából, és akik nem értenek egyet, azok attól még nem ellenségek. Sőt, lehetnek akár egymást tisztelő barátok is. Ha ez uralja otthon a légkört, a gyerek később sem fog rettegni a konfliktusoktól, mert vita közben is megmaradhat a másikkal a kapcsolat, és ép marad az önbecsülése akkor is, ha máshogy érez, mást akar, mint amit elvárnának tőle.
Cziglán Karolina
pszichológus
