Nehéz volt nem észrevenni, milyen sok ember önbizalma hasonló a lufihoz: nagy, mégis sérülékeny. Ők azok, akikre azt mondjuk, elkényeztették őket.
Több divathullám is megerősödött, majd leáldozott már azzal kapcsolatban, mi a legfőbb módja a gyerek dicsérésének, hogy mennyire fontos ez, és el lehet-e rontani. Abban az időben, mikor elkezdtek arra figyelni, ne próbáljuk ridegtartással, kis katona módjára trenírozni a gyerekeket, a büntetés és szigor helyett nagyobb teret kapott a biztatás és dicséret. Aztán kiderült, ez vissza is üthet, ha félreérti a módját a szülő.
Nehéz volt nem észrevenni, milyen sok ember önbizalma vált olyanná, mintha fel lenne habosítva, hasonlóan a lufihoz: nagy, de mégis sérülékeny. Ezek az emberek, akikre a hétköznapokban egyszerűen csak azt mondjuk, elkényeztették őket a szüleik, hiába a látszólagos önbizalom, valahogy mégsem tudnak kitartóan dolgozni komoly, erőfeszítést kívánó, a kudarc lehetőségélt is magában hordozó célokért, ám vágynak rá, hogy jó munkájuk legyek, magas pozícióba kerüljenek, jól keressenek.
Sokan Y generációnak hívják azt a csoportot, akiket úgy neveltek, hogy minden apró megmozdulásukat jutalmazták, sokat dicsérték őket, és elhitették velük, számukra minden lehetséges, mert ők különlegesek. Ők a nyolcvanas évek közepétől, kilencvenes években születettek, azaz most fiatal felnőttek.
Ez a megközelítés persze magában rejti az általánosítás komoly veszélyét, hiszen az évszám szerint Y generáció családjai sok különféle elv és érték mentén élnek, családonként, illetve a szülők világnézeti elvei, iskolázottsága, lakhelye és sok egyéb tényező alapján eltérnek egymástól. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a generációkról szóló megközelítés valójában tendenciákról beszél, nem arról, hogy mindenki ilyen vagy olyan.
Bizonyára nem mindenkinek mondták, milyen különleges is ő, de tény, hogy napjainkban is jelen van valamiféle bizonytalanság, ütköző érvek és megközelítések azzal kapcsolatban, mégis, mire neveljük a gyereket. Hangsúlyozzuk-e, milyen értékes, hogy csodálatos a maga egyediségében, hogy nagy dolgokra hivatott? Ha ezeket mondjuk, bizonyos értelemben igaz, amit állítunk, hiszen tényleg mindenki értékes a maga egyediségében, és mindenki megtalálhatja azt a helyet, területet, ahol hasznos, ha úgy tetszik, csodálatos dolgokat vihet végbe.
Csakhogy itt jön a nagy félreértés: ez nem azt jelenti, hogy különlegesebb, mint mások, hogy az átlagnál jobb, hogy a többiekhez képest fog majd nagyot alkotni - szemben a szürke közepesekkel, akikre ugyanez nem mondható el!
Sok huszonéves, akik ma keresik a helyüket a munka világában, ahogy gyakran mondjuk, kapunyitási pániktól szenvednek, azaz valami megakasztotta őket ebben a folyamatban, és nem tudnak elköteleződni egy terület mellett, éppen azzal küzdenek, hogy azt hiszik, jobbak, vagy annak kellene lenniük másoknál.
Milyen gyakori a pszichológus rendelőjében, hogy arról beszél a fiatal felnőtt, hogy valami nem stimmel, mert nem történik semmi különös az életében, egyszerűen csak a tanulmányai végén jár, vagy egy átlagos munkahelyen dolgozik. Nehéz is kibogozni, miről szól ez: vajon arról, úgy érzi, járna neki valami izgalmasabb az élettől, és a világban csalódott, vagy arról, hogy mivel neki azt mondták, különleges és csodálatos, neki kellene valami fantasztikust letenni az asztalra, és magában csalódott. Sőt, nem ritkán komoly szégyent él át. A kettő tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala.
Ezzel a hozzáállással az a baj, hogyha valaki mindig szeretne jobb lenni az átlagnál, csak ideig-óráig örülhet, mikor ez épp megvalósul, de az eufórikus pillanatok rendkívül illékonyak, megnyugtatóan nem fenntarthatóak. Nagy munka innen eljutni egy másfajta hozzáálláshoz, ami szerint annak van értéke, hogy az ember lelkiismeretesen dolgozik a képességeit kibontakoztatva, amikor az ad jóérzést, hogy valami hasznosat, értékeset hoz létre.
Ez már független attól, hogy a többiek jobbak vagy rosszabbak, értelmét veszti az összehasonlítás, hiszen már nem az én a lényeg, hanem amiért dolgozunk.
A szülő azzal segít a gyereknek, ha olyan szemléletet támogat, amivel elégedett, boldog életet élhet. Tehát ha dicséri, érdemes nem arra helyezni a hangsúlyt, hogy jobb és ügyesebb másoknál, mert lehet, most ez így van, de mi lesz, ha holnap bekerül egy erősebb iskolába, ahol csak a középmezőnyhöz fog tartozni? Akkor már nem lesz minek örülni?
Lehet például azért dicsérni, mert erőfeszítést tett, és saját magához képest lépett előre. Van, akinél egy fizika hármas többet ér, mint másnál az ötös, mert sokkal több munka és elszánás van mögötte. És ha a fiatal látja, hogy vele örülünk, több kedve lesz folytatni, és tovább lépegetni, akár az ötösig. Dicsérhetjük azért is, amit számunkra jelent az adott dolog: mondhatjuk, tetszik nekünk, ahogy ezt a verset mondja, vagy, hogy nekünk hasznos volt a segítség, amit kaptunk tőle.
Természetes vágy, hogy szeretünk olykor kiemelkedni, és az élet hasznos része a versengés. De veszélyes, ha az ember önbizalma, sőt önbecsülése csakis erre épül. Ezért jó, ha szülőként ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb dicséreteket adunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
