Azt hittem, könyv nélkül is megbirkózom majd a testvérféltékenységgel és a gyerekek közti dinamikával. Nem így történt.
Bevallom, amikor a második gyerekemet vártam, azt hittem, könyv nélkül is megbirkózom majd a testvérféltékenységgel és a gyerekek közti dinamikával: el tudom majd fogadni, ha a nagy nem kedveli a kicsit, esetleg barátnőm gyerekéhez hasonlóan naponta megkérdezi, mikor visszük már vissza a kórházba.
Nem így történt: a hároméves az első pillanattól kezdve imádja a csecsemőt, ugyanakkor velem elviselhetetlenül undok lett. A védőnő és a gyerekorvos szerint mindez teljesen normális – ez igazán megnyugtató, mégis úgy éreztem, kellene valami eszköz, hogyan tudom mindezt kezelni, illetve milyen meglepetések várhatóak még a testvérek további élete során.
Két könyvet találtam a könyvesboltban a testvérkapcsolatokról, mindkettőt elolvastam. Megérte.
Horst Petri: Testvérek – szeretet és versengés
Abban a reményben vettem le a polcról ezt a könyvet, hogy majd konkrét technikákat, megoldásokat fogok belőle tanulni arról, anyaként mit kell csinálni a gyerekekkel, hogy jó testvérek legyenek. Ilyet nem találtam. Amire mégis jó volt, és nem bántam meg, hogy elolvastam, az a szemléletformáló szerepe: ez a könyv nem, vagy csak igen ritkán bocsátkozik részletekbe, nem gyakorlatias, ugyanakkor egy elég jó összképet mutat a testvérkapcsolat mibenlétéről. Ráadásul nem csak a gyerekkorban, hanem az egész életet végigkísérve.
Számomra a szerző egyik fő üzenete miatt volt érdemes elolvasni, ez pedig a testvéri szeretet hangsúlyozása. Amikor a terhesség alatt olvasgattam az internetet a témában, a testvérkapcsolat merő egy problémahalmaznak tűnt. A kistestvér születésekor elkezdődik a harc és a féltékenység, és a legjobb, amiben reménykedhetünk, hogy nem nyírják ki egymást. Ha a szülők nem elég ügyesek, akkor az ellenségeskedés és a viszály végig fennmarad, felnőttként is iszonyatosan versengeni és féltékenykedni fognak, ha elég ügyesek vagyunk, akkor csak egy kicsit. Horst Petri szerint probléma, hogy a testvérkapcsolatot gyakran a féltékenykedéssel, a viszállyal azonosítjuk, hiszen egy alapvetően egy szeretetkapcsolat.
Kutatásokat idéz, amely szerint a nagyobb testvér a születendő picit „alapból” szereti: persze, féltékeny, és persze, hiányolja a szülők elvesztett figyelmét, és az is lehet, hogy ennek szóló dühét a picin is próbálja levezetni, de emellett végig jelen van egy reflexes, ős-szeretet, ami automatikus és ami kicsit hasonlít arra, ahogyan a kisgyerekek az állatokat szeretik. Végül is ez annyira nem meglepő, az újszülött szerintem is hasonlít egy kis cicára vagy majmocskára.
Ez az elsődleges szeretet aztán később persze árnyalódik, és a különböző életkorokban különböző kihívások elé állítódik, az „összenyálazta a legómat” – „magasabbra ívelt a karrierje” skálán. A mélyben azonban végig jelen lehet a szeretet, amihez mindig vissza lehet nyúlni.
L. Stipkovits Erika: Ölelni és ölre menni
Bevallom, először egyáltalán nem volt kedvem a könyvhöz, elsősorban a címe miatt, de az előszó sem hozta meg a kedvemet: leegyszerűsítőnek, modorosnak ígérkezett. A tartalom azonban nem igazolta be az előítéletemet, sőt, pont azt a könyvet kaptam, amit eredetileg is kerestem: gyakorlatias, tudományos alapokon nyugvó, elméletekkel megalapozott, ugyanakkor konkrét tanácsokkal szolgál.
Kiderült például, hogy a témában készült kutatások szerint az eltérő szülői bánásmód tényleg árt a testvérkapcsolatnak – ez persze nem meglepő, inkább az a meglepő, hogy még ma is sok szülő különbözteti meg a gyerekeit. Persze, mindig egy kicsit részrehajlóak vagyunk, szívesebben töltünk időt a hozzánk hasonlóbb gyerekkel (a csendet kedvelő anyuka a gyöngyöt fűző kislánnyal, a sportos apuka a rohangálós fiúval), a probléma akkor kezdődik, ha ez nagyon markánssá válik, ha az egyik gyereket hanyagoljuk, és főleg: ha a gyerekek füle hallatára hasonlítgatjuk össze őket és mindig ugyanaz a gyerek marad alul. A „miért nem tudsz te is olyan jó gyerek lenni, mint a nővéred”, meg a „Zsuzsi a szép, te meg sajnos apa orrát örökölted” és társaik.
A testvérünkkel való kapcsolatunk életünk leghosszabb kapcsolata, és a szerző szerint ez akkor is igaz, ha felnőve épp utáljuk egymást vagy nem beszélünk – hiszen akkor is gondolunk rá, tudunk a létezéséről. Szinte a születésünktől a halálunkig tart, ugyanakkor ez a legdinamikusabb kapcsolat is: folyamatosan változik, alakul életünk során. Hol közelebb, hol távolabb kerülünk. De mitől lesz jó?
A kutatók erre a választ kezdetben a gyerekek temperamentumában, korkülönbségében vélték felfedezni: azonos nemű testvérek között több a dominanciaharc, lánytestvérek bensőségesebb viszonyt ápolnak, stb. A kulcs ugyanakkor mégsem ez, hanem a családi kapcsolatok milyensége: azok a gyerekek, akiknek szüleikkel jó a viszonyuk, általában testvéreikkel is jó viszonyt ápolnak; valamint azok a testvérek, ahol a szülők viszonya egymással jó, általában szintén jól kijönnek. Azaz egyszerű a képlet: legyen jó a kapcsolatunk apával, meg külön-külön mindkét gyerekkel, és innentől a lényeg meg is van oldva.
Számomra kicsit meglepő volt, hogy a testvérkapcsolatnak az használ, ha a szülő nem nagyon avatkozik bele, hanem engedi alakulni. A testvérkapcsolatnak részei a konfliktusok, ezek teljesen normálisak, nem kell egyből orvosolni őket. Más kérdés a testvérbántalmazás, vagyis az, ha az egyik testvér huzamosabb ideig rendszeresen szóban vagy fizikailag bántja a másikat – ilyenkor természetesen szülőként be kell avatkoznunk.
Minden fejezet végén kérdéssort kapunk, amelyeket átgondolhatunk – ezek egy része az eredeti családunkra, saját testvéreinkkel való kapcsolatunkra, más része párkapcsolatunkra vagy gyerekeinkre vonatkozik. Külön fejezetek szólnak a „speciális” esetekről: ikrekről, egykékről, meghalt testvérekről, beteg testvérről, mozaikcsaládról. A könyv végén pedig olyan gyakorlatokat, játékokat sorol a szerző, amelyeket gyerekeinkkel játszva fejleszthetjük kapcsolataikat.
