Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Pszichopata ez a gyerek, hogy ilyet mond? Nem, sőt, épp segítséget kér! Pszichológusunk elmagyarázza, hogy hallhatjuk meg a valódi mondanivalót.
Tizenéves korban a legtöbb gyereknél megszaporodnak a kritikus megjegyzések, a csipkelődés, az elégedetlenkedés. Az ember elméletben úgy áll hozzá, hogy a gyerek szavain nem érdemes megsértődni, egyrészt, mert még nem érzi át, hogy a másikat megbántja, másrészt, mert sokszor csak provokálni akarja a szülőt. De amikor élesben találkozik vele, akkor nem könnyű az elméletet megvalósítani.
Ráadásul a gyerek képes a legkönnyebben a gyenge pontunkra tapintani. Van benne tapasztalata, mi hat anyára, apára, és nem fél használni a tudását. Van, akiben felmerül ilyenkor, hogy „Ennyire érzéketlen a gyerekem? Lehet, hogy nem is egészséges lelkileg?” (Utóbbi kérdés szó szerint így hangzik el: „Egy kis pszichopata?”), vagy, legalábbis az, hogy „Nagyon elrontottam valamit, ha itt tart a kapcsolatunk.” Érthető, hogy az első reakció a sértettség, hiszen nem erre tanítottuk, nem ezt érdemeljük stb.
Megsértődni persze joga van a felnőttnek is, csak az a baj, hogy könnyen elindulhat szülő és gyerek egy úton, aminek az eltávolodás az eredménye. A tini sok okból vághat ezt-azt a szülő fejéhez, például azért, mert a kamaszkor szükségszerű hozadékaként most kritikusabban látja őt. De lehet a bántó mondat valójában rejtett segítségkérés is. Mikor sírva azt kiáltja a kamasz, hogy „ti sosem figyeltek rám, bárcsak máshova születtem volna”, akkor az lefordítva olyasmit jelent, hogy rosszul érzi magát a bőrében, magányos, segítségre van szüksége. Ha rossz pillanatban éri anyát vagy apát a vád, lehet, hogy befeszül, megsértődik, és válasz nélkül hagyja a valós üzenetet. Visszavág, vagy hűvösen annyit mond, hogy „kérlek, ha így érzed”, és bemegy a szobájába. Ettől a fiatal még inkább egyedül érzi magát, és egyre nő a távolság.
A felnőttnek is van önérzete, tehát túlzott elvárás, hogy a kritikát és vagdalkozó mondatokat szinte meg se hallja, hanem rögtön a mögöttük rejlő valós érzelemre és szükségletre legyen nyitott a füle. Mindenkinek milyen könnyű lenne az élete! De hát, amikor valakinek olyasmit vágnak a fejéhez, ami nagyon igazságtalan, ami épp az érzékeny pontját találja el, amit kínos hallania, akkor érthető, hogy először is a saját jó közérzetét szeretné helyreállítani, például megvédenie magát.
És nincs is azzal semmi baj, ha az anya vagy az apa elmondja, hogy miért esett neki rosszul, ami a tini száján kicsúszott. Baj egyrészt akkor van, ha a kommunikáció harccá alakul, ha a szülőt már jobban érdekli, hogy helyre tegye a gyereket, mint hogy megértse. Vagy, ha ugyan nem akar mindenáron győzni, de beéri azzal, hogy „legyen nyugi”. Azaz nem is foglalkozik vele, nem gondol utána, mégis miért mondta azt a gyerek, amit.
Sok szülő tapasztalata, hogy egészen váratlanul éri, miben kritizálja a fiatal. Előfordul, hogy döbbenten kérdezik: „honnan jön ez a gondolat, egyáltalán ki ez a gyerek?”. Mint annak a tizenhárom éves lánynak az anyukája, akinek képes volt a fejéhez vágni a kamasz, ha ennyire nem foglalkozik a külsejével, és így eltunyul, akkor apa el fogja hagyni, és igaza is lesz! Nem meglepő, hogy az anya köpni-nyelni nem tudott, és távol voltak az érzelmei attól, hogy az üzenet mélyebb értelme felé forduljon. Inkább arra koncentrált, ne pofozza fel a tinit.
De jó volt a kapcsolatuk, még ha a példa alapján nem is erre tippelnénk. Pár nappal később úgy alakult, hogy le tudtak ülni nyugodtan beszélgetni. Az anyát annyira megdöbbentették lánya szavai, hogy talán ezért is tudta valódi kíváncsisággal (nem kötözködő stílusban) megkérdezni, mégis, miért mondta ezt. És kialakult egy komoly beszélgetés, amiből kiderült, a lányt felkavarja, hogy egyre több a válás a barátai körében. Volt köztük egészen váratlan, úgy érezte, kicsúszott a lába alól a talaj, nem érti, miért mennek tönkre a kapcsolatok, miért nem tartozik össze az a pár, amelyik fél évvel ezelőtt még őt is magával vitte nyaralni, sőt, az motoszkált benne, ha ennyire kiszámíthatatlan minden, akkor mi a garancia arra, hogy akár a szülei, akár majd ő maga felnőttként nem erre a sorsra jut. Ezért aztán elkezdte árgus szemmel figyelni anyja és apja kapcsolatát, és összerakta azt a tapasztalatát, hogy apja hiába hívta uszodába anyját, illetve, hogy az utóbbi években felszedett a nő pár kilót azzal, hogy egy műsorban a feleségét elhagyó férfi arra panaszkodott, felesége hogy eltunyult.
Itt mélyebb bizonytalanságról volt szó, valójában az foglalkoztatta a lányt, megőrizheti-e az ember a biztonságérzetét, a számára fontos kapcsolatokat. A külsőre irányuló túlzott figyelem egyfajta kapaszkodó volt: végül is ez olyasmi, amit az ember kézben tarthat. Hátha ezen múlik tényleg? Akkor csak sportolni kell... De nyilván érezte, ennél bonyolultabb a kérdés, és ebből a szorongásból keresett kiutat. Tehát bármennyire is nem úgy hangzik elsőre, ez segítségkérés volt. Valahogy úgy fordíthatnánk le: „Kérlek, nyugtass meg, ti nem fogtok elválni, és ugye én is élhetek majd boldog kapcsolatban? A többieknek miért nem megy, nem értem, és ez szorongással tölt el!” Nehéz ezt rögtön meghallani.
Viszont, ha megértjük, mit is akart valójában a fiatal, az vezet el odáig, hogy újra közel kerülhessünk egymáshoz, és mindkét fél sebei begyógyuljanak. Ha a szülő rászánja az energiát, hogy megértse a tinit, akkor ő is egyre jobban érteni fogja önmagát, és egyre könnyebb lesz vele a párbeszéd.
Cziglán Karolina
pszichológus
