Vannak helyzetek, mikor muszáj határt húzni, egy szabályt betartatni, megtiltani valamit. Kérdés, milyen eszközöknek van értelme, és miknek nincs.
Sokszor beszéltünk már róla, milyen fontos, hogy egyre több beleszólása legyen a tininek a családi életbe, hogy ő is alakíthassa a szokásokat, hogy közösen hozzuk meg a szabályokat. A szülők egy részének nehéz elfogadnia, hogy a tizenévest már nem lehet úgy irányítani, mint a kisgyereket, akivel ugyan sokat küszködik az ember, de azért előbb vagy utóbb tudomásul veszi, hogy egyes helyzetekben a szülő a főnök.
A tiniben már komoly kétségek támadnak ezzel kapcsolatban. És mégis: vannak helyzetek, mikor muszáj határt húzni, egy szabályt betartatni, megtiltani valamit. Kérdés, milyen eszközöknek van értelme, és miknek nincs.
Érzelmi zsarolás: talán működik, de többet árt
Érzelmi zsarolásnak nevezzük, mikor olyan érzelmi terhet teszünk a gyerek vállára, amit nem tud elviselni, ezért inkább alkalmazkodik hozzánk, hogy szabaduljon tőle. A példa kedvéért nézzük a legszélsőségesebb esetet: ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik. Világos, hogy a másik életéért valójában nem mi felelünk, de mégsem kockáztatjuk a bűntudatot, ha „miattunk” ölné meg magát. Persze, ha ezzel jön a szülő, az már a patológiás véglet, de a szelídebb forma, mikor síri arccal, áldozati hangon, könnyes szemmel közli, nagyon, de nagyon rosszul érezné magát, ha a gyerek ezt vagy azt tenné.
Átmenetileg lehet ezzel hatni, de idővel meg kell fizetni az árát, ez pedig maga a kapcsolat lesz. Az érzelmileg zsaroló szülő nem hagy fel szokásával attól, hogy felnő a gyerek, és a legtöbben úgy szabadulnak, hogy megszakítják, vagy egészen leredukálják a kapcsolatot az ilyen apával, anyával. Senki sem tudja tartósan elviselni annak terhét, hogy a másik rátestálja a hogylétének, boldogságának felelősségét.
Ha érzelmekről van szó: lehetünk őszinték zsarolás nélkül is
Nem arról van szó, hogy apa, anya ne beszélhetne arról, mit vált ki belőle a gyerek. Jó is, ha megteszi, ha megmondja őszintén, hogy most dühös, most szomorú. A finom, de lényegi különbség ott van: ha azt gondolom, a gyerek a tetteiért felel, én szülőként pedig felelek a saját érzelmeimért, az nem érzelmi zsarolás. Ha nagyon meg is ijesztett például, hogy a kamasz ittasan és jogosítvány nélkül vezetett, a saját rémületemmel nekem kell megküzdenem.
Azaz, nem mondom, hogy azért ne vezess ittasan, mert akkor én infarktust kapok, hanem azért, mert veszélyes, és mert ebben állapodtunk meg. Ha elmondom, hogy nagyon megijedtem, mikor meghallottam ezt, az azért jó, mert a gyereknek is kapaszkodó, ha követni tudja, mi zajlik a szülőben, ez a vele való kapcsolat része. De legyen világos a szülőnek (és akkor ezt a gyerek is érzi), hogy az érzelmeivel való megbirkózásért anya, apa felel, a gyereknek nem azért kell bizonyos szabályokat betartania, hogy kímélje őket.
Hatni az önbecsülésre: veszélyes fegyver
Másképp dicsér és szid egy tekintélyelvű vezető és egy demokratikus. Ezeket a megfigyeléseket a szülőkre is vonatkoztathatjuk. Aki sakkban akarja tartani a másikat, azt szeretné, hogy a másik ember minél inkább függjön tőle, úgy dicsér, úgy szid, mintha az ő ítéletétől függne a másik értéke. A jó vezető, illetve a kamasz mellett a jó szülő kiemeli és elismeri a teljesítményt, és szóvá teszi a szabályok megszegését, de nem tesz úgy, mintha az ő kegyétől függne, hogy a gyerek elégedett lehet-e magával, vagy szégyellje magát.
Amikor a szidással a gyerek önbecsülését vesszük célba, akkor veszélyes és hosszútávon kárt okozó fegyverhez nyúlunk. Nem mindegy, azt mondom-e, hogy „nem ebben állapodtunk meg, ezért számolnod kell a következményekkel”, vagy azt: „lesülne a képemről a bőr, ha ilyen megbízhatatlan lennék, mint te!”. Utóbbival azt érzékeltetjük, hogy elvesztette a megbecsülésünket, ez pedig a gyereket és a kapcsolatot is rombolja.
Megbeszélt szabály, előre látható következmény
Annak van értelme, ha higgadt, nyugodt pillanatban megbeszéljük a tinivel az alapvető betartandó szabályokat. Ha épp nincs köztünk feszültség, nagy valószínűséggel ő is be fogja látni ezek fontosságát, vagy legalábbis megtalálhatjuk vele a kompromisszumot. Legyen világos és kiszámítható, hogy mi történik, ha megszeg egy szabályt, és lehetőleg tartsuk is be. Persze, az élet mindig komplikáltabb, mint az elmélet, ezer körülmény miatt érezhetjük, hogy valamit módosítani kell a megbeszélteken, vagy megesik rajta a szívünk. A lényeg a tendencia: ne variáljunk folyton, igyekezzünk, hogy átlátható legyen a gyerek számára, mit várunk tőle, és mik a következmények.
Talán nincs szülő, aki soha ne csúszna bele a fenti eszközök használatába, legalább annak finomabb formáiba. Amikor az ember dühös, és úgy tapasztalja, lepereg a gyerekről, hajlamos hatásosabb, de hosszú távon ártalmas eszközökhöz nyúlni. Utólag talán megbánja, amit mondott, és ilyenkor érdemes bocsánatot kérni.
Cziglán Karolina
pszichológus (www.lelki-segely.hu)
